Értékelések 16

klaudia_kozak P>!
Brandon Sanderson: Az Elmúlás Pántjai

Nekem úgy tűnik, nem lett 100 százalékosan lezárárva a történet, ami folytatásokat sejtet, viszont én nem láttam erről információkat.spoiler
Remek lett az utolsó (?) könyv is.
Végig fenn tartotta az érdeklődésemet, már a szerelmi szál sem zavart. Mekkora volt már, hogy a legelején spoiler :) Visíttottam a röhögéstől. XD

Hirdetés
Pletscher_Judit>!
Brandon Sanderson: Az Elmúlás Pántjai

Mivek az első két kötetről nem írtam, így egyben ömlengenék kicsit. Sanderson még mindig nagyon bejön nekem. Eddig nem csalódtam könyvében.
Tetszett a világ amit itt bemutatot. Érdekes volt az alomancíát és a ferukímiát, már egy kcsit modernebb világban látni, nagyon jól illesztette bele (érmék helyett töltények). Mindig örültem az utalásokra ködszerzett trilógiára, jó tudni, hogy a Túlélő egyhéza még mindig megvan.
Egy kicsit a sztoritól. Az első könyvet még kicsit különállónak éreztem, de már az is nagyon tetszett. A második kötetben a kandrák feltünése nagyon bejött, jól kapcsolódott a régi sorozathoz. De azér Waxilliumot a könyv végén meg tudtam érteni, hogy teljesen kikészült. Jól kihasználták. A harmadik kötetben meg Sanderson még tovább tágította a világot az őj néppel akiket behozott. Kíváncsi vagyok, hogy ők az univerzum további könyveiben megjelennek-e majd.
Pár szó még a szereplőlről. Wax nagyon jó főhős volt, de a kedvencem abszolút Wayb volt. Kettőjük kémiája nagyon jól működött, és Wayn szinte minden megszólalása mosolyt csalt az arcomra. A lányok közül az első kötetnél még Marasival szimpatizátam és úgy gondoltam, hogy ő jobban illene Waxhoz. Később is szimpi maradt és nagyon jól megírt karakter lett, aki kellően céltudatos és józan gondolkodású. A második kötettől, viszont Steris nagyon jó írányba váétozott és abszolút kedvenc lett. Waxal minden jelenete aranyat ért, és imádtam a listáit. Nagyon jó párost akottak a könyv végére.
Nem tudom, hogy Sanderson tervezi-e, hogy ír még ehez a sorozathoz könyvet, én szívesen olvasnám, és hár eléggé olyan lett a harmadik rész zárása amit lehetne folytatni.

gesztenye63 P>!
Brandon Sanderson: Az Elmúlás Pántjai

Egy nehezen induló trilógia meglepően jól sikerült köztes kötete után joggal várhatod, hogy az ívet megtartva, a záró darab már csont nélkül hozza a parádés szintet. Aztán meg nem tudod, hogy a végén miért is fanyalogsz. Talán a túlzó várakozások. Pedig hát…
Az Elmúlás Pántjaiban Sanderson tökéletesen csúcsra járatja legnagyobb erősségét, a világépítést. Wax és Wayne kalandjai – persze számos múltbéli utalás és visszacsatolás segítségével – végre teljesen önálló szeletet hasítanak ki maguknak Scadrial történetéből, miközben markánsan megmutatkozik Elendel és a peremvárosok évtizedekre visszamutató ellentéte. A konfliktus pedig a legendás Pántok, az eddig ismeretlen, mindent felülmúló energiaforrás felkutatása körüli versenyfutás közben csúcsosodik ki. Itt aztán megkapunk mindent, amit egy jó Indy Jones film és egy kiváló Ködszerzet történet különös házassága csak adni tud. Allomanták, ferukimisták, és az ősi „sötét művészet”, a hemalurgia képviselői, ikerszerzetek, kandrák és Ferbli bácsi, aki egy új, kísérleti tenyésztésű allomanta sereget gründol éppen, hogy annak segédletével a Pakli megszerezhesse az uralmat az egész medence fölött.
Van tehát dolguk hőseinknek elég. Ráadásul az egész földi melóra végig rávetül Harmónia és Trell árnyéka is, akik isteni mivoltuknak megfelelően végig manipulálják a kulcsszereplőket. S végül megjelennek a világ legfrissebb szereplői, akik valahonnan, a misztikus ködbe vesző Délről érkeztek és az egyre modernizálódó steampunk világ automobiljai, vonatai, felhőkarcolói és lőfegyverei mellé eddig ismeretlen repülő szerkezeteket (pl. léghajót) és nem utolsó sorban a mágikus képességekkel kapcsolatban újabb kérdéseket (és néha válaszokat) hoznak a képbe.
A cselekmény szokás szerint nehezen indul, de azt követően az akció megállíthatatlanul zúdul végig a köteten, mintegy jóféle kalandregény lapjain. A karakterábrázolással kapcsolatban azonban úgy vélem egy életre be kell, hogy lássam, az már soha nem hozza azt az árnyalt, bonyolult, jellemfejlődést, vagy éppen -visszafejlődést produkáló izgalmas hátteret, amit én úgy szeretek látni egy ilyen komplex, rendkívüli professzionizmussal kimunkált fantáziavilág szereplőinél. Sokkal inkább érzem, hogy Sanderson minden energiája elmegy a szereplők „mesterségbeli tudásának” kimunkálására, arra, hogy az olvasó ezzel kapcsolatosan ne találhasson „szakmai hibát” (gondolok itt pl. a mívesek, vagy elmészek képességeire, azok ütköztetésére, vagy egymásra hatására stb.) egy-egy leírásban, vagy akciójelenetben.

Végül csak meg kell állapítanom, hogy Az Elmúlás Pántjai tökéletesen zárja a Kozmerum egyik részvilágának résztörténetét, de…
Valahogy most is az a gondom, mint egy másik, gyönyörűen kidolgozott világban játszódó sorozat (Az Ős könyve) kapcsán, miszerint elmúlt a kezdeti varázslat, nem taglóz már le úgy, mint az első kötet(ek) első ökölcsapásai.
Mindazonáltal ez a regény az univerzum fontos darabja, feltétlenül ajánlom.

5 hozzászólás