Cross-country, ez a neve. Adott egy lakóautó. Megy New Yorkból San Franciscóba, útba ejtve New Orleanst és Las Vegast. Többek között. Benne hat ember: két férfi és négy lányuk, igazságos elosztásban. Úgy fest, nincs könyv, amit egyszerűbben lehetne összefoglalni.
Azért akadnak furcsaságok. Hiányosságok – biztos akad, aki így mondaná. Például némi csodálkozással vettem észre, hogy a lányok korát csak úgy az utolsó harmadban sikerült belőnöm, mégpedig azért, mert oly kevés szó esik róluk. De ez egy ilyen könyv, nem a szűk térbe zárt emberek kapcsolatai strukturálják (bár esik arról is szó, mi tagadás), hanem a külső élmények. Hogy ez itt Amerika. Basszus, Amerika! – és ezt valahogy úgy kell elrebegni, mint ahogy az rebegte volna, aki a kádári szürke puhaságban (mi az, ami szürke és puha? igen, a spoiler) először bont Coca Colát, és hallja, ahogy felszisszen az üveg. És nem arról van itt szó, kérem szépen, hogy megállunk a Grand Canyonnál, és az elbeszélő elmagyarázza, hány méter mély, és melyik földtörténeti korban alakult ki, mert ez a kutyát nem érdekli, vagy akit igen, annak ott a Wikipédia. Hanem hogy mit érzünk. És hogy egyáltalán miért jöttünk el ide. Mert az is fontos: nem csak az út, hanem hogy minek keltünk útra. Milyen vágy hajszolt el idáig. És ezért is történhet, hogy a könyv felénél még le sem értünk New Yorkból Washingtonba – mert a szöveg dinamikáját nem a kilométerek egymásutánisága adja, hanem az élményszerűség, ami szubjektív valami, és bizony-bizony a szigorú szerkesztettség ellen dolgozik. Csapong, mert az egyik látványról, érzésről eszébe jut valami, úgyhogy vargabetűt tesz, aztán megint egy vargabetűt, és ez aztán jól orrba is veri a linearitást. De ez így van jól. Ettől lesz személyes. Egyfelől Braun szövege, és másfelől Amerika szövege: a dinereké, a benzinkutaké a semmi közepén, a hot dogoké, a pillanaté, ahogy a lakóautó leparkol, és az ablakából látszik az óceán. És a kettő együtt azért működik, mert Braun szereti Amerikát. (Nem kritikátlanul, mert az igazi szeretet sosem kritikátlan – ami kritikátlan, az a rajongás.) Ő abban, hogy 25 méter hosszan terpeszkedik a hűtőpult az élelmiszerboltban, és mind a 25 méter tömve van különböző üdítőkkel, a szabadságot látja. A választás szabadságát. Persze, az ember szájában megkeseredik a nyál – Brauné is, de még mennyire! – , amikor a választás szabadsága oda vezet, hogy egy idiótát választanak elnöknek, és Wichita Falls strandján a szikár fehér ember büszkén mutogatja a mellére tetovált horogkeresztet. Mert ők szabadon ezt választották. De ebben a szabadságban az is benne van, hogy Rosa Parks nem adja át a helyét egy fehér bőrű utasnak a buszon. És Rosa Parks döntését épp az teszi értékessé, az teszi igazán bátorrá, hogy szabadott volna máshogy is döntenie. És Braun hiszi, hogy – mindennek ellenére – igazán jó döntéseket csak szabadon lehet meghozni.
Ui.: Észrevettem, hogy értékelés közben T/3-ból átcsúsztam T/1-be. Nem „útra kelnek”, hanem „útra kelünk”. Ez, gondolom, annak a jele, hogy működik a kötet személyessége. Nem hibátlan amúgy, néha kevésbé érdekelt, mint érdemelte volna – de ez a személyesség nagy értéke.