Elantris (Elantris) 91% 376 csillagozás

Ha ez volt Sanderson első könyve, akkor minden elismerésem. Ötletes világfelépítés, érdekes cselekmény és különleges szereplők. A lassú kezdés ellenére is végig lekötött, semmi kifogásom az intrikák és udvari spekulációk ellen, jó pár remekművet olvastam már. A történet mindjárt belevág a közepébe, a csodás Elantris immár tíz éve nem létezik, városát az elátkozottak lakják. Az ország trónját egy ostoba kereskedő-király foglalta el, akinek fiához érkezik jegyese, a szomszédos ország hercegnője. A hölgy azonban nagyot koppan. Ő volt egyébként az egyik kedvenc szereplőm. Igazi szókimondó és erélyes hölgyemény, aki nem ijed meg semmitől, még az elátkozott várostól sem. Az intrika mellé jutott egy kis vallási fanatizmus is, amit általában véve utálok, de az író a derethi gjorn személyében egy nagyon jó ellenfelet kreált. És akkor még semmit sem szóltam Szellemről, aki az igazi hőse a történetnek.
Jól felépített, izgalmas fantasy, csak ajánlani tudom.

Egyszerűen zseniálisan ír Brandon Sanderson. Bevallom teljesen beszippantott a könyv. Előtte is olvastam már fantasyt, de ez volt az a könyv, ami miatt az egyik kedvenc műfajom lett. Raóden herceg már a kezdetektől fogva belopta magát a szívembe és végig izgultam a történetet, hogy vajon sikerül-e neki megtörni az átkot. A herceg jegyese, Sarené hercegnő méltó párja Raódennek ahogy próbál a politikai ármánykodásból hasznot húzni.Tetszett a párhuzamos történetmesélés is. Számomra ez egy igazi 5 *-os könyv volt és mindenkinek csak ajánlani tudom!

Nos ez az epikusabbnál is epikusabbra sikeredett fantasy regény, ami nem feltétlen baj.
Az első pár oldal után nem kicsit megijedtem, annyi idegen kifejezést zúdított rám az író. Azt gondoltam ebből csak pár csillag lesz, de bíztam Sanderson zsenijében, már a Ködszerzettel a hátam mögött. Mert aki egy olyan trilógiát tud írni, annak a bemutatkozó könyve se lehet rossz, csak kissé gyengébb.
Így a csodás Elantrissal a hátam mögött azt mondanám, hogy ez is majdnem van olyan jó, de egy kicsit azért más,
Elantris csodás városának a lenyugvó napjaiba csöppentünk, mert az egykor gyönyörű város csak árnyéka önmagának. Mára csak egy szellemváros lett, amit a számkivetettek laknak.
Ide került a könyv egyik főhőse Raóden herceg, hogy akaratán kívül is, de reményt adhat az elantrisiaknak, és talán az egész birodalomnak. Igazán szerethető figura volt, talán nekem is, mint sokaknak Ő volt a kedvencem.
Tele van érdekesebbnél, érdekesebb karakterekkel a könyv, de ehhez Sanderson is nagyon ért, a másik amiben ugye zseni, az a világalkotás.
Raóden mellett több nagyszerű szereplőt alkotott az író. Dilaf személyében megteremtette a megfelelő gonoszt, Galladon világi cimborája lesz, a legnagyobb szuléja Raódennek.
Hrathen gjorn, aki személyében szintén egy eredendően gonosz karaktert tisztelhetünk, akinek nagyon élveztem olvasni a belső vívódásait.
Persze Saréné-t nem hagyhatom ki a sorból, a talpraesett főhősnőt. Aki mind tetteivel, és személyiségével egy nagyon szimpatikus karakter volt egész végig. Asé-vel az oldalán folyton Link és Navi párosa jutott eszembe, az Ocarina of time-ból. Meggyőződésem, hogy Sandersonnak volt anno otthon egy Nintendo 64-e, és innen merítette a Szeónokat. :) Ugyanis Hyrlue világában is ilyen tündérlények repkednek, mint itt Arélonban és környékén.
A könyv borítóján is láthatjuk őket, ami nem mellesleg csodálatosan szép!
A három szálon futó cselekmény, szép lassan bontakozik ki, a végére pedig összeér. De az odavezető út valami fantasztikus volt! Zseniális koponya Sanderson, hogy egy ilyet tudott alkotni, így első regényének! A vége pedig eszméletlenül jóra, és pörgősre sikerült.

Könyvünk tele van politikai cselszövéssel, intrikával, kalanddal, és lenyűgözően látványos mágiával. A Dór segítségével, és több jel használatával a szemünk előtt elevenedik meg a mágia szövése. Továbbá remek párbeszédek is találkozhatunk.
Kitartónak kell lenni, mert én is miután túllendültem a könyv negyedén, onnantól elvarázsolt, és alig tudtam letenni.
Csodás, szép kerek történet! A kiadó pedig kicsit nagyobb lendülettel adhatná ki Sanderson könyveit. Persze mindig van mit olvasnom, de a Királyok útja biztos első helyre kerülne, a megjelenés után. :)
Köszönöm Mr. Sanderson az újabb élményt!

Első Sandersonomnak az író korai regényét választottam, gondolván, ez mégiscsak kevésbé kiforrott és a többi úgyis jobb lesz – hát, elég magasra került az a bizonyos mérce. Csupa azta, meg hűha.
Elantris baljós városával, a lakóit sújtó átokkal és a nagyon eredeti mágiahasználattal igazán ütős kis világfelépítést kapunk. A cselekmény lassú, intikákkal és vallási fanatizmussal terhes, de Sanderson valami olyan szuggesztíven mesél, hogy a könyv szinte letehetetlen.
A három főszereplőnk, akiknek a nézőpontjaiból követjük a történetet komplexek és szimpatikusak – van itt rendhagyó módon nem apránként felkapaszkodó, hanem a piedesztálról a legkétségbeejtőbb helyzetbe zuhanó herceg, egy okos és ravasz off női karakter, és a meghasonulás szélén egyensúlyozó, szürke antagonista.
A cselekmény szövése, a világ, a karakterek mind nagyon egyben volt, régen olvastam ennyire magával ragadó és lelkesítő fantasyt. Nagyon-nagyon ajánlom.

off

A körülmények közrejátszásának következtében ez alkalommal meglehetősen sokáig tartott, mire sikerült befejeznem a könyvet, azonban ez nem jelenti azt, hogy bármivel is kevésbé tetszett volna, mint első alkalommal.
Talán nem hibátlan, de kifejezetten olvasmányos, érdekes, fordulatos epikus fantasy, kedvelhető karakterekkel, szerethető történettel, egyedi világépítéssel.
Aki valami tökös hard fantasyra vágyik, annak nem ajánlanám, de aki egy igazi jóféle epic fantasyt szeretne, az mindenképpen vegye kézbe! Külön öröm, hogy habár féltégla, nem egy végtelen sorozat első része :D

Nagyon jól felépített világ, szereplők, történet.
Azt hiszem pont az én ízlésemre szabták ezt a könyvet. Szívesen olvastam a sorait. Tényleg érdekes volt a mágia részleteibe bele menni. Más regényekben néha hiányolom. Így olykor sokkal könnyebb elképzelni, ha vannak szabályai, korlátai. Nem volt rész ami unalmas lett volna.
Saréné néha kicsit fura volt, de ezt nem tudom felróni hibának, mert ez a személyiségégnek, körülményinek tudható be. A leginkább érdekes szereplő Hrathen volt, aki kellően utálható és ugyanakkor megérthető figura. Ami nekem fontos a szereplőknél, legfőképpen a negatívaknál. Raóden meg a született vezető akit minden népnek kívánnék. Továbbá Galladon és a többiek nélkül se lett volna az igazi.
Volt még egy dolog amit nehezen tudok elviselni egy könyvben, és ez a vallási fanatizmus. De itt ez sem zavart, mert – Dilaf aki ezt képviselte – csak kellő mértékkel használták. Mert hiába használják fel indokként a hitüket, az indokok inkább személyesek, vagy pusztán a hatalom éhség vezérli őket.

Amikor befejeztem, nem tudtam elhinni, hogy nincs folytatása. Miért nincs? Imádtam. Lenne ebben a világban még mit kiaknázni. Sajnáltam, hogy vége lett, mert egyre jobban magába szippatott Elantris. Én még szeretnék folytatást olvasni :( Igaz, hogy lassan indul be a történet, de minél inkább haladunk előre, annál jobban behálóz a történet, az udvari intrikák. Kár, hogy a vége olyan gyorsan le lett zavarva, minden olyan hirtelen volt. Csalódtam volna ha Dilaf nem valami ilyen jellegű karakter lesz a végén, Szellem és Hrathen szemszögeit vártam mindig a legjobban, mert kíváncsi voltam, miből fakad Dilaf gyűlölete.

Öt évvel ezelőtt elolvastam majdnem 300 oldalt, aztán félbehagytam. Egyszerűen túl sok volt a politika és a főszereplők sem tűntek elég érdekesnek. Raóden herceg sorsa sem érdekelt különösebben, Saréné hercegnő pedig egyenesen idegesítő karakternek bizonyult. Próbáltam megkedvelni őket, Raóden esetében a végére részben sikerült is. Az események szépen lassan csordogáltak, szinte semmi sem történt. Pontosabban történt, csakhogy gyakorlatilag semmi izgalmat nem hoztak olvasás közben. Unalomba fulladt az egész, így kénytelenek voltam félbehagyni, amit álmomban sem gondoltam egy Sanderson regény esetében. Most öt évvel később ismét elkezdtem olvasni. Meglepődve tapasztaltam, hogy távolról sem annyira unalmas, mint ahogy emlékeztem rá. Gondolom részben bennem volt a hiba, mivel akkortájt nem igazán ment az olvasás. Persze a szereplők továbbra sem voltak szerethetőek, de elkezdett érdekelni a sorsuk, ráadásul a politika is elviselhető volt. Ahogy haladt előre a történet, úgy lett egyre izgalmasabb, az utolsó 150 oldal egyenesen fantasztikus volt.
Igazából maga a világ sem tetszett, mivel lényegében egy nagy birodalom és pár kisebb ország az egész ismert világ. A mágia érdekes volt, ebben Sanderson mindig nagyon erős, csak sajnos keveset szerepelt. Bár tény, hogy rengeteget megtudunk a működéséről. A csatajelenetek távolról sem olyan fantasztikusan vannak megírva, mint a Ködszerzet regényekben található lenyűgöző csaták. Sanderson érezhetően rengeteget fejlődött az évek során.
Ez a regény lehetett volna remekmű is, de sajnos a történet nagyobb része nem hozta a kívánt minőséget. Ettől függetlenül egy nagyon jó fantasy, csak azóta Sanderson írt jobb történetet is.

Egy részleteiben ismerős fantasy világ, ahol a mágia forrása egyszer csak elapadt, s ezért a korábban a mágiának köszönhetően félisteni szintre emelkedett elantrisiek soha nem szűnő, és egyre elviselhetetlenebbé váló kínokkal teli zombiszerű létbe kényszerülnek.

Sanderson láthatóan alaposan végiggondolta a világának mozgatórugóit és alapvetéseit, még akkor is, ha a részletek kidolgozás során már előszeretettel nyúl néha kimondottan ismerős motívumokhoz.
Ennek az alaposságnak köszönhető, hogy bár a könyv tökéletesen lezárt egység, de annyi érdekes mellékmotívumra derül fény, hogy az szinte ordít egy újabb történetért.
Az kitalált környezet egyik nagy erőssége a teljesen egyedi mágiarendszer, ami rúnamágia és a szimpatikus mágia egyedi keverékeként ragadható meg leginkább.
A másik, hogy Sanderson mindezt egy olyan szituációba tudta helyezni, ami alaposan felpiszkálta a kíváncsiságomat. Hosszú idő óta ez volt az első fantasy, amely a cselekményével és a kulcsmotívumával – a mágia elapadásának oka iránti kutatással – fogott meg. Ez igazán izgalmas volt és az író itt csillogtatja meg leginkább a tehetségét.
A feszültség és az információ adagolás remekül időzített, a három főszereplő fejezetei mindig izgalmas cliffhangerekkel érnek véget, s ezért hiába a féltégla méret az olvasó nem szívesen hagyja félbe a könyvet.

Más pontokon azonban még lehet érezni azt, hogy ez egy kezdő író könyve.
Ezek egyike a jellemek megformálása. Szerencsére nem tucat fantasy hősöket kapunk, viszont azt sem lehetne mondani, hogy Martin vagy Gemmell szereplőihez mérhetően egyedi, drámai potenciált hordozó jellemeket kaptunk volna.
A három nézőpont karakter elég alaposan kidolgozott, ám ennek ellenére is többször éreztem azt, hogy a szerző inkább a kényelmes megoldásokat részesítette előnybe a jellemek megformálása során. Raóden herceg, (de Saréné is) túlságosan is idealizált és XXI. századi jellem lett az én ízlésemhez mérten.

A másik dolog, amin Sandersonnak még lett volna mit csiszolnia, az a cselekmény egyes fordulatai.
A fő cselekményvonal izgalmas és következetes is, de akadt pár olyan történetvezetési megoldás, amelyek nem volt kellőképpen előkészítve sem az előzmények által, s nekem nem következett a szereplők jelleméből sem.

A kisebb kifogásaim ellenére Sanderson nagyon ötletes író és ez a könyve teljes mértékben meggyőzött arról, hogy érdemes a többi könyvét is elolvasni.

Így, hogy már olvastam több könyvét is, azt tudom mondani, érződik az első szám itt.
„Az évek során a prózám fejlődött és elbeszélő hangom tovább érett,……”- egyetértek vele, érzi ő is.
Ettől még egy kultuszt teremtett, hisz a képessége már akkor megvolt hozzá és ez még fejlődött az évek során, én is lelkes követője lettem:)
A könyvről írjak, ne írjak? Annyit esetleg, hogy ha még belevette volna azt a sok szereplőt amit először megálmodott, de végül kihúzott, de most azért elénk tárta, még hosszabb lett volna a könyv! Néha én most is túl hosszúnak éreztem, ránk zúdít az elején egy csomó ismeretlen fogalmat, oké egy egész világot kellett felépítenie, de akkor is lecsippenthetett volna belőle 200 oldalt simán. Itt most ezt írom, de a többi regényénél nem éreztem ezt, hisz fejlődött:)