The ​Black Prism (Lightbringer 1.) 5 csillagozás

Brent Weeks: The Black Prism Brent Weeks: The Black Prism Brent Weeks: The Black Prism Brent Weeks: The Black Prism

Gavin Guile is the Prism, the most powerful man in the world. He is high priest and emperor, a man whose power, wit, and charm are all that preserves a tenuous peace. But Prisms never last, and Guile knows exactly how long he has left to live: Five years to achieve five impossible goals.

But when Guile discovers he has a son, born in a far kingdom after the war that put him in power, he must decide how much he's willing to pay to protect a secret that could tear his world apart.

Eredeti megjelenés éve: 2010

>!
Orbit, London, 2023
704 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780316568555
>!
Hachette, 2015
ASIN: B01HZXFAQ8 · Felolvasta: Simon Vance
>!
Orbit, London, 2013
740 oldal · puhatáblás · ISBN: 9781841499048

1 további kiadás


Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Gavin Guile · Corvan Danavis · Karris White Oak · King Rask Garadul · Kip Guile


Kedvencelte 1

Várólistára tette 14

Kívánságlistára tette 16


Kiemelt értékelések

Noro P>!
Brent Weeks: The Black Prism

„Most arra felelj, nemes lovag: melyik a kedvenc színed?”

Az Éjangyal első részéről nincsenek túl szép emlékeim, így Brent Weekstől egy ideig távol tartottam magam. De ha valamivel be lehet engem palizni, az egy hard magic, eredeti mágiarendszerre épülő regény. És ezúttal nem is bántam meg, hogy engedtem a kísértésnek.
A Lightbringer sorozat alapötlete elsőre a Ködszerzetet idézi: nagyon specializált varázslók, akiknek sok fajtája van – ők itt a színeket képesek anyaggá alakítani, ez az egyetlen képességük. Ami talán nem tűnik soknak, de a különféle színek sajátosságai, és a precizitás, amellyel egyes „rajzolók” tárgyakat tudnak teremteni, nagyon is színes világot eredményez. Azonban Weeks igazán azzal mutat újat, ahogy a varázslók életét felépíti: a világméretű szervezetet, amelyben önmagukat kormányozzák, a varázserő hatását a varázsló jellemére, és azt, hogy a színek mértéktelen használatáért végül micsoda árat kell fizetni.

A szerző nem csak kreativitásában, de stílusában is fejlődött. Előző sorozatához képest a történet itt sokkal összeszedettebb, követhetőbb íve van, és a karakterek is jóval emlékezetesebbek. A humor mennyisége kicsit meglepett: a főszereplők rangtól és szituációtól függetlenül igen sokat ugratják egymást, és bár bevallom,sokat vigyorogtam, néha azért túlzásnak tűnt. Másik rossz szokása, hogy két mozdulat között egy-egy karakter oldalakon keresztül képes gondolkozni és gyerekkorára emlékezni, ami megakaszthatja a mozgalmasabb jeleneteket. A negatív figurákról nem sokat tudunk meg, de ezen a ponton kész vagyok elfogadni, hogy ez szándékos.
Weeks sajátossága a jelek szerint az intellektuális szadizmus: pozitív hőseit állandóan félretájékoztatja, szinte már úgy lubickol a dezinformációkban, mint egyes kollegái a vérben. Így a szereplőinek borzasztóan nehéz helyes döntéseket hozniuk, ami kicsit idegesítő, viszont nagyon izgalmas.

(Most nézem a magyar kiadáshoz írt idézeteket, és csodálkozom: az eredeti szöveg közel sem olyan dagályos, mint a fordítás, sőt, a bonyolult csatajeleneteket leszámítva szerintem roppant könnyen olvasható. Na meg a „színmágus”: ilyen szó nincs az eredeti regényben. Egy kis fantázia itt is jól jött volna.)
Végül csakazértis ajánló: ha tetszett a könyv, olvassatok Rúnalovagokat is!

11 hozzászólás
manami P>!
Brent Weeks: The Black Prism

Nagyon sajnálom, de nem sikerült megbarátkoznom a történettel. Se a világgal, se a szereplőkkel, se a mágiával (bár az utóbbival minden bizonnyal egyedül vagyok). Megértem mit szeretnek benne az olvasók (őszintén), de sajnos én magam nem tudok csatlakozni ehhez a táborhoz.

Nem tagadom, az írónak remek ötletei vannak, a történet minden elemére nézve. De… valahogy az elképzeléseinek kivitelezése (számomra!) nem igazán akar sikerülni. A szereplőket igyekszik rétegezni, próbál értető célt, motivációt adni nekik. A világot és a mágiát összehangolja, némi racionalitással valós alapot adva nekik. És mégis, az egész borzasztóan üresnek érződik, mintha mindenütt csak a felszínt kapargatná csak. (Ez persze nagy ugrást jelenthet a továbbiakban.) Emiatt pedig, és talán ez a legrosszabb az egészben, nem éreztem semmit a könyv olvasása közben. Ha leteszem a felénél, és soha se fejezem be, az se érint meg túlzottan – ez pedig a legnagyobb baj, ennél még az is jobb, ha gyűlölöm a karaktereket, vagy az egész könyvet. Akkor legalább érzek valamit.

Itt még a „csavarok” (?) se működtek számomra. Leleplezzük a könyv elején, hogy spoiler, de csak 200 oldallal később tudjuk meg, hogy ez miért is fontos, vagy mitől kellene működnie. Plusz ekkor még nem ismerjük a karaktereket, miért kellene ennek csavarnak lennie? Én azt hittem, csak egy tényt közölt, és kész, aztán olvastam tovább. De ezt minden alkalommal. :/

Továbbá gondom volt a cselekmény időzítésével. Nem tudom hogyan vitte véghez az író, de egyszerre túlzottan gyors a cselekmény, mégis túl van írva. Nem sokszor találkoztam még ezzel a képességgel, az biztos. A karakterekről elmondja, hogy ilyenek meg olyanok, de soha nem engedi megismerni őket. Egymást is kb. 2 hete ismerik csak, a cselekményre annyi idejük van reagálni (pl. most a köztük kialakuló kapcsolatokat el kéne hinnem?) mint nekünk. Nincs természetes fejlődés – bele van rágva a szánkba mit gondolnak / éreznek (érdekes, E/3-ban íródott a történet, de random bevillan pár E/1 rész, jelöletlenül, mintha senki se szerkesztette volna a szöveget). Van mögöttük logika, mert ahogy mondtam, az ötletek fenomenálisak, csak a kivitelezés nem tetszik túlzottan. :/ Amikor meg hülyeséget csinálnak hülyeség hátán, és az író próbál oda is logikát betuszkolni, hogy döcögjön tovább a cselekmény… Pl. spoiler

De ezek mellett voltak helyek, ahol nagyon élveztem a történetet! Pl. amikor még azt hittem, hogy Kip és Gavin valamiféle kapcsolatot épít majd ki. De ebből kb. nem lett semmi, csak el kéne hinnünk, hogy kialakult valami kötelék, és pont. Logikusan tudjuk, hogy ki kellene, de a cselekmény semmivel nem támasztja ezt alá. 2 hete ismerik egymást! De ez minden másra is igaz, karakterekre, cselekményre. :/ Talán jobb lett volna lassítani kicsit, megismerni egymást, hogy kibontakozhasson a szereplők kapcsolata, és a cselekmény… természetesen.

Az írásmód szintén nem lett kedvenc. Sok helyen működött, mikor ez a könnyed, néhol humoros, majdnem kedves hangnem kedvezett a karaktereknek – máskor meg bizarrá tette az egészet, mintha egy kedves nagymama jobbra-balra repkedő testrészekről kezdene mosolyogva hablatyolni.

Nem tudom. Nem volt rossz egyáltalán, az ötletek, a karakterek, az alap jó. De a kivitelezés miatt nem is tetszett igazán. Megértem, hogy mit szeretnek benne, tényleg (!). Lehet, hogy adok a második kötetnek egy esélyt (mert úgy hallottam, hogy sokat fejlődik), de egyelőre pihentetem egy picit az élményt.

Kaosmagier>!
Brent Weeks: The Black Prism

spoiler
Zseniális könyv, nekem nagyon bejött (így már sokadik olvasásra is)
A könyv egyik legerősebb eleme a világ, ami egy specializált varázsrendszerre épül, ami hihetetlenül szerteágazó (behálóz mindent a vallástól, politikától kezdve a mindennapi életig és általános gondolkodásig) viszont nagyon jól strukturált rendszerrel rendelkezik, ahol mindennek megvan a helye (egy-egy szándékos(?) repedésen kívül persze, amiről lassan, de biztosan kapjuk az információkat)
Ebbe a világra helyezzük két főhősünket, Gavint, aki épp csak a leghatalmasabb ember ezen a földön, illetve az állítólagos fia, Kip, aki gyakorlatilag egy messzi földről érkező bugris. Nagyon jó volt a kontraszt a „két világ” között, ami az egyik oldalon hihetetlen csoda, a másik oldalon a mindennapi élet része, míg Kip csak ismerkedik a varázslattal, addig Gavin hihetetlenebbnél-hihetetlenebb ötleteket dobál össze, így egyszerre ismerjük meg az „alapokat” és a „nagy valóságot”, de nem csak a varázslatban, hanem a világ berendezkedésében , politikájában is.
Nekem személy szerint Gavin történetei kicsit jobban tetszettek, egyrészt azért, mert nála ismerhettük meg a világ nagy titkait, illetve Kipnél nekem kicsit túl sok volt a rinya (értem én, hogy min ment keresztül, de a sok önsajnálat ellenére azért neki eddig minden sikerült eddig ebben a könyvben, és hát már most látszik hogy a semmirekellő dagi hihetetlen hatalommal van (lesz) megáldva a könyvek (és/vagy kiképezésének) végére. Ezzel szemben Gavin, akármennyire is istenkirály vagy mi, a története folyamatosan arról szól, hogy mindenki megkérdőjelezi, és még az óriási hatalmával is komoly problémákkal kell szembeszállnia
A történet maga érdekes, habár még csak az előszele látszik a nagy változásnak, ami az egész világot fel fogja (valószínűleg) forgatni. Így elsőre nagyon sok titkot belengettek, amikre remélem a következő kötetekből fény derül majd…


Népszerű idézetek

Noro P>!

“The Philosopher said that a man alone is either a god or a monster,” Gavin said. “I’m no god.”

Chapter 81

Noro P>!

When you don’t know what to do, do what’s right and do what’s in front of you. But not necessarily what’s right in front of you.

Chapter 20

manami P>!

Careful with that sharp tongue, girl. You may cut your own throat.

302. oldal

manami P>!

On the trail and in the countryside women often wore men’s linen trousers, albeit with longer shirts than men wore as a nod to modesty, worn untucked but belted, like a tunic. The way Commander Ironfist had explained it to her was that after the False Prism’s War, there hadn’t been enough men and boys to harvest the oranges or other fruits. The young women who’d joined the harvesters had shortened their skirts to make it easier to climb ladders repeatedly. Clearly someone had objected to that. Probably not the young men holding the ladders.

131. oldal

manami P>!

You might want to think twice before you try to use a man’s conscience against him. It may turn out he doesn’t have one.

151. oldal

manami P>!

Careful, Orea. When choked, dogs go docile—but wolves go wild.

294. oldal

>!

If he killed everyone here, and skimmed back to the Chromeria so he got home within a few days of having left, the Chromeria could plausibly deny that he was responsible. It was too far away for him to have come and gone.
He would kill a man he’d never liked; he would stay out of trouble, and the only people to pay for it would be a bunch of soldiers in the most backward of the Seven Satrapies. Well, the boy might have to die too. Otherwise he could blackmail Gavin. And what would Karris think? Well, what did it matter what she thought? She was an impossibility for him already. He’d known he was going to lose what little he had with her today regardless.

Chapter 17

Kapcsolódó szócikkek: Karris White Oak
>!

“You misunderstand me, King Garadul,” Gavin said, turning once more, committed, letting the title stand. “I saw these men slaughtering the innocent citizens of your satrapy. I intervened to save your people. I believed I was doing you a favor.”
“Doing me a favor by murdering soldiers in my uniform?”
“Renegades, surely. Bandits. What sort of madman would burn his own town to the ground?”
Many of the Mirrormen looked away or down and threw furtive glances at King Garadul. Clearly, not all of them had been happy to murder their countrymen. The king flushed. “I am king,” he declared. “I will not have my choices questioned. Especially not by the Chromeria. Tyrea is a sovereign nation. Our internal conflicts are no business of yours.” The soldiers went back to being stony-faced.

Chapter 17

Kapcsolódó szócikkek: Gavin Guile
>!

The boy twitched, and then sat bolt upright. Maybe hearing “I want to kill you” wasn’t the best way to be awakened after your village had been massacred.

Chapter 19

>!

“No matter how often you look at me, I’m still not going to be a magister,” the big man said.
“How about a guide?”
“Nope.”
“A polite host?”
“Uh-uh.”
A jackass? Kip’s mouth actually opened to say it when he noticed again how thickly muscular Ironfist’s arms were. He closed his open mouth and scowled.
“You were going to say something?” Ironfist asked.
“Your name,”

Chapter 35

Kapcsolódó szócikkek: Kip Guile

A sorozat következő kötete

Lightbringer sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Brian McClellan: Promise of Blood
Robert Jordan – Brandon Sanderson: A Memory of Light
Peter V. Brett: The Painted Man
John Gwynne: The Shadow of the Gods
Michael J. Sullivan: Age of Myth
Anthony Ryan: The Waking Fire
Christopher Buehlman: The Blacktongue Thief
Andrzej Sapkowski: Time of Contempt
Jay Kristoff: Empire of the Vampire
N. K. Jemisin: The Killing Moon