Na igen. Így is lehet ifjúsági regényt írni.
Aki figyeli az olvasások alatt elhelyezett kommentek formájában megnyilvánuló agymenéseim a helyzetjelentéseim, az tudhatja, hogy a történet eleje nagyon nehezen ment. Maga az ötlet, és a karakterek tetszettek, de a folyamatos ( és nekem túl sok) sci-fi szöveg nehezen volt csak élvezhető. Majdnem elaludtam rajtuk spoiler! Persze belátható, hogy szükség volt rájuk – legalábbis Spensa előrehaladásának, és a világ bemutatása miatt. Teljesen érthető, csak nem nekem való. Már ott tartottam, hogy leteszem a könyvet, nem folytatom – de milyen rosszul tettem volna! Mert…
Ez nagyon jó volt. Tényleg.
Az emberiség utolsó kis morzsája a Detrius nevű bolygón (felszíne alatt) ütött tábort,
ahol igyekszik megvédeni magát a krellek (idegen lények) ellen. Akik pedig a krellek folytonos támadásait kivédhetik, ezzel az emberek életét megóvják, a pilóták. Ilyen pilóta szeretne lenni főszereplőnk Spensa is – néhai apja nyomdokaiba lépve. Erre persze
nem sok reménye van, tekintve, hogy apja épp a történelmük során vívott egyik legvéresebb csata során menekül el gyáván, magára hagyva a saját csapatát…
Itt aztán igazán látszik, hogy a Ködszerzet óta (oké, oké, a harmadik rész még mindig olvasatlanul mered rám a polcról – igen dühösen) mennyit fejlődött az írónk, főleg a szereplők kapcsolatainak ábrázolásának terén. (Mármint, imádom BS-t. Nem arról van szó, hogy rosszul írt, mert Jesszus, nem. Egyszerűen ott volt / van kisebb problémám a kapcsolatokkal, ennyi.)
A karakterek élethűek, nagyon szerethetőek, a végletekig emberiek. Bár Spensa viselkedése (körülményeit tekintve) teljesen érthető, az egész történet során jelentős fejlődést mutat (igen, egészen a legvégéig!). A mások, és visszatekintve a saját véleménye szerint is ostoba, túlkompenzáló tinédzser lassan elkezd gondolkodni. Próbál nem csak a saját sérelmeivel foglalkozni, de megérteni a körülötte lévőket is. Sokszor (!) elbukik, belátja, hogy gyerekes, túlságosan lobbanékony, és megesik, hogy egyenesen nevetséges. Ezt a karakterfejlődést pedig remek érzés volt végignézni.
De a többiek is! Látni, ahogy Jorgen küzd az spoiler életével, ahogy próbál spoiler, de botladozik. Hogy Cobb spoiler aki „földhöz ragadt”, logikus, szigorú, lehet mégis imádni való. Ahogy M-Bot is, a maga lenyűgöző, zseniális személyiségével, a felejthetetlen humorával… Jaj, szerettem őket! A nagy áttörést (az említetteken kívül) Nedd jelentette nálam, imádtam a srácot. Mikor pedig spoiler, azt hittem kivágom a könyvet az ablakon. Hát nem hittem el! Nem mintha ez lett volna a legkegyetlenebb döntése, de ezzel haragított magára igazán. Többet akartam belőle! (Hogy miért, sejtelmem sincs.) Imádtam az egész csapatot, úgy ahogy volt.
Maga a történet… Egy kicsit döcögősen indult – de lehetséges, hogy csak azért, mert még nem rázódtam bele ebbe a világba –, de mikor végre megszoktam mindent, hű, csak úgy repültek az oldalak. (Egyébként nem egy hosszú könyv, ha normál betűmérettel íródott volna, nem tűnne ilyen félelmetesnek.) A cselekmény érdekfeszítő, tele kisebb nagyobb rejtéllyel – ezek közül többnek sikerült meglepnie –, a szereplők tetteit pedig valós következmények követik. (Ha kalapáccsal ráütsz a kezedre, az eltörik. Ennyire egyszerű.) Minden logikus, mindennek van értelme, és előre el van tervezve. Rengeteg morális kérdés merül fel, amit több szereplő szemszögéből is láthatunk. Engedelmeskedni, lázadni, meddig lehet elmenni bizonyos esetekben, feláldozható-e egy ember, ha a többség életben marad…
Összességében; nagyon örülök, hogy nem hagytam abba, mert az évem egyik legjobb olvasmányát csuktam most be. Mind a történet, mind a karakterek remekül sikerültek, nem panaszkodhatok semmire. Persze YA, nem felnőtteknek szóló történet – így aszerint is értékelem.
Nagyon, nagyon remélem, hamarosan magyarul is láthatjuk a boltok polcain!
Most pedig fogalmam sincs mit olvashatnék, ami kitöltené az űrt. (Micsoda dráma.) Alig várom, hogy megérkezzen a második rész!