Acélszív (Leszámolók 1.) 85% 127 csillagozás

Számomra a képregény még Korcsmáros Pált, Piszkos Fredet és Fülig Jimmyt jelenti spoiler. Ezzel szemben a Marvel comics néhány megfilmesített változatát láttam ugyan, de egyéjszakás kalandon kívül nem jelentettek számomra semmi többet. Márpedig Sanderson Acélszíve leginkább ezen a terepen mozog.
Furcsa, hogy az Idolok – a különböző, egyedi szuperképességekkel megáldott-megvert „félistenek” – a műben kizárólag gonosz, negatív tulajdonságokkal rendelkező, aljas, önző, világuralmi törekvésekkel és indíttatással felruházott szereplők lettek spoiler. Érdekes lenne a Vészről kicsit többet megtudni.
Az alap-sztori és az erre felfűzött cselekmény borzasztóan egyszerű: jönnek ezek a valahonnan közöttünk termő csúnya-nagy rosszfiúk, jól leigáznak bennünket, aztán törvényszerűen, az emberi természetből fakadóan felüti fejét a hébe-hóba, apróbb-nagyobb eredményeket elérő ellenállás is.

Persze ez még messze van az igazi feszült konfliktustól. De belép a képbe David Charleston, a tini ellenálló palánta, aki apja halála okán maga is súlyosan érdekelt a leszámolás szinte reménytelen küldetésében. Vele aztán elindul a valóban sodró lendületű cselekménysor. Az események tökéletes logika szerint, sallangmentesen, gördülékenyen követik egymást, akárha egy ütős „action movie”-t néznénk 3D-ben. Ehhez a száguldáshoz nem is igen illenek a cizellált irodalmi cirkalmak. Megjegyzem, a végére már kissé allergiás lettem a különböző fémekre.
Nem kapunk különösebben árnyalt karaktereket, viszont érdekes a Leszámolók csapatának csoportdinamikája. A főhős korából és idealisztikus elképzeléseiből fakadóan az egész történet csodálatos melegágya lehetne egy YA disztópiának, de Sanderson kiváló íráskészségével ez sikeresen elkerültetik és egy igazán izgalmas szórakoztató, akciódús (műfajilag, zsánerét tekintve általam besorolhatatlan) történetet kapunk. Csak halkan jegyzem meg, hogy még a háttérben búvópatakként csörgedező tinédzser-l’amour ábrázolása is ízlésesre, hogy ne mondjam majdnem vagányra sikeredett, pedig erre a kérdésre mindig kényes vagyok.

Külön elismerést érdemel a szerző alapossága, amivel megalkotja a különböző szuperhősök – képességeik és sebezhetőségük alapján rendszerezett – „állat”tani besorolását és elkezdi bevezetni ebbe a rendszerbe a nyájas olvasót, amely tudás feltehetően a sorozat további részeiben igen hasznos lehet majd.
Szórakoztató olvasmány volt, benevezek a következő részre is. :)

Talán úgy 8 éves lehettem, amikor az első német nyelvű szuperhős képregény a kezembe került* ami teljesen lenyűgözött, főleg mivel nyelvismeret híján a történeteket is teljesen én találtam ki hozzájuk – amelyek, mint később kiderült, néha még az eredetinél is csavarosabbak voltak. ;)

Azóta gyűjtöm a képregényeket és érdekel minden, ami ezzel a zsánerrel kapcsolatos, de mostanra a klasszikusok mellett elsősorban azokat a történeteket élvezem, amelyekben van valami meglepő csavar.

Mikor először hallottam Sanderson regényéről, már akkor megbirizgálta a képzeletemet a dolog, így aztán most, hogy @ftamas könyve ideiglenesen nálam táborozik, gondoltam, beleolvasok.
A szikrára, hát nem benne is ragadtam?

Ha megpróbáljuk zsánerbe sorolni, akkor a szuperhős témába oltott YA disztópia lenne az, amit leginkább illik rá. A YA disztópia kifejezéssel engem (és, gondolom, sok más olvasót is) igen messzire lehetne kergetni, de itt működött a dolog, az író tehetségének köszönhetően.

Sanderson nem tör szépírói babérokra; nála nem olyan intenzív a stílus, mint Hobb-nál vagy Le Guinnél, és a karakterek sem olyan árnyaltak, de hihetetlenül logikusan gondolja végig és építi fel a történeteit és a hátteret, amire az egész konfliktust felfűzi.

És ezt a regényt ez a hozzáállás abszolút működőképessé tette.
A karakterek pont annyira árnyaltak, hogy a sztorit elvigyék a hátukon, és működik köztük az interakció. A történet pont olyan hosszú, amennyire kell, nincs az a fájdalmas rétestészta hatás, ami miatt a Ködszerzet trilógia fárasztóvá vált a számomra.
Sanderson pontosan adagolja az információkat, és nála is minden apró momentumnak jelentősége van, így azok a dolgok, fordulatok amelyek a könyv elején amolyan olcsó írói fogásnak tűntek, a végére tökéletesen logikus magyarázatot kapnak.
Számomra külön öröm, hogy ráadásul ez a könyv végre másik fordítót kapott, mint a korábbiak, és így a magyartalan szószerkezetek miatt sem kellett bosszankodnom.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik szeretnének a mainstream képregények által erőltetett csihi-puhiknál érdekesebb konfliktusokkal találkozni (megjegyzem, már maga az alapfelállás is sajátos, még ha nem is teljesen példa nélkül való: itt minden szuperképességű ember gonosz, arrogáns és hatalommániás) vagy szeretne végre egy olyan YA disztópiát olvasni, ami nem olvasztja le az ember agyát a logikátlanságaival és az erőltetettségével.

* Debrecenben nyomtatták a Condor Verlag Marvel képregényeit, így aztán nem meglepő módon viszonylag könnyen hozzájuk lehetett jutni.

Érdekes volt, mintha egy Marvel képregényt olvasnék. Gonosz, legyőzhetetlen szuperhősök és egy 18 éves srác, akinek minden vágya a bosszú. Érdekes volt, izgalmas és fordulatos. Már a történet elejétől fogva peregtek az akciójelenetek. Tényleg bírtam a szereplőket, egyedül a főhős, David idegesített néha. Annyira, de annyira okos volt, nem véletlenül cukkolta Megan a zsenikézéssel. Ahhoz képest, hogy az elején majdnem kinyiffantották a Leszámolók, menet közben ő lett az ötletgyáros a csapatban. A végén kaptunk egy-két csavart és természetesen nyitva maradt kérdéseket. Érdekel a folytatás.

Első olvasás után ennyit tudtam csak írni anno:
Nagyon tetszett! Kellett ez a kis vérfrissítés a sok tinilány fantasy után. Nagyon tetszik az alapsztori az anti szuperhősökről. Nagyon érdekes a képességek sokszínűsége, a hierarchiája és méginkább a gyengeségek. Igazából ezeket az okfejtéseket élveztem a legjobban a könyvben, és nagyon szuper gyenge pontot talált ki Acélszívnek az író. Én nem jöttem rá, és ütött is a dolog. Igazából a legtöbb fordulat meglepett, és ennek örülök. :) Nem is tudnék rosszat mondani a könyvről, sőt nekem most azonnal kell a következő rész. :)

(…)
Újraolvasás után, ha lehet még inkább lelkes vagyok. Sanderson fantasztikus világokat talál ki, hihetetlen aprólékossággal. Bár az Acélszív lényegesen egyszerűbb, mint a Ködszerzet sorozat, mégis jobban szeretem.
Szembemenve a rengeteg más regénnyel, vagy akár a Marvel filmekkel, azok akik hatalmat kapnak, egytől egyig gonoszak. Valahol én is így érzem, hogy olyan hatalommal, mint nekik, de pláne Acélszívé, nehezen lehetsz jó. Az ember nem a jó mintapéldánya, és szeret Isten képében tetszelegni. Ezt vágja a képünkbe a könyv, és ha magunka nézünk, egyetértünk. Viszont tényleg nem létezhet csak gonosz a világon és imádom David apját. „A hősöknek is elkél a segítség.”
Szerintem legyen bármily pici az ember az univerzumhoz képest, ha csak egy cseppnyi jót adna mindenki a világnak, már szebb hely lenne.
Ez a könyv igaz egy egyszerű antihős sztori, de szerintem ennél többet ad. No meg rengeteg izgalmat és agyalást.. Olvassátok! ^^

Legszívesebben elintézném annyival, hogy „a szokásos Brandon Sanderson-minőség; olvassa el mindenki, aki szeret szórakozni”, de azt hiszem, ez méltatlan lenne hozzá. Ugyanis, az az igazság, hogy én még mindig rajongok a munkássága iránt. Döbbenetes, hogy mennyire érzi, mi kell a szórakozásra éhes olvasóknak, s nem fél mindezt tökéletes pontossággal meg is adni.
Ezúttal egy kissé posztapokaliptikusnak tűnő világot ismerhetünk meg, amelyben szuperképességekkel bíró lények vették át az uralmat – azonban ezek az Idolok kivétel nélkül elképesztően gonoszak. Hataloméhesek, kapzsik, kegyetlenek, uralkodni akarnak az emberiségen: és hát szegény embereknek esélyük sincs.
Az Idolok különleges képességei (a jövőbelátástól kezdve a sötétség uralmán át az illúziókeltésig) biztosították a színes kavalkádot (bár ezért szívesen olvastam volna még több Idolról), miközben az ezúttal is hihetetlenül szimpatikus szereplőgárda szolgáltatta a humort és a laza, jófej szövegeket. Mondjuk ebben a könyvben mindenki elképesztően laza és menő, de hát mit is várunk egy olyan történettől, amelyben az egymással küzdő feleket Epic-nek hívják?
A cselekmény nem csak nyomokban emlékeztet a Ködszerzet elejére (gyilkolós heist!), ám ahogy jobban belemerülünk az eseményekbe, ez az érzés fokozatosan a háttérbe szorul. Egy picit azért érződött, hogy fiatalabb korosztálynak szánta Sanderson, legalábbis a 18 éves srác szerelmi gondolatai nem voltak kifejezetten ütősek, de ezen kívül csak lelkesedni tudok az Acélszívért.
Szóval ezúttal is a szokásos Brandon Sanderson-minőséget kapjuk, olvassa el mindenki, aki szeret szórakozni. Nem fogja megbánni.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2014-10-22+…

"Sanderson történeteinek legnagyobb erőssége a jól átgondolt és részletesen bemutatott, érdekes háttérvilág, illetve az események mozgalmassága. Ennyi pedig a legtöbbször elég is, hogy működjön a dolog és a történet magával ragadja azt, aki belekezd. Most sem volt ez másként – még a karakterekben rejlő enyhe sablonosság ellenére sem. Ez utóbbi nem is annyira tűnik lényegesnek, mert a figyelmet az események kötik le. És egyébként is, az a korosztály, akinek ez a történet szól sokkal inkább élvezi a dinamizmust, mint a személyiségekben rejlő végtelen összetettséget és árnyaltságot.
Hihetetlen, ahogy a szerző lépésről lépésre, minden részletre kitérve, érthetően, de mégis nagyon élvezetesen és plasztikusan írja le azt a világot, amiben a történetünk játszódik. Jelen esetben David a mesélő és persze pont ezért egy kicsit közvetlenebb is a stílus – igazán fiatalos. (…)

Ez az egész történet valami hihetetlenül jó volt! Belecsöppentem, elmerültem, végtelenül élveztem, rengeteget izgultam és még többet ámultam, mert hiába kerestem, hibát bizony nem találtam benne. Minden a helyén volt, ami a világot, annak működését, az események felépítését és az egész történet logikai alapját illeti. Vannak benne izgalmas és érdekes helyzetek, feszültséggel teli jelenetek és élvezetes párbeszédek, valamint a folytatás olvasására késztető – de nem függő véges – befejezés. Pozitívum, hogy a kötet az aktuális történet és cselekmény szempontjából kerek és befejezett. (…)

Továbbra is főhajtással adózom Sanderson fantáziája előtt, azért pedig még kalapemelést is érdemel, hogy a fejében körvonalazódó ötleteket hihetetlenül színes, könnyed és élvezetes stílusban tudja tálalni. Tényleg csak ismételni tudom magam: ezt – és minden egyéb, a szerző által írt regényt – olvasni kell. Olvassátok minél többen!"
Bővebben: https://shanarablog.blogspot.hu/2017/05/brandon-sanders…

Elsőnek is hagy mondjam el hogy, mennyire is tetszett az első fejezet. Annyira hatásos volt. Magával ragadott, és rögtön ment is a kívánságlistára a folytatás is. És sajnos a rögtön utána következő fejezet nem nyerte el maradéktanul a tetszésemet, de a kidolgozottsággal, ami az írót jellemzi, ott is sikerült érdekesre alkotni.
Másodjára. Mért IDOL? Miért? Mert nekem kis tingli tangli szivárvány tütüben táncikáló, vernyákoló japán tinilányok jutnak eszembe erre a szóra. De eről is sikerült végül elvonatkoztatni… Nagy nehezen.
David olyan kis tesze-tosza lett, mégse volt ezzel különösebb bajom. A többiek elég kidolgozatlanok, de a többi részben ez még változhat. Annál is inkább voltak problémáim egy darab szereplővel. A tipikus, bele kell tenni egy dögös csajt is a fiúnak, aki néha kedves, máskor meg durci, de persze szinte rögtön vonzalom lesz valamelyik fél irányába. Megan az a mindjárt pofon vágom karakter. Nem szeretem, ha oda nem illő helyzetekben kezd el gondolkodni főhősünk hogyan is csalhatna mosolyt az aktuális szexi csajszika ajkára.spoiler
Örülök, hogy sikerült meglepnie. Pedig szentül hittem hogy az lesz amit én gondolok. A végét is mondhatjuk nem túl meglepőnek, de nagyon jól volt felépítve, és tetszett az üzenete.
Hibái vannak. Bőven. De ez egy jó történet, ha nem nagy igényekkel áll neki az ember, legalábbis felkészül a YA címkére, és arra, hogy okkal vannak bizonyos dolgok, amiknek a miértjét még szimplán nem tudhatjuk.
Sok kérdés megválaszolatlan, és még több merül fel. De szerintem, hogy a többi kötetben minden kiderül. Legalábbis az írótól ezt várom el. Miért is történt a világgal, és az emberekkel az ami. spoiler

Évekkel ezelőtt Brandon Sanderson Elantris és Ködszerzet könyvei vezettek be engem a (high) fantasy világába. Mindkettő kedvenc lett, szóval nem is volt kérdés, hogy ezek után bármit is ír, én azt olvasni fogom!
Nem is csalódtam! Rengetek akció, izgalmas cselekmény és az elmaradhatatlan nagy fordulat a végén!
Nem volt akkora élmény, mint az előző írásai, de „A szikrába!" Én remekül szórakoztam!
Sanderson ismét egy érdekes világot teremtett meg, melyben az úgynevezett Idolok az egész világ felett átvették a hatalmat. Ők olyan elképesztő szuperképességekkel rendelkeznek, mint pl. jövőérzet, öninkarnáció, láthatatlanság, elmemanipuláció stb. Ezeket az adottságokat azonban a megszokott szuperhősökkel ellentétben ők erkölcsi érzék nélkül, az emberek leigázására használják.
A Leszámolók csapata, köztük a 18 éves David Charleston, az Idolok gyenge pontjait felkutatva próbálja kiiktatni őket.
David igazi Idol szakértő, rajong a fegyverekért, nagyon okos srác. A metaforái elég bénák, mégis sokat mosolyogtam rajtuk! 10 éve tanulmányozza az Idolokat, hogy bosszút álljon az apja halálát okozó legyőzhetetlen tartott Acélszíven.
Várom a folytatást, addigra David-nek talán összejön pár értelmes metafora :D

Oké, ez egyértelműen darálós könyv volt. Bár az olvasási dátumot háromszor állítottam át, mire sikerült is elkezdeni. Na de azután két nap alatt kivégeztem. Néhány részlet, és a hangulat kissé hasonlított a Ködszerzetre. Bár az író ugyanaz, szóval nem túl meglepő.
Eleve érdekesen indul és szinte végig ilyen tud maradni. Szinte. Néha voltak benne ismétlések, amik egy picit zavaróak voltak. Avagy a mínusz fél csillag. Ezen kívül viszont nem nagyon tudok negatívat mondani róla. A világ, a sztori, a szereplők, a csapat, az Idolok, a csavarok, a háttersztori, a gondolatok… Zseniálisak. Bár a tippem nem jött be, hogy mi Acélszív gyengesége. David viszont az egyik új kedvenc szereplőm lett.

Nagy zsivány ez a Sanderson! Eladni ugyanazt a sztorit még egyszer és mégis egészen máshogy! Zseniális!
Most a szuperhősök világára cserélte a Ködszerzet klasszikusabb vonulatát, de milyen jól tette! Nem igazán vagyok oda az amerikai képregényekért és a mindenféle iron, meg supermanekért, de azért annyira ismerem őket, hogy értékelni tudjam ennek az antivilágmegmentős ötletnek a szépségeit és iróniáját. Nagyon tetszett! Ismét sikerült levennie a lábamról.
Pedig mint mondtam, a sztori lényegében hasonló: egy maroknyi elszánt ellenálló küzd a zsarnokság ellen. Ám mindezt olyan tálalásban, annyi akcióval, olyan jó érzékkel összerakott szereplőkkel és ritmussal viszi véghez, hogy az első 80 oldal után tudtam még megállni… majd legközelebb a legvégén, éjjel fél háromkor.
És fejlődik a pasas! Hol van már a fanyalgás a Ködszerzet túlírtsága miatt?! Ez a kicsit több mint négyszáz oldal mesterien felépített, pörgős, vegytiszta szórakozás volt! Mert Sanderson ebben a legjobb. Irigylésre méltó arányérzékkel váltakozik a tervezgetés és az akció, az érzelmek és a moralizálás, mindenből pont annyi, amennyi kell. Az információkból is, mert a korábbi regényeiben megszokott módon most is képes volt rávenni arra, hogy folyamatosan elméleteket gyártsak, bizonyos időközönként elégedetten hátradőljek, hogy kitaláltam mi fog történni, majd néhány oldallal később koppanjak és ismét belevessem magam a lelkes töprengésbe. Megint átvágott, a legvégén újra meg tudott lepni, ahogy pimaszul az arcomba hajította a megoldást. Ráadásul, amit ugyancsak becsülök benne, nem akar ő világmegváltó gondolatokat, erőszakkal odacitált hatalmas igazságokat lebegtetni az olvasók orra előtt, csak szórakoztatni akar. Élvezetes, intelligens és nagyon szerethető formában. Azt hiszem mindenkinek csak ajánlani tudom. Aki olvasta a Ködszerzetet és tetszett neki, annak azért, aki olvasta de nem tetszett neki, annak meg azért. De az íróval csak most barátkozóknak is tökéletes választás az Acélszívvel kezdeni az ismerkedést Sanderson – hála a DV-nek, szép lassan hozzánk is eljutó és szerencsére még folyamatosan bővülő – életművével.