Békéltető (Békéltető 1.) 41 csillagozás

Brandon Sanderson: Békéltető

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A Békéltető ​két nővér története, akik történetesen hercegnők; az istenkirály története, akihez egyiküknek hozzá kell mennie; valamint egy halhatatlan története, aki megpróbálja helyrehozni több száz évvel ezelőtti hibáit.

Az ő világukban azok, akik dicsőséggel halnak meg, istenekként támadnak fel, hogy Hallandren fővárosának panteonjában éljenek tovább. Világukat a biokromatikus mágia alakítja – a hatalom, aminek egy lélegzet nevű esszencia az alapja. A használata fáradságos munka: a lélegzetet más emberektől, csupán egyesével lehet begyűjteni.

Ám nagy jutalommal jár: a lélegzet használatával, és azzal, ha valaki a hétköznapi tárgyak színeiből merít, számtalan csodát és csínyt el lehet követni. Mindkettőre szükség lesz, hogy megoldódjanak a kihívások, amelyek Vivenna és Siri, Idris hercegnői, Susebron, az istenkirály, Fénydal, a bátorság vonakodó istene, valamint a rejtélyes Vasher előtt állnak.

Brandon Sanderson ebben a könyvében ismét… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Delta Vision, Budapest, 2021
774 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633953532 · Fordította: Sárpátki Ádám

Enciklopédia 1

Szereplők népszerűség szerint

Vasher


Kedvencelte 5

Most olvassa 5

Várólistára tette 67

Kívánságlistára tette 90

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Noro>!
Brandon Sanderson: Békéltető

Kell legyen a mágiának valami mögöttes jelentése? Természeti erő, vagy egy felsőbb lény biztosítja valamely meghatározott okból? És ha az utóbbi, akkor mi a célja? Ajándék, próbatétel, kísértés? A Békéltető világában gyakorlatilag minden akörül forog, hogy ki mit gondol a felébresztés képességéről. Ehhez valószínűleg az is nagyban hozzájárul, hogy minden ember csak egy pirinyó, önmagában semmire sem elég varázserővel születik. Ha valaki tisztességes hatalomra akar szert tenni, akkor százával kell megszereznie mások erejét. Normális dolog ez, egyszerű üzlet, vagy a lehető legnagyobb bűn? Egész kultúrák épülnek egyik vagy másik álláspontra, vagy éppen az ezekkel való cinikus visszaélésre. De valójában senki sem tudja a helyes választ, a legkevésbé azok, akiket istenekként tisztelnek.

Erre épül Sanderson egyik legkönnyebben emészthető, önmagában is olvasható regénye, ami jó belépési pont lehet a szerző munkásságába. Terjedelme ellenére is gyorsan lehet vele haladni, és bár szereplőiből nem hozza ki a maximumot, nagyon jó betekintést enged a szerző módszerességébe és sajátos világteremtési logikájába. Mivel aránylag korai darab (az Elantris és a Ködszerzet-trilógia előzik meg), egyes elemeire az azóta megjelent regényekben is rábukkanhatunk. Szerkezetében hasonlít az Elantrisra, vagyis itt is hosszú előkészületek vezetnek egy pörgős és mozgalmas lezáráshoz, de a stílusa és információgazdagsága olyan, hogy nem lehet rajta unatkozni.

hɑiley P>!
Brandon Sanderson: Békéltető

(Inkább 4.75 / 5.)

Na akkor, még egyszer, most magyarul. off Annyi biztos, az érzéseim nem sokat változtak a történettel kapcsolatban.

A könyv nagyon érdekes, izgalmas, de most először esett meg (talán mert már több Sandersont olvastam, és figyelek a sajátos csavarokra?), hogy nem tudott minden szállal átverni. Emiatt a végkifejlet (sajnos) nem volt olyan megdöbbentő, mint lehetett volna. Bár ennek az is oka lehet, hogy ha valakit bármilyen spoiler De ezen kívül értek meglepetések, nem is kevés!

A történet két „főszereplője” egy testvérpár; két hercegnő. Az idősebbik lányt, az egész életében engedelmességre nevelt, „tökéletes” Vivennát már születése előtt az ellenséges birodalom Istenkirályának ígérték feleségül.(Mivel csak így akadályozhatták meg, hogy az Istenkirály lerohanja a birodalmukat, (újra) a sajátjába olvasztva a területet.) Mi történik hát, ha apja úgy dönt, inkább az engedetlen, legkisebb leányát küldi a palotába, ami valaha az ő családjáé volt – mielőtt 300 éve északra menekültek a felmenői, s ahol azóta nyílt ellenállást tanúsítanak, önálló királyságként kihasítva egy kisebb területet a birodalomból? Elküldi hát Sirit oda, ahol mindennél jobban vágynak egy, az ő véréből való utódra, hogy legitim lehessen az Istenkirály uralma?

De ahogy azt megszokhattuk az írónktól, jóval többről van itt szó a háttérben! A cselekmény a birodalom fővárosában játszódik, ahol a Visszatértek uralkodnak, istenek, kik feltámadtak halálukból, de semmire sem emlékeznek előző életükből – álmaik azonban próféciáknak tekintendők. Egyik szereplőnk, Fénydal off is egy közölük; az egyetlen isten, ki nem hisz a saját vallásában. Tudom, a legtöbbek számára roppant szórakoztató karakter (és tényleg az is), de nekem inkább édes-keserűnek, sajgónak tűnik, szinte már az elejétől. Nagyon szerethető, és gyönyörűen kidolgozott szereplő, akár szimbólumként is remekül működik. Rajta keresztül megismerhetünk különböző isteneket, a panteon politikai játszmáit, és egy kis krimi szálat is belevisz a történetbe. Mellette feltűnik még Vasher is, a történet talán legtitokzatosabb karaktere.

A mágia a megszokott szintet hozza (bár nem a kedvencem), a világ szintén nagyon érdekes. Az egyetlen problémám, hogy picit rövidnek érzem a történetet. Sanderson szeret írni, ezt nagyon érzem – és megmondom őszintén, szerintem jobb ha mesél, ha szabadjára engedi a terjengős stílusát (bár tudom, sokaknak túlírt, meg túl hosszúak a történetei). Pl. a könyv eleje – még ha érthető is – nekem egy picit kapkodósra sikeredett, emiatt nehezen rázódtam bele a történetbe (és először komolyan se tudtam venni, hogy őszinte legyek). Imádtam, hogy spoiler a fantasy hercegnőket soha nem őrzi senki, nincsenek testőreik, de még a kastélynak se amiben élnek…:’) Erre (is) a kis levonás. Nekem túl gyorsan indult meg a történet – tényleg jobban szeretem, pl. a WoK bőbeszédű stílusát. De persze ez indokolt is lehet, hisz egy egyedülálló kötetről van szó, és még ilyen rövid idő alatt is zseniális munkát végzett a karakterekkel, főleg Vivennával (szerintem). Ő az elején iszonyatosan idegesített.

Szerkezetileg nagyon jó, így pl. az író legpazarabb prológusát olvashattam – lényegre törő, mégis titokzatos, ahogy az egész könyv. Mint mindig, jelen van a soft, és a hard magic is, ezt a jelenséget pedig különösen imádom. Mert így, annak ellenére, hogy van egy szabályok közé szorított, szinte tudományos mágia, megtarthatjuk a varázslat misztikus megfoghatatlanságát is. A cselekmény tele utalásokkal, remekül ütemezett, egy pillanatig sem unalmas. A karakterek megdöbbentő fejlődést mutatnak – ahhoz képest, hogy milyen kis idejük van rá –, a hangulat pazar. Van itt minden, humor, könnyek, misztikum, gyilkossági nyomozás, cselszövés, és legfőképp: semmi sem az, aminek látszik.

A másik. Nagyon örülök, hogy ezt a kötetet anno A királyok útja után olvastam, és így sok kapcsolatot észrevettem a két történet között (amik felett egyébként átsiklottam volna). Plusz, itt van magának a mágiának az alapja…! Imádom, hogy összekapcsolódnak az író történetei. Mindenkinek ajánlom a Viharfény Krónika, vagy legalább annak második része előtt olvasni ezt a kötetet.

Az egyetlen amit nem értek, de tényleg… hogy lehet, hogy az spoiler ? Mármint… lehet, hogy én nem figyeltem eléggé, de nekem ez nem világos.

A kedvenc karakterem (bár mindenkit szeretek) spoiler. Istenem, imádtam mindent, ami vele volt kapcsolatos! De még a spoiler is tökéletesen működött, hihetetlen. A kedvenc Sanderson spoiler kaptam! Totálisan meglepett, erre egyáltalán nem számítottam (az ő történeteiben nem is keresem ezt a szálat, ha őszinte akarok lenni). Ami pedig még jobban megdöbbentett, az spoiler árulása… Lehetett látni, voltak jelek… mégis… olyan szinten sokkot kaptam tőle, hogy majdnem elsírtam magam. Személyes sértésnek fogtam fel, és kicsit el is szomorít, hogy végül nem kaptam semmiféle választ, vagy párbeszédet, vagy bármit. (Mármint nem a cselekmény, de a karakterek közti kapcsolat miatt.) Nem értem miért, de… olyan ideges lettem, hogy majdnem eldobtam a könyvez. Nem tudom, hogyan képes az író elérni nálam (amit kevesen), hogy ennyi mindent érezzek, hogy ennyire beleéljem magam a történetbe, de…

Összességében nagyon tetszett! Izgalmas volt, érzelmes, több helyen kicsordult a könnyem, hangosan nevettem, nem bírtam letenni. Hatalmas kedvenc lett, és biztos hogy (többször) újra fogom olvasni!

(Sajnos minimum 2023-ig várni kell, mire valamiféle folytatást kapunk… De ha kell, én tűkön ülök akár tovább is.)

Vác_nembéli_István_fia_istván>!
Brandon Sanderson: Békéltető

Kicsit mindig kezdek neki egy 700+ oldalas könyvnek sokszor csalódást okoz mert nem tudja végig ugyan azt a szintet hozni. Sokszor vagyok úgy, hogy pár száz oldal és tökéletes lenne.
De és tudom, hogy nem kezdünk mondatot igy de akkor is ha a kezembe kerül egy Sanderson könyv tudom nem lehet probléma sőt ö még írhatna sokkal többet is akkor sem unnám meg.
Gyorsan bele csapunk az eseményekbe nincs itt felesleges felvezetés, alig nyitom ki a könyvet és már itt is egy kis akció egy kis menekülés. Ahogy az lenni szokott semmi sem az aminek először látszik, ne biz senkibe.
A szereplöket kedveltem teljesen mindegy melyik oldalon ált, jól megírták őket.

Dominik_Blasir>!
Brandon Sanderson: Békéltető

Színeken alapuló, biokromatikus mágia, egymásnak feszülő birodalmak és rengeteg rejtély – a Békéltető annyi mindent tartogat, hogy hirtelen nehéz is elhinni, elég lesz erre „mindössze” nyolcszáz oldal (mármint sandersoni mércével mérve). A szerző pont annyira kreatív és izgalmas, mint korábban: a tőle megszokott minőségben és világépítő lelkesedéssel vet fel kérdéseket, vázol fel pár mondatban mágiahasználatot és történelmet.
Pont annyira, de nem jobban – ami miatt ez a regény mégis igazán más lesz, mint amit eddig megszokhattunk, azok a szereplők. Főleg a három központi alak első ránézésre klasszikus sandersoni hős is lehetne: önmagukban rejtett mélységet és kitartást találó, talpraesett, „hősi” jellemek, akiken tényleg egy világ sorsa múlik. Azonban ahogy haladunk előre a történetben, lassan formálódni kezd, hogy naivitásuk és hozzá nem értésük alatt talán… tényleg nem rejlik semmi.
Nagyon izgalmas ez a kettősség, ami valahol minden karakterben benne van; rá is fér a történetre, ugyanis kivételesen én is úgy érzem, hogy túl hosszúra nyúlt a cselekmény. A főbb események lényegében kétszáz oldal alatt történnek, előtte sokszor úgy tűnt, mintha egyes fejezetek vagy események nem igazán adtak volna hozzá a nagy egészhez – és ami történik, az sem nagyon lep meg minket.
Egy újabb fantáziadús és ötletekkel teli világ, a szokottnál különlegesebb szereplőgárda – de így bő tucatnyi Sanderson-regény után inkább tűnik rutinnak, mint izgalmas újdonságnak. Szerencsére Sanderson még ilyenkor is simán szórakoztató.
Bővebben: http://ekultura.hu/2021/04/28/brandon-sanderson-bekelteto

Nevox>!
Brandon Sanderson: Békéltető

Sanderson talán az újabb fantasy szerzők közül az aki sikeresen meg tudta újítani a high fantasy szubzsánert, átültette az epikusságát és világépítő jellegét a mai, úgymond modern időkbe, és ezt nem a szokásos, hozzám hasonló boomerek számára már kissé default fantasy világok ismétlésével. Ezen korai művében megmutatta, hogy tud egy élő, változatos világot , mágiarendszert felvonultatni és ötletes, érdekes szereplőket mozgatni.
Ebben a világban a mágia valahol mindneki vele született része, de ahhoz, hogy hatalomra tegyen szert meg kell vásárolni, szerezni mások lélegzetét, esszenciáját. A különböző szintek eltérő jképességeket, társadalmi státuszt eremdémyeznek és persze itt van a felébrezstés képessége, ami kreatív, ötletes és végtelen lehetőségeket rejtő felhazsnálása a mágiának. A halálból visszatérők szerpee, isteni voltuk, illetve a célja, értelme a visszatérés jelenségének sarkalatos pontja a történetnek, jól ábárzolja a világtermtés logikáját.
A sztori lendületes, sokszereplős, akik közül Siri és Vivenna mindenképp kiemelkedik, mint két ellentétes fejlődésen átment nővér és persze itt van nekünk a titokzatos Vasher és Éjvér, valamint az istenkirály, aki bevallom engem meglepett, ahogy a két zsoldos is, utóbbiak roppant jól kitalált karakterek. Érződik az ismét, hogy a mágiarendzser jól átgondolt, logikus egészet alkot, ami szervesen hozzátartozik a világ jellegéhez. Tetszett a két állam szembenállása, az eltérő gondolkodás a visszatérőkhöz és eleve a felébrezstéshez.
Összeségében a jelentős terjedelem ellenére nem túlírt könyv, könnyen fogyasztható mégis igényes jól kitalált regény. Jelentősen emlékeztet a felépítése az Elantrisra, már csak az egy helyszínen, egy városban játszódó sztori és a finálét jelentő izgalmas leszámolás, konklúzió miatt is. Jellemző módon a múltban rejtezőm titkok, a történelem és a vallás megismerése jelenti a megoldást ismét, ahogy sok más Sanderson kötetben és ezzel önkéntelenül is mélységet ad minden történésnek. Noha valóban sok jellemzőt, fordulatot , sőt szereplőt fel lehet ismerni későbbi kötetekből , nyugodt szívvel ajánlom minden fantasy rajongónak, és akár kezdő kötetnek is Sandersonhoz.

donzella P>!
Brandon Sanderson: Békéltető

Kíváncsi vagyok, hogy kozmerum rendszerei egyszer majd esetleg összekapcsolódik-e valamilyen módon. Amiben már most is ugyanabba az irányba haladnak, az a különböző mágiafajtához kapcsolódó csendes keserédesség/áldozat, amely a felhasználásukhoz szükséges, illetve az a komolyság, amellyel a használatukhoz állnak.
Itt az erőt a lélekzet birtoklása és annak felhasználása jelenti, birodalmak épülnek erre, amelyek már az első oldaltól egy eljövendő háború peremén egyensúlyoznak.

Ebbe a puskaporos légkörbe járja a táncát
– Siri – az örök lázadó – aki a várakozások ellenére nagyon gyorsan alkalmazkodik királynéi szerepébe,
– Vivenna, aki nem tud megbírkozni azzal, hogy elvették tőle a szerepét – szerencsére elég komoly jellemfejlődésen megy keresztül, mire kiélesedik a helyzet,
– Susebron, aki teljesen elzárva él a világtól, bizonyos információk birtokában és vagy kétszer annyi nélkül,
– Fénydal, a Visszatérő, aki külön nézőpontot kapott – folyamatosan emlékeztet minket, meg mindenkit, hogy hiába van meg mindenünk, igazából semmink sincs. Így visszagondolva, a szándékos felelőtlenséggel leplezte el azt amely veszélyessé tette – amely Visszatérővé tette.
– Vasher és Éjvér, miért is válasszuk el őket.

Nem bonyolította a történetet, harminc millió csomóval – szerencsére. Itt a több száz éve őrzött titkok és politikai, nemzeti sérelmek adtak lendületet, miközben a Békéltető sajátos eszközökkel próbálja elsimítani a hullámokat.

hopeless_bookworm>!
Brandon Sanderson: Békéltető

Adott két nép, akik régóta ellenséges viszonyban állnak egymással. A háború Idris és Hallandren között csupán azért nem tört még ki, mert egy 20 évvel korábbi egyezmény értelmében az idrisi királynak Hallandrenbe kell küldenie az egyik lányát, hogy feleségül menjen Susebronhoz, a hallandreniek istenkirályához, és örököst szüljön. Eredetileg Vivennát, az idrisi király legidősebb lányát szánták neki, akit születésétől kezdve erre a feladatra készítettek fel, ám a király az utolsó pillanatban képtelen az ellenségnek adni kedvenc lányát, akire valószínűleg az örökös megszületése után halál várna. Helyette inkább a legkisebbet, Sirit küldi el, akinek viszont lövése sincs arról, hogy ebben a mindenki számára váratlan helyzetben mégis mit kellene tennie…
Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért, de olvasás közben sokszor éreztem, hogy van ennek a könyvnek némi Elantris feelingje. Talán mert mindkettő egy olyan városban játszódik, ahol a mágia, vagy épp annak hiánya áll a középpontban. Nagyon izgalmas volt végig, tetszett, hogy több szálon, több szereplő szemszögéből követhetjük nyomon az eseményeket. A mágia működése is nagyon érdekes volt, szeretem azt, amikor megvannak a maga logikusan felépített szabályai és törvényszerűségei, nem csak úgy van, és kész. Sandersonnak pedig pont ez az egyik erőssége, és most sem okozott csalódást.

Traclon>!
Brandon Sanderson: Békéltető

Igazán egyedi fantasy-regény, amely Sanderson összes tipikus írói stílusjegyét magán viseli: alaposan kidolgozott, egyedi mágiarendszer, hangulatos világ, többé-kevésbé érdekes karakterek, a végén meglepő csavarok és fordulatok – valamint, sajnos, valami rettenetesen terjengős, hömpölygően túlírt, rétestésztaként nyúló cselekmény, sokszor ellaposodó párbeszédek. Ez a legerősebb kifogásom ezzel a könyvvel szemben is, amit már a Ködszerzetnél is éreztem: végtelenül túlnyújtott előkészületek, amelyek végül egy izgalmas, fordulatos tetőpontban teljesednek ki. Itt nagyjából az utolsó 40-50 oldalra (770-ből !!) jutott a cselekménynek az a része, ami miatt én fantasy- és kalandregényeket olvasok. Addig pedig legalább 700 oldalon át más sem ment, mint az ipari mértékű (elnézést, nem találok rá jobb szót) sz**akodás minden fronton. Fénydal és Pírfonó szála volt a leglaposabb, pláne amikor már legalább negyedszer mentek bele ugyanabba a semmitmondó, üres párbeszédbe. Vivennával kapcsolatban is határozottan az volt az érzésem, hogy jót tenne neki egy hidegzuhany, hogy végre felébredjen és történjen is vele valami (aztán mikor végre történt, abban sem volt sok köszönet). Ezen a két vonalon pontosan ugyanaz volt a benyomásom, mint a Ködszerzet első egy és háromnegyed kötetében végig: olyannyira túl lett nyújtva a karakterek előkészülete „valami nagy akcióra”, hogy sajnos egy ponton túl az író már ellenkező hatást ért el vele, mint kellett volna: egyszerűen lelankadt az érdeklődésem az egész iránt. Egyedül Siri és Susebron szála volt az, ami az elejétől fogva végig le tudott kötni és mindig izgalommal vártam, hogy mikor és hogy fog az ő történetük folytatódni. Az is zseniális húzás volt, amikor Susebronról spoiler kiderült, hogy spoiler. Vivenna sztorijában pedig természetesen spoiler volt egy komoly – spoiler – fordulat, nagy kár, hogy Vivenna ezután spoiler.
Nem véletlen tehát, hogy összességében több, mint 3 hónapon keresztül nyúztam ezt a féltéglát (persze néha egyéb olvasmányokat is közbeiktatva).
A vége persze határozottan kárpótolt sokmindenért, mert az utolsó ~50 oldal tele van akcióval, váratlan fordulatokkal, meglepő csavarokkal, és végre Fénydalnak és Vivennának is sikerül betöltenie rendeltetését a cselekményben. Ráadásul külön pozitívumként értékelem, hogy ez végre egy lezárt, önálló lábakon megálló egykötetes történet volt, nem egy tri- vagy tetralógia bevezetése (ahogy az manapság a fantasy-irodalomban egyre divatosabb) – ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy Sanderson az a fajta író, akire a zseniális, egyed ötletei, és a világ- és mágiarendszerei alapos kidolgozottsága mellett nagyon ráférne egy erőskezű szerkesztő, aki a nyomdába kerülése előtt kihúzatná a szövegek felét…

Dshai>!
Brandon Sanderson: Békéltető

Már megint egy Sanderson remekmű. Máris sajnálom, hogy csak ilyen rövid történtecske volt ahhoz képest, amiket szokott írni. A Kozmerum újabb világát, a Nalthis rendszer ismerhettük meg. Igazán kár, hogy ez a rendszer a Kozmerum titkai kötetben nem szerepelt, így a hátteréről kevesebbet tudni.
A könyvben megismerhetjük, hogy az idők során a népek, vallások közt mennyi gyűlölet, meg nem értés halmozódik fel. És mindegyik másképp emlékszik, hogy mi történt egykoron.
A főbb karakterek, a hercegnők, Fénydal, Susebron, Vasher nagyon jól sikerültek. A műben, a rövidsége ellenére is komoly, alapos jellemfejlődéseknek lehetünk tanúi. Kár, hogy nincs folytatása.
Azért vannak még más Kozmerum világok…
Már várom mikor jön ki a Roshar rendszerének új könyve, az Eskühozó.

Sillya >!
Brandon Sanderson: Békéltető

Sandersonnal elég vegyes kapcsolatom volt eddig. Az Acélszív c. könyve tetszett és lekötött, de egy másik, sokkal népszerűbb könyve, a Ködszerzet annyira untatott, hogy 100 oldal után félbehagytam. Végül kihívásre el kellett olvasnom ezt a könyvét és bár nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de nem bántam meg, hogy elolvastam.

Kicsit szoktam félni az olyan történetektől, ahol ennyi főbb karakter van. Ilyenkor az szokott lenni, hogy párat kiemel a szerző, valamelyik háttérbe szorul. Itt szerencsére nem ez történt, szerintem mindenki megkapta a neki járó részt. Ami számomra a könyv legnagyobb erőssége volt az a karakterek. Megismerhettünk mindenkit, kaptak főbb motivációkat ÉS jellemfejlődést. Ez ilyen szépen kifejtve nagyon ritka. Kedvenc karakterem Fénydal lett, bár nem is gondoltam volna, végül valóban olyan karakter lett, hogy többet találtam benne, mint gondoltam volna. Talán Vivenna volt az egyetlent, akit jó sokszor megpofoztam volna, de a végefelé egész szerethető lett. Ami meg pláne meglepetésként ért a karakterek közötti kapcsolatokban az spoiler

Történetileg annyira nem voltam lenyűgözve, mint a karakterek terén. A világfelépítés zseniális és fergeteges. Nagyon eredeti világot alkotott a szerző, erre végképp nem tudom azt mondani, hogy máshol olvashattam volna, mert nagyon egyedi rendszert alkotott meg. Imádtam azokat a részeket, ahol egyre többet tudtunk meg a múltról és jelenlegi rendszerről. Már csak ezért is érdemes volt elolvasni. Viszont maga a történet üteme nem tetszett. Sajnos kicsit túlírtnak is éreztem a könyvet és csaptam is volna le belőle. Sokszor éreztem azt, hogy felesleges köröket járunk, illetve ismétlődnek a párbeszédek, csak a szituáció másabb kicsit. A közepefelé el is veszített kicsit az író és kezdtem feladni, hogy valami fog történni. Ezt úgy mondom, hogy alapból szeretem a politikai játszmákon alapuló könyveket.

Szerettem ezt a könyvet és a bemutatott világot, bár még nem teljesen győzött meg, hogy most szeretem-e az írót vagy sem. Sajnos még nem találtam meg azt a parázst, hogy igazán kedvenc szerzőm legyen, de mindenképp pozitív élmény volt és még fogok próbálkozni más könyveivel is.


Népszerű idézetek

hopeless_bookworm>!

Az én életem a tiédhez – mondta. – A lélegzetem a tiéd lesz.

743. oldal

klaudia_kozak P>!

Vicces, gondolta Vasher, mennyi minden kezdődik azzal, hogy engem börtönbe vetnek.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: Vasher
klaudia_kozak P>!

Vasher mindig érdekesnek találta, hogy azok, akik a tömlöcöket őrizték, általában éppolyan rosszak, vagy még rosszabbak voltak, mint azok, akikre vigyáztak. Talán szándékosan.

12. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Vasher

Hasonló könyvek címkék alapján

Patrick Rothfuss: A szél neve
Peter V. Brett: A Rovásember
Robert Jordan: Álmok tőre I-II.
Michael J. Sullivan: Mítoszok kora
Raymond E. Feist: Sethanon alkonya
Margaret Weis – Tracy Hickman: Az ikrek ideje
Margaret Weis – Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai
Sarah J. Maas: Kingdom of Ash – Felperzselt királyság 1-2.
Michael J. Sullivan: Percepliquis – Az elveszett város
Holly Black: The Queen of Nothing – A semmi királynője