A ​Végső Birodalom 1-2. (Ködszerzet 1.) 93% 472 csillagozás

Kár is volna tagadnom, hogy a Ködszerzet indító kötete előtt – a kíváncsiságon túl – erősen dolgozott bennem a „zsánersznobizmus” is. Egy fantasy-rajongónak manapság „kötelező gyakorlat” ez a trilógia. Jelentem, az első kötetben nem csalódtam, szinte minden részében beváltotta az előzetes várakozásaimat.

A baljós köddel és folytonos hamuesővel aláfestett sötét, nyomorúságos világ kellően kidolgozott, kiváló hangulati hátteret nyújt a cselekményhez, amely a „fantázia birodalmainak” klasszikus eszköztárával indít: adott az Uralkodó, aki ezer éve egyfajta sajátos teokrácia istenkirályaként, megkérdőjelezhetetlen hatalmával trónol mindenek felett; jelen vannak a szkák, az elnyomott rabszolgák, akik időről időre megpróbálják őt megpuccsolni; és persze itt vannak ennek a világnak különböző teremtményei, szerzetei, akik akár emberként, akár más lények alakjában a mágiához nyúlnak.

…és rögön itt van Sanderson „rendhagyó húzása”, amivel felkavarja a hard fantasy szépen kényelmesen csordogáló vizeit: összehoz egy csapatot, amolyan Tolkien-i módon – mégis más ez a banda, mint a Gyűrű Szövetsége, vagy akár a nagy tanítómester, Robert Jordan kis csapata Az Idő Kerekéből. Ezek a lázadók, összeesküvők inkább tűnnek szerencselovagnak, vagány alvilági csibésznek, mint a fennkölt küldetésre felesküdött, rettenthetetlen vitéznek. Persze ott van köztük a vezér, Kelsier mester, akinek indíttatásában sokáig ugyancsak nem lehet teljesen bizonyos az olvasó, mindenesetre neki legalább személyes elszámolnivalója is van az Uralkodóval.
…és persze az is meglehetősen izgalmas, ahogyan a végletekig polarizált világot lefesti a szerző – a két póluson egyrészt az értéktelen, emberszámba sem vett szkákkal, a rabszolgákkal, másrészt pedig az Uralkodótól függő, mégis viszonylagos bőségben, létbiztonságban élő nemesi családokkal. Külön érdekesség volt számomra, hogy a nemesi családok egymás közti kapcsolatában enyhe Jordan-i áthallást éreztem a Házak Játékára, a Daes Dae’marra – ez azonban abszolúte nem volt zavaró, sőt…
…és aztán itt van az a bizonyos mágia-rendszer: zseniális ötletnek találtam, ahogy a különböző – mentális és külső hatást kiváltani képes – fémeket használó allomanták és ferukimisták tudásukat a hétköznapokban alkalmazzák, ahogyan a fémek különleges – taszító, vonzó, érzelmeket gerjesztő, vagy csillapító – tulajdonságait mesterien alkalmazzák a fizikai küzdelemben, vagy akár a tömegek manipulálásában. Azon túl, hogy tökéletesen logikusan felépített rendszert alkotott Sanderson, még a hosszadalmasan – akár 15-20 oldalon keresztül – zajló allomantikus párviadalok sem fulladtak unalomba.
…és akkor még a karakterek: számomra nagyon jól esett, hogy szinte valamennyi – genetikailag különleges képességgel rendelkező, vagy valamiképpen módosított – szereplő alapvetően humanoid alapokkal bír – vagyis emberből volt, vagy van! Ettől maradtak a fő karakterek, de még a mellékszereplők is emberközeli, sebezhető, hús-vér hősök. Kiválóan oldotta meg a szerző a karakterek bemutatásának, jellemfejlődésének kérdéseit is: szinte végig, a közel ezer oldalon folyamatos cselekménnyel, dialógusokkal ábrázolja a hősöket, alig-alig alkalmaz szimplán leíró motívumokat. Ettől a technikától az olvasó folyamatosan a fő sodorban érezheti magát, a regény egy percre sem válik érdektelenné.

Egyetlen negatívumként pont azt emelném ki, ami máskor, más helyen kifejezetten dicsérendő lenne – mégpedig a századik után, a százegyedik csavar beiktatása. A végkifejletre már csaknem túlhúzta Sanderson azt a bizonyos menetet.
De ne feledjük, ezt a könyvet egy 30 éves, ifjú titán követte el. Mi lehet még ebben az emberben?! :) Hát persze, hogy ajánlom Mindenkinek, én magam pedig folytatom a trilógiát.

Brandon Sanderson egyszerűen zseniális, nem tud rosszat írni. Imádom az általa teremtett fantasy világokat. A Végső Birodalom az állandóan hulló hamuesővel és éjszakánként megjelenő mindent elnyelő köddel hátborzongató. A történet főbb szereplői Kelsier és tolvaj bandája, akik a zsarnok uralkodót és csatlósait, az inkvizítorokat és az obligátorokat próbálják elpusztítani és felszabadítani az elnyomott szká népet. Hozzájuk csatlakozik Vin egy félárva tolvajlány, akiről kiderül, hogy ködszerzet. A szereplők nagy része szintén rendelkezik mágikus képességekkel, allomanták, ferukímisták, kandrák. Nem hiányozhat a romantikus szál sem a regényből, féltékenységgel, csalódással, de a végén happy enddel. Egy trilógia első részéről van szó,amely megfelelő lezárást kapott, mégis alig várja az ember, hogy tovább olvashasson a szereplők sorsáról.spoiler

A fantasy regényekkel kapcsolatban Tolkien óta szinte elvárás, hogy a világ, amelyen a történet játszódik, részletesen kidolgozott legyen.
A professzor úr által lefektetett alapokra támaszkodva minden magára valamit is adó szerző már a regényeinek megírása előtt hosszasan elbabrál a világának alapvetéseivel: a teremtés- és eredetmítoszokkal, az oltalmazó és ártó erők harcával, a sötét vagy dicső múlttal, a világot benépesítő legkülönbözőbb szerzetekkel, fajokkal és ezeknek az egymáshoz való viszonyával, a fennálló birodalmak történelmével és társadalmi berendezkedésével.

Azzal viszont, hogy a fantasy egyik legalapvetőbb jellemzője, a mágia hogyan és miért működik, már sokkal kevesebben törődnek kellő alapossággal.
Ez bizonyos alzsánereknél, valóban nem is túl lényeges. Hiszen kit is érdekel, hogy a Conan által lemészárolt máguspap pontosan mire is hogyan akarta felhasználni a szende szőke hősnő vérét…

Azonban azokban a történetekben, ahol nem duzzadó izmú barbárok, hanem varázslatforgatók a főszereplők ez kikerülhetetlen kérdés.
Legalábbis az lenne, de sajnos, főleg a Tolkien farvizén evező íróknál, illetve a szerepjáték(szerű) világokon játszódó regényekben, legjobb esetben is gyér magyarázatot kapunk arra, hogy az a bizonyos tűzgolyó mitől is röppen ki a varázsló ujjhegyéből*.

A mágia kérdését elsőként, legalábbis az általam olvasott fantasyk közül a Földtenger ciklus kezelte megfelelő komolysággal és mélységgel, bár LeGuin inkább filozofikusan közelítette meg ezt a témát.
Ezek után talán nem is meglepő, hogy szinte csak az elmúlt tíz évben kezdtek megjelenni azok a regények, amelyekben a mágiának nem csupán központi szerepet szántak az írók, de annak működése bemutatása során konzekvensen ragaszkodtak az általuk lefektetett belső logikához. Ezt a stílust, a hard SF mintájára hard fantasynek nevezték el (nem összekeverendő a korábban gyakran hardként aposztrofált heroic fantasyvel).

Ennek a stílusnak az egyik legismertebb alkotója Sanderson.

Ebben a trilógiájában egy teljesen egyedi mágiarendszert, az allomanciát (illetve az ezzel rokon ferukimiát és hemalurgiát) helyezi az események egyik gyújtópontjába.
Ennek a mágiaformának a használói meghatározott fémek illetve ötvözetek felhasználásával képessé vállnak befolyásolni a valóságot: kiélesítik az érzékszerveiket, emberfeletti fizikai képességekre tesznek szert, fémeket képesek vonzani és taszítani, de az emberi érzelmeket is felkorbácsolhatják, vagy lecsillapíthatják kedvük szerint, sőt korlátozott mértékbe még a múltba és a jövőbe is be tudnak tekinteni.
Az ötlet lenyűgöző és a trilógia vége felé járva elmondhatom, hogy Sanderson végig következetesen használja az ebből adódó lehetőségeket, és nem nagyon találtam olyan pontot, ami ne lett volna logikus.

A regény világa szintén eléggé egyedi: a halhatatlan Istencsászár által uralt Végső Birodalomban folyamatosan hamu hull az égből, a zöld mezők és a sárga nap képe már a legendákból is kikopott. Szolgaságban tartott, reményvesztett szkák százezrei szolgálják ki a szűk nemesi réteget. A szkák között persze időről időre felüti a fejét a lázadás, amit aztán könyörtelenül vérbe fojtanak az Uralkodó inkvizítorai, akiknél morbidabb és félelmetesebb figurákkal rég nem találkoztam fantasy regény lapjain.
A világ hangulatilag is elüt a sablontól. Engem kísértett az érzés, hogy az egyik eleme nem más, mint az a Középfölde, ahol legyőzték ugyan Szauront, de a Gyűrűt nem semmisítették meg. A másik pedig Dickens korának Londonja. Ebből a kettőből igen érdekes állagú kevercset hozott össze az író.

Az első rész fő történetvonala egy ilyen lázadás köré épül, de egyáltalán nem a szokásos hősi sablonokat hozza, már csak azért sem, mert a főszereplők egy amolyan úri csirkefogókból álló banda allomantikus képességekkel megáldott tagjai, akik a heist-filmek legjobb hagyományai szerint ravasz trükkök sorával kívánnak célba érni.

Sanderson ebben a regényében már karakteralkotás terén is nagyot lépett előre az Elantris óta. A két főszereplő, Vin, az árva lány, akinek ködszerzeti képességei a regény során teljesednek ki, és Kelsier, a karizmatikus, de könyörtelenül elszánt bandavezér vannak olyan árnyalt és érdekes jellemek, hogy még akkor is elviszik a hátukon a cselekményt, ha az író irgalmatlanul bő lére eresztve és gyakori üresjáratok mellett jut el a regény csúcspontját jelentő végső összecsapásig.

* Az anyagi komponensként használt denevér guanót pedig nem is akarom érteni… :P

Ködös este volt, mikor átléptem otthonom küszöbét. Az aznapi munka nagyon lefárasztott, ezért a lépcsőn felfele jövet hozzányúltam forrasz tartalékaimhoz, hogy erőt öntsek magamba és ne tűnjek olyan levertnek. Feleségem édes csókkal üdvözölt, láttam, hogy épp a gép elől állt fel, és valamibe nagyon belemélyedhetett. Beléptem a szobába, ahol a monitor és a mellette trónoló kislámpa közös fényforrása csak halovány derengést kölcsönzött a helységnek. A szoba közepén lévő asztalon hevert valami, amit alig tudtam kivenni a fényben, ónt kezdtem égetni. Egyből felfedeztem, hogy egy könyv az. Ledobtam válltáskám, és leheveredtem az asztal melletti díványra. Kezembe vettem, rajta az írás: Brandon Sanderson – Ködszerzet. Elmosolyodtam.

Kopogás törte meg a csendet, anyósom rohant be, és valami nagyon izgathatta, amit meg akart osztani velünk. Sejtettem, hogy ez soká fog tartani, ezért sárgaréz tartalékomból merítve elnyomtam lelkesedését, aminek következtében a témát ejtette, és közölte, hogy csak egy kis fűszert kérne a vacsorához. Amint feleségem útjára bocsátotta, felém fordult, és a kezeim között csecsemőként dédelgetett könyvre kérdezett – Az mi?
Kénytelen voltam cinket égetni, és felzendíteni kíváncsiságát, amit a weboldal irányában tanúsított, és én kérdeztem: – Na, az mi?
– Óóó, érdekes cikk, de még nem végeztem vele – azzal leült, és mohón falni kezdte a sorokat a monitoron, ahogy én is a kezemben tartott könyv sorait. Hetykén magamhoz rántottam az asztalon heverő fémtollat egy kis vas segítségével, és a könyv szerzőjét, címét feljegyeztem egy papírosra (ebből bizony be kell szereznem minden részt :) ).

Ahogy egyre jobban elvesztem a könyvben, rájöttem, hogy ez a mi fajtánkról szól ám. Felálltam, és az erkélyajtó felé indultam kezemben egy marék aprópénzzel. Amint kiléptem az ajtón, mintha egyből a ködös est részévé váltam volna. Eszembe jutott, hogy végig nem füstöltem, nem égettem vörösrezet, a fene…Gyorsan bronzért nyúltam, és kémleltem, de a közelben nem találtam másik allomantát, amit apró mosollyal nyugtáztam. Felguggoltam az erkély korlátjára, majd leejtettem egy fémérmét. Amint földet ért, a magasba néztem. Néztem a lassan hömpölygő ködöt, és fellobbantva a bensőmben nyugvó acélt rátaszítottam az érmére, hogy az arcomról letörölhetetlen vigyorral kezdjem meg aznap esti szárnyalásomat ^^

*****

Aki egy mukkot sem értett ebből, az még nem olvasta ezt az egyrészt kuriózumnak, másrészt üde színfoltnak is nevezhető alkotást a mostanában egyre népszerűbbé váló fantasy regények felhozatalából. Aki egy kábé letehetetlen fantasy könyvet szeretne olvasni, az ne habozzon belevágni. Aki meg amúgy is nagy fantasy rajongó, és elege van már az ortodox ork-elf-törpe háromszög által uralt klasszikus fanatasy-ból, vagy az önismétlő high fantasy művekből, vagy túl hosszúnak érez egy Idő kereke, esetleg Tűz és jég dala fantasy eposzt, nos azoknak egyenesen szentségtörés lenne ezt a könyvet kihagyni. Az csak hab a tortán, hogy a trilógia (aminek nálunk minden részét még kettéosztották, szóval idehaza 6 könyvben jön ki) első része önmagában is kerek. Habár bőven ad okot a folytatásra, a legtöbb szál el van varrva végül. Továbbá nem is azért akarja az ember folytatni, mert totál befejezetlen maradna, és ordít a folytatásért, hanem, mert szimplán bitang jó.

Nehéz olyat írni, amit az előttem értékelők ne írtak volna már le. Leginkább őket tudom ismételni. Remekül megalkotott fantasy történet. Kapunk egy jó világfelépítést, hozzá egy réteges társadalmat, a kötelező elnyomással és konfliktusokkal. Adott az elmaradhatatlan mágia rendszer, ami ebben a könyvben nagyon jól és részletesen ki van dolgozva, amire csak egy nagy-nagy piros pontot tudok adni az írónak. Sok érdekes karakter, némelyik kidolgozottabb, mint a többi, ugyanakkor van potenciál az eddig mellékszereplőként megismert emberekben is.
A cselekmény és a történetszövés szinte végig fenntartja az olvasó érdeklődését, én néha picit pihentettem, voltak részek, amik kevésbé tetszettek és voltak, amikor nem bírtam letenni a könyvet.
Tudom fura tőlem, de nagyon megörültem a kis romantikus szálnak, színesítette a történetet. spoiler
A végét az író jól alakította, – bár tényleg kicsit már túlhúzta, spoiler – kellő morzsácskát szórt el nekünk, hogy vágyjunk a folytatásra, hogy megtudjuk, hogy mit is rejt a Mélység! … :)

Már megint egy csodálatosan felépített fantasy világba csöppentem,ahol izgalmasabbnál izgalmasabb történések követik egymást. Egy lázadást terveznek a Végső Birodalom megbuktatására a történet főszereplői,akik különleges képességekkel rendelkeznek. Annyira magába tudott szippantani ez a megépített légkör,hogy rosszulesett,hogy véget ért.

Ez egy nagyon jó könyv. Az író rengeteg energiát fektetett bele abba, hogy leírja a világot, ahol az események történnek. Lassan építi fel ezt a különleges világot, és egyre több mindent magyaráz meg közben. Azt kell mondanom, hogy bár a szereplőket nem igazán tudtam megkedvelni, de a világ nagyon izgalmas, és a könyv vége arra sarkalja az olvasót, hogy folytassa a következő részekkel, mert annyi minden nem lett megmagyarázva, ami izgatja a fantáziámat. Ami a legjobban tetszett a könyvben a fejezetek elején található naplójegyzetek megjelenése. Ahogy haladtam a könnyvel, egyre több mindent magyaráztak meg, és egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem.

Nem a semmiért kedvelik annyira a külföldi olvasók Brandon Sanderson könyveit. Az író profin érti a munkáját!

Tudom, sajnos Magyarországon még nem híresült el annyira ez a sorozat, ami nagyon nagy kár! Mert fantasztikus! Sokkal jobb mint a legtöbb manapság agyon-hypeolt tinidráma és erőltetett fantasy. EZ a fantasy kérem szépen!

Amire rájössz, ha elkezded olvasni ezt a könyvet:
– Ritkán találkozol ennyire részletesen, profin felépített világgal.
– Amikor azt hiszed, hogy most már biztosan egyenes úton halad a cselekményszál, akkor nagyon meg fogsz lepődni!
– Amikor rájössz, hogy imádod még a beszélgetős részeket is olvasni, mert annyira fantasztikusak a karakterek.
– Kedved támad fémeket enni! ;)
– Sokszor összetörik a szíved.
– Imádod minden egyes sorát! :)

Szóval én kb. ezeket tapasztaltam! :) SZUPER VOLT!

A könyv már jó ideje hívogatott és szívott magába, hogy olvassam el, talán a sok pozitív kritika miatt is. Nem is okozott csalódást, nagyon megszerettem ezt a komor jól kitalált világot!
A mágia rendszer nagyon új volt számomra, de jól ki van találva, fémekkel varázsolni, ki hallott már ilyet!? :) Szokni kellett, de hamar bele tanultam, hogy mi mit vonz és taszít, és melyik fém mire is jó.
A világ nem túl színes, minden ködbe borul és hamupernye száll az égből, zöld fű és fa sehol a láthatáron. A történet szinte csak a fővárosban Luthadelben játszódik, de talán majd a folytatásban jobban szétnézhetünk ebben a ködös világban!
A karakterek szimpatikusak voltak, igaz Vinen és Kelsieren kívül a többi szereplőt is jobban ki lehetett volna dolgozni. A báli jelenetek annyira nem voltak a szívem csücskei, de a két főszereplőt nagyon megszerettem, Sazed is szimpatikus figura volt! A romantikus szálat se bántam! Tetszett, hogy Elend olvas. (:
Remek csatáknak lehettünk a szemtanúi, a könyv háromnegyede után meg csak úgy pörögtek az események, nehezen lehetett letenni! A csavarok is jól sikerültek a végén!
Ez az első Sanderson könyvem, de engem nagyon megvett! Öröm, hogy fiatal az író és reméljük sok jó könyvet ír majd még!
A folytatást mihamarabb megejtem, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy alakul Vin sorsa!
Sokszor én is ködbe révedtem, ezeken a borongós napokon, jó is lenne ködszerzetnek lenni! :)
Bátran ajánlom minden fantasy rajongónak!

És most mindenki egyszerre: mi tartott ilyen sokáig?

Szeretnék olyan dolgokat méltatni, amiket az előttem szólók még nem méltattak sokra.

Először is a puhakötéses kiadást. Jól nyitható, nem kell gerincferdülés miatt aggódnom ha olvasom, és nem kellett azon gondolkoznom, hogy ma az Elantrishoz hasonló óriásmonstrumot teszem-e be a táskába, vagy az ebédemet. És szükségem volt minden, a sorozattal tölthető időre, szóval az ingázás és az antiszociális munkaebédekhez tökéletes társaság volt.

Továbbá szeretném kiemelni Elendet, aki egy cinnamon roll, nem mellesleg tökéletes mintapéldája annak, hogyan kell love interestet írni.

Ezeken kívül viszont furcsa érzés ez az Elantris után. Ott is látszott már, hogy Sanderson milyen törvények alapján épít világot, de ez a Ködszerzetben az égig repült zsenialitásban, és főleg követhetőségében. Az Elantris cselekményének is voltak jó pillanatai (az első fejezete kiemelkedő), viszont a Ködszerzet letehetetlen. Ellenben az Elantrisnak érdekes és meglepő karakterei vannak, ami a Ködszerzetben visszalépett. Mind Kelsier, mind Vin egy kicsit túltápolt, Vinnek meg kifejezetten olyan érzete van, hogy „férfi írta”. De mostanság rengeteget nyavajogtam arról, hogy nincs olyan főszereplőnő, aki szeret báli ruhákat hordani és politkai sakkjátszmákat tolni, illetve nagyon jól esett, hogy van egy tapasztalt mágiahasználó nézőpontkarakter is, úgyhogy félreteszem minden ellenérzésemet, és elkezdem számolgatni, hogy a következő kötet mikorra fér bele a beosztásomba.