A ​fekete prizma (A Fényhozó 1.) 114 csillagozás

Brent Weeks: A fekete prizma

ÖT ÉV, ÖT LEHETETLEN CÉL, EGY VÉGZETES TITOK

Gavin Guile a Prizma, ő a leghatalmasabb ember a világon. Császár és főpap, az ő erején, bölcsességén és bűverején múlik, fennmarad-e a törékeny béke.

De a Prizmák sosem hosszú életűek, és Guile pontosan tudja, mennyi idő van még hátra az életéből: öt év, ami alatt öt lehetetlen célt kell teljesítenie.

Ám amikor Guile felfedezi, hogy van egy fia – aki egy messzi királyságban született a háború után, ami őt hatalomra juttatta –, döntenie kell. Mennyit hajlandó feláldozni azért, hogy megőrizzen egy titkot, ami szétszaggathatja a világát.

Összetett, megdöbbentő fordulatokban gazdag történet.

„Bámulatos knyv. Még az Éjangyalnál is sokkal jobb.”
– Scott Frazier

„Weeks olyan fantasy regényt írt, amelyhez hasonlót sem találunk a kortárs irodalomban. Fantasztikus látványvilágú és eredeti munka, amellyel magasra tette a mércét a műfaj művelői számára.”
– John Ottinger

Eredeti mű: Brent Weeks: The Black Prism

Eredeti megjelenés éve: 2010

>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2013
792 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632456959 · Fordította: Seress József
>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2013
792 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632456942 · Fordította: Seress József

Enciklopédia 5

Szereplők népszerűség szerint

Kip Guile · Aliviana Danavis (Liv) · King Rask Garadul · Liv Danavis · Omnikróm nagyúr


Kedvencelte 27

Most olvassa 16

Várólistára tette 181

Kívánságlistára tette 133

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
vicomte MP
Brent Weeks: A fekete prizma

Követelem, hogy egy világ sorsáért felelősséget érző varázsló azonnal oldja fel a klaviatúra átkát a fantasy írókról!

De legalább az amerikai írókörökben tanítsanak már meg végre novellát is írni, mert a nyájas türelmemmel való vérlázító visszaélésnek tekintem, hogy az államokban szocializálódott ifjabb nemzedék minimum trilógiában (ahol a kötetek darabja 800 oldal) képes elmondani egy nyúlfarknyi történetet…

Vannak persze olyan írók*, akiktől szívesen olvasok több száz oldalon keresztül, de ők valódi szómágusok. Weeks pedig hozzájuk képest kókler szemfényvesztő.

A könyvhöz való csöppet sem szívélyes viszonyomról szerintem bőven eleget mond, hogy nem csak hogy közel egy hónapig gyürkőztem vele, de menet közben elolvastam egy hasonló terjedelmű, de sokkal érdekfeszítőbb SF-t (A földre hullt sárkányt), sőt egy választékos nyelvezetű, több mint kétszáz éves levélregénynek (a Veszedelmes viszonyoknak) is közel a háromnegyedéig jutottam, mire ezt a könyvet egy végső, elkeseredett sprinttel lenyomtam.

Weeks ugyanis egy átkozottul közepes íráskészséggel megvert, de roppant mód szorgalmas fickó, akiből úgy dől a szó, mint a sárga luxin.
Nem mondom, egyszer talán lehet belőle jó író, de most még messze van attól, és attól tartok, hogy addig, amíg egy rakásnyi ember rá nem pirit, hogy „Jobbra fönt, ott a Delete gomb, öreg, használd! Könyörtelenül!”, addig esélytelen, hogy szintet lép.

Ez a könyv tipikus példája a modern, piac konform fantasy-nek, ami nem csupán magán hordozza az elmúlt 10-15 év főbb trendjeinek a lenyomatát, de szinte kínosan süt belőle az igyekezet, hogy minden elvárásnak megfeleljen. Pedig nyilvánvaló, hogy az lehetetlen, főleg egy olyan alapvetően középszerű írónak, mint amilyen Weeks.
A szürke érdektelenségből ezt a könyvet csak a hard magic világkép, a színmágia emeli ki – ez határozottan a legjobb húzás az írótól spoiler
Az a keménység is tetszett, amivel az író a szereplőivel bánik – Lawrence vagy Abercrombie persze csak elnézően vigyorogna rajta, de Sanderson mellé azért már kezd felzárkózni.

Viszont a középtré YA fantasykből szalasztott, szerepjátékos szinten megformált karakterek tömege már baromira idegesített.
Most komolyan, a címszereplőnek muszáj a világ leghatalmasabb mágusának lennie, akire persze nem vonatkoznak az összes többi varázslót korlátozó szabályok?
Mert ilyen különleges emberből egyszerre csak egy él – persze rögtön kiderül, hogy az ő családjában rögtön volt kettő, és jól egymásnak is estek. Na, nem csak emiatt, de azért főleg.
Persze mindezek mellett elképesztően jóképű, magas, izmos és még remek humorérzéke is van. S hogy el ne felejtsem, akad egy-két sötét titka is, amitől időnként férfiasan komorrá válik.
He? Avagy, bocs, Mr. Weeks, de az ilyen figurákat inkább hagyjuk meg az ábrándos tinilányoknak írt vágybeteljesítő fantasykben, ha kérhetném…
Az ilyen kliséhalmokkal, meg a legmenőbb mexikói szappanoperákat idéző viszonyrendszerrel spoiler és cselekményszövéssel engem ki lehet kergetni a világból.
Egy-egy drámai fordulat után szinte vártam, hogy mikor harsan fel a baljós tus, és magam előtt láttam, ahogy a jelenet szereplői tágra nyílt szemekkel bámulnak premier plán a kamerába.
A szappanopera fílingre ráerősített a hiperközeli narráció, aminek köszönhetően még azt is megtudjuk, hogy az adott szereplő mit gondol arról, hogy miért gondolja azt, amit gondol. Finoman szólva szájbarágós nekem már ez a stílus.

Összességében úgy gondolom, hogy fele ekkora terjedelemben, néhány borzasztó klisét kigyomlálva és logikusabb cselekményvezetés mellett egész jó potenciál lenne ebben a regényben, de én inkább elolvastam a Wikin a második és harmadik rész összefoglalóját, mert mindenre azért nekem sincs időm.
De azok számára, akik nálam jobban elvoltak Sanderson Ködszerzet trilógiájával, túl nagy csalódást ez a könyv sem fog okozni.

* Martin, Rothfuss, Hobb hogy csak a népszerűbbeket említsem.

26 hozzászólás
>!
Lanore P
Brent Weeks: A fekete prizma

Egyszerűen nem találom a szavakat… a „hűűűűűűű” nem fejezi ki túl jól, hogy mennyire megszerettem ezt a könyvet. 800 oldal? Igen. Keménykötésben? Igen. Leszakadt a karom, amíg cipeltem? Igen. Megérte? 10000 százalékosan igen! Ez volt az első Brent Weeks olvasásom, de biztosan nem az utolsó, még a felénél sem tartottam, amikor már kedvencnek jelöltem. Ilyen jól, alaposan és részletesen felépített fantasy-val még nem találkoztam, teljesen elvarázsolt a kromaturgia (színmágia), a karakterek, az egész mágikus világ. Már maga az ötlet is elképesztő, hogy a színek segítségével szinte bármit létrehozhatunk, amit elképzelünk, és Weeks ezt nagyszerűen tálalta, egy percig sem éreztem magam hülyének, nem volt bennem az az érzés, hogy nem értem amit olvasok (ettől féltem, mielőtt belekezdtem). Minden egyértelmű, és zseniális volt. A csavarok tényleg csavarok, nem csak holmi icipici csavarocskák, konkrétan az állam leesett egy-két jelenetnél, még most sem kapartam össze teljesen. Kip, Gavin, Dazen, Karris, Aliviana és a többiek… szívem szerint most azonnal kezdeném a következő részt, annyira kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik a történetük, mi lesz velük. És naná, hogy függővége van, a magyar nyelvű folytatásról pedig még nincs hír…

14 hozzászólás
>!
jehuka P
Brent Weeks: A fekete prizma

Az élet nagy pillanatai közé tartozik egy Moly számára, amikor egy olyan könyv kerül a kezébe, amiről úgy érzi, a végtelenségig tudná olvasni. Velem most pont ez történt.
Igaz nehezen rázódtam bele a történetbe, nagyon oda kellett koncentrálni az első kb. 100-150 oldalra, kicsit izgultam is, fel tudom-e dolgozni a rengeteg információt, még jegyzeteket is készítettem. Weeks igazán részletgazdag fantáziavilágot épített fel logikusan és következetesen végiggondolt törvényszerűségekkel. Néha tényleg kissé körülményes volt egy-egy jelenet, de unalmasnak, vagy vontatottnak egyáltalán nem éreztem. Aztán teljesen magába szippantott a történet, és le sem bírtam többé tenni. Elég vaskos darab, általában az ilyeneket otthon szoktam olvasni, de ezt képtelen voltam nem magammal vinni mindenhová (még a mozgólépcsőn is olvastam).
Imádtam, hogy a szereplők ennyire árnyaltak, a jók is hibáznak, olykor helytelenül cselekednek, és a rosszak (tényleg rosszak?). Senki és semmi sem az, akinek vagy aminek elsőre tűnik ebben az intrikákban gazdag környezetben, sosem lehet tudni milyen rejtett szándékok állnak egy-egy főhős cselekedeteinek hátterében.
Természetesen nem tudtam megállni, hogy ne folytassam azonnal a második résszel :)

8 hozzászólás
>!
Shanara
Brent Weeks: A fekete prizma

Aki ismer, az tudja rólam, hogy az Éjangyal trilógia nem lett a szívem csücske. Ellenben ez a könyv teljesen levett a lábamról. Mivel? Az összetett, alaposan átgondolt mágiarendszerével, a sokszínűségével (szó szerint és átvitt értelemben is), a történetével, a fordulataival, a karaktereivel. Egyszerűen lehengerelt a regény, pedig ha valaki akkor én aztán szkeptikusan álltam hozzá a történethez és az író teljesítményéhez.
Nagyon tetszett, hogy a történet szerves része a mágia káros hatása és annak következményei. Ilyet eddig csak Robin Hobb Látnok-ciklusában olvastam.
Negatívumként egy dolgot tudok megemlíteni: a könyv egy négyrészes sorozat első része, amelyből jelenleg még csak a második rész jelent meg és a harmadik jövő nyáron várható. Magyarul? Naaaagyon sokat kell majd még várni rá, pedig már most szívesen olvasnám.
Bővebben: http://shanarablog.blogspot.hu/2013/06/brent-weeks-feke…

2 hozzászólás
>!
Lisie87 P
Brent Weeks: A fekete prizma

Weekst alapból szeretem, úgyhogy számítottam rá, hogy tetszeni fog ez a könyve is! És nem csalódtam. Jó-jó, az eleje kicsit nehézkesen indult nekem, nem értettem hirtelen, hogy mi is ez a színmágia, plusz a sok idegen kifejezés, aztán belerázódtam, ahogy egyre jobban elmagyarázták. Magát az ötletet a színekkel és hogy miből mit lehet, hogyan önteni nagyon jónak találom, igazán eredeti! :D Legalábbis számomra! :)
spoiler
Lassan haladtam vele, leginkább itthon olvastam a vastagsága miatt! :) Kellőképpen izgalmas volt, hogy rávegyem magam, hogy újra és újra kézbe vegyem és folytassam. Voltak benne nagyon durva és véres részek, szegény Kip-el sokszor jól elbántak! :D Sok szálat hagyott nyitva az író, és a vége is eléggé függő, szóval remélem elég hamar fog érkezni a folytatás, és abban is reménykedem, hogy kemény kötésben is lesz!

>!
ftamas
Brent Weeks: A fekete prizma

Weeks „Az árnyak útján” című kötete annyira felhúzott, hogy úgy gondoltam nem olvasok tőle semmit, majd mégis elkezdtem a fekete prizmát, a molyos ajánlók miatt.
A könyv alapján azt mondhatom, hogy Weeks fejlődik. Nem a világnak a teljes leírása a célja, de az is sokkal jobban sikerült mint korábban.

Létrehozott egy mágiarendszert, majd egy erre a mágiára épülő társadalmat és kultúrát. A mágia érdekes, az arra érzékeny mágusok a színeket használják fel és alakítják át varázslattá. Az adott szín mesterei nagy hatalommal rendelkeznek, de ennek ára is van.
A mágia központi jellegű, így elég rendesen be van mutatva.
Maga a főszereplők alapjában véve pozitív emberek, de ugyanakkor kíméletlenek. Weeks világában a gyengék nagyon rossz soruk van.

Szóval egy új mágiarendszer, egy érdekes és fordulatos történet, valamint egy lehetőségekkel teli világ. Érdemes elolvasni.
Ha megjelenik normális sortávolsággal és betűmérettel lehet meg is veszem.

A könyv alapján azt mondom, hogy Weeks tutira olvasta a ködszerzetet Sandersontól.

2 hozzászólás
>!
Csingike P
Brent Weeks: A fekete prizma

Eleinte nagyon tetszett, sőt, több mint a feléig imádtam a sztorit, a világfelépítés és a mágiarendszer lenyűgözött, viszont a karakterekkel nem vagyok kibékülve. Gavin túl tökéletes, Kip meg irtó nagy lúzer, de azért időnként átkapcsol 2.0-ába, ha nagyon forrósodik a helyzet spoiler. Annyira béna, pedig az elején még kedveltem, de a végén inkább csak szánalmat éreztem, és vártam, hogy túllépjünk az ő kesergésein fejezetein. Ráadásul akkora baromságokat csinált időnként, hogy az már fájdalmas volt. Az elején még oké, de az utolsó fejezetekben is ezt olvasni már idegesítő volt.

A mellékszereplők rendben vannak, de azért vártam volna egy kis pluszt, egy kis kavarást, vagy valami sötét titkot a múltból spoiler, mert így túl „jók” lettek. spoiler Nem éreztem olyan színesnek azonkívül, hogy színmágusok a szereplőket, nem igazán volt átmenet.

A végén meg kaptunk egy hosszúra nyújtott, unalmas csatát egy tök érdektelen várossal, ami elég nagy csalódás volt. spoiler Egyedül talán spoiler izgatja a fantáziámat, kíváncsi vagyok, hogyan alakul a sorsa.

Nagyon sajnálom egyébként, mert nagy reményeket fűztem ehhez a könyvhöz, legfőképp az Éjangyal-trilógia miatt, ami a műfajában nagyon meghatározó olvasmány volt számomra, de sajnos nem tudta felülmúlni. :(

5 hozzászólás
>!
Lex
Brent Weeks: A fekete prizma

Orholamra, ez de jó volt! Brent Weeks-et az Éjangyal trilógia óta számon tartom, nem titok, hogy az egyik kedvenc íróm. Valami eszméletlen ötletei vannak, és az írása is egyre csak jobb és jobb lesz. De arra azért nem számítottam, hogy ez a könyve is így magába szippant. Azt csak remélni mertem, hogy olyan jó lesz, mint Kylar története, de ez… ez eszméletlen jó volt!

A világ ismét remekül felépített, a legmesszebbmenőkig részletes, alaposan kidolgozott. És a felvezetése határozottan jobban sikerült, mint az Éjangyal trilógiáé. Vagy csak hozzáedződtem az író stílusához, nem tudom. Minden esetre sokkal kevesebb ideig éreztem magam elveszettnek ebben a világban. :)

A mágiarendszer valami elképesztő volt, kissé nehezen elképzelhető, de kétségkívül zseniális. Úgy érzem, pont nekem való. Imádom a színeket, és az, hogy az egész történet köréjük épül, egy fantasztikus és egyedi ötlet. Ami pedig végképp lenyűgözött a könyv végén, az a börtön rendszere. Eláll a szavam, micsoda elméje van Gavin-nek, és rajta keresztül az írónak.

A szereplők ismét kiemelkedő egyéniségek. Gavin egyértelműen vetekszik Durzóval. Még nem sikerült őt utolérnie, de alakul a dolog, hatalmas a szövege és a poénjai. Egy fantasztikus elme, és egy igazi legenda. Nem egy szent, de még mindig szentebb, mint a testvére. És Kip… a másik nagyszájú, aki sosem tudja, mikor kell befogni. És végre egy szereplő, aki egyáltalán nem tökéletes sem külsőre, sem belsőre, aki első látásra egy totális csődtömeg, és bizony a történet nagy részében is az. De amikor cselekszik… az aztán a lélegzetet is elveszi. Még ha ezt félig lecsúszott gatyával is teszi. :) Nagyon csípem a kölköt, és nagyon kíváncsi vagyok a sorsára. Karris egy igazi belevaló csaj. Úgy érzem, kevés dolgot tudtunk meg róla, de ennyiből is tudom, hogy tökéletesen összeillik Gavin-nel. Úgyhogy megy a szurkolás. :) Liv engem egy egészen picit Vi-re emlékeztet, bár nem tudom miért. Liv ügyes harcos, akinek származása miatt sok mocskot kell eltűrnie. Ő az a szereplő, aki még sokra viheti ebben a történetben, aki igazi aduásszá válhat, bár nem tartom kizártnak, hogy a végén megöli az író. Csúnya dolog lenne, de láttunk már ilyet.

A fülszöveg nem túl sok mindent árul el, és vajmi kevés igazságot tartalmaz. Azt a csavart, ami ebben a történetben van, soha nem fogom elfelejteni. Sokáig kellett vakargatnom az államat a padlóról, amikor kiderült, kicsoda a rab. Brent, te egy zseni vagy! És a könyv vége miatt most izgulhatok rendesen. Mi lesz még itt a sok hazudozás miatt?

Egyszerűen szólva: eszméletlenül jó volt ez a könyv! Nem tudok betelni vele. Természetesen megy is a kedvencek polcra. :)

Nagyon ritkán olvasok el köszönetnyilvánításokat, de most megtettem. És nem, Weeks! Nem volt elég hosszú! Soha nem is lehet elég hosszú az, amit te írsz. És akkor kötelességemnek eleget téve: FIGYELEM!!! „EZT EL KELL OLVASNOD! DE, TÉNYLEG! FIGYELJ, TÉRKÉP IS VAN BENNE!”

3 hozzászólás
>!
Agatha
Brent Weeks: A fekete prizma

3 dolgot nem tudok megbocsátani, Mr Weeks:
1. Azt, hogy majdnem rávettél a lehetetlenre, miszerint abbahagyjak egy fantasy-t.
Most komolyan, mi volt a könyved első harmada? Türelemjáték? Hogy aki túljut rajta, az megérdemel egy jó történetet? Kb. 50 oldalanként végleg félre akartam tenni, annyira nem kötött le, és bevallani, hogy ezek szerint nem mindenféle fantasyt szeretek.
Pedig már a megjelenése óta szemeztem a könyveddel, a borítóba egyszerűen szerelmes lettem, és ezt teszed velem…
2. A szómenést. Annyi helyen túl van írva a könyv, hogy az már fájt. Amikor olyan helyeken írsz oldalakat valamiről, amik nemhogy nem viszik előre a történetet, (sőt számomra nem tettek hozzá mondjuk a világhoz vagy a szereplők jelleméhez sem), de egyenesen megakasztják annak folyását, azért nagyon tudok haragudni.
3. Azt, hogy feláldoztad a színmágia oltárán a szereplőidet. Annyira beleélted magad a világ megteremtésébe – ami a 4 csillagból 3, – hogy a szereplőid kissé formátlanok, majdhogynem egysíkúak lettek. Én ne azzal jellemezzek valakit, hogy az író leírja róla, ilyen meg olyan, hanem azzal, hogy bizonyos helyzetekben mit tesz, másokhoz hogyan viszonyul… Legyenek belső gondolatai, monológjai ha úgy tetszik, szürkék legyenek, ne feketék vagy fehérek.
Voltak remek, szájtátós részek (még csak spoiler felirat alá sem teszem őket, annyira meghatározóak a történet szempontjából, és nem akarom, hogy kísértésbe essenek, akik még nem olvasták), de mondjuk úgy a terjedelem 2/3-ának elégnek kellett volna lennie minderre.

1 hozzászólás
>!
Tüncsimüncsi P
Brent Weeks: A fekete prizma

Eddig még csak az éjangyal trilógia első részét olvastam tőle, de az is nagyon megtetszett, így most nekiláttam ennek a művének. Egy cseppet sem bántam meg. Izgalmasa volt, a maga módján különleges és fordulatokban is bővelkedett.
A színmágia feltérképezése egy új perspektívát adott a regényhez. Azt mindig is tudtuk, hogy a mágia által használt varázslatnak ára van, ebben itt „tanúja” is lehettem.
A karakterek kidolgozottsága nagyon tetszett. Gavin kedvenc lett benne. Kerrisről többet szeretnék tudni, remélem a további részekben róla is kapok több háttér információt.
Bárcsak a kezemben tartanám a folytatást…


Népszerű idézetek

>!
Lanore P

Lehet, hogy az, aki a hegy csúcsán születik, színlelheti, hogy a hegy nem is számít. De azok, akik megmászták, és azok, akik a hegy aljánál születnek, és soha nem is lesznek képesek feljutni a csúcsra, ők másképpen látják ezt.

>!
Lanore P

Eljutunk egy pontra, amikor nemcsak azt kell eldöntenünk, miben hiszünk, hanem azt is, hogyan hiszünk benne. Emberekben hiszel? Vagy eszmékben? Orholamban? A szíveddel, vagy az eszeddel? Azt hiszed el, amit látsz, vagy amiről hiszed, hogy tudod? Vannak dolgok, amikről úgy tudod, hazugok. De nem mondhatom meg, mik ezek, és ezt nagyon sajnálom.

Kapcsolódó szócikkek: Liv Danavis
>!
bobo1019

Amikor nem tudod, mit tegyél, azt tedd ami helyes, és ott van előtted. De ezt ne úgy értsd, hogy az a helyes, ami éppen előtted van.

150. oldal

>!
Lex

– Kip. Nos, Kip, gondolkodtál már azon, hogy miért ilyen hitvány élet jutott neked? Nem volt még olyan érzésed, hogy te más vagy, mint a többiek?
Kip nem válaszolt. Igen és de.
– Tudod, miért érzed, hogy többre vagy hivatott?
– Miért? – kérdezte halkan, reménykedve Kip.
– Mert egy öntelt kis szarcsimbók vagy! – válaszolta nevetve a színholt.

15. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Kip Guile
>!
Shanara

Akik téveszmék között élnek, hajlamosak hinni a tetteikben. Ettől lesznek erősek.

509. oldal (Könyvmolyképző, 2013.)

>!
Lex

– De van egy szabály: amíg nem látod a saját szemeddel, hogy az ellenséged halott, azt kell feltételezned, hogy életben van.

771. oldal

>!
s_l_m

Mikor Kip halkan megkérdezte, hogy miért ő cipelje a lány cuccait, Vasököl azt válaszolta:
– Lánynak lenni sokkal bonyolultabb. Van valami kifogásod?

>!
mandarina

– A fontosabb kérdés az, hogy a földön akarod összetörni magad, vagy a vízen?
– Összetörni?
– A landolásban sem vagyok túl jó, és most, ezzel a túlsúllyal…!
– Már megbocsáss! – sértődött meg Karris.
– Miért? Nem azt mondtam, hogy egy lamantinnal a fedélzeten repülök, hanem…
– Most meg egy tengeri tehénhez hasonlítasz?

>!
pwz ISP

Amikor a homok lefut a homokórán, a késlekedő igazságtétel legalább olyan rossz, mint az igazságtalanság.

652. oldal 77. fejezet

>!
Lex

– Nem tudom, hogy még jobban csodáljalak, vagy elborzadjak a hülyeségeden!
– Én általában a még több csodálatot választom – mondta Gavin vigyorogva.

570. oldal


A sorozat következő kötete

A Fényhozó sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

George R. R. Martin: Kardok vihara
Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel
Rick Riordan: Az elveszett hős
Sara Raasch: Hó mint hamu
Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz
Brian McClellan: Karmazsin hadjárat
Christopher Paolini: Örökség
Colleen Houck: A tigris küldetése
Simon Hawke: Kitaszított
John Stephens: A tűz krónikája