A ​korok hőse 1-2. (Ködszerzet 3.) 93% 254 csillagozás

Tökéletes zárókötet, technikai megvalósításában a sorozatfüggők vágyálma. Talán még több is egy kicsivel. Hiszen manapság egyre inkább jellemző, hogy minden második-harmadik trilógiát egy rafinált függővéggel zár a szerző – hátha majd a rajongók visszakövetelik a pástra kedvenc főhősüket (esetleg hőseiket), és újra csilingelni kezd a kassza. Sandersonnál ezt nem éreztem. Sőt egyértelműnek tűnt a szándék, a konzekvens akarat, mely szerint a tervezett trilógia végére igenis elengedi hősei kezét, és konzisztens egésszé varázsolja a „könnyed” 3,5 ezer oldalnyi történetet. Stílszerűen (bár pont nem tárgyszerűen) mondhatom, hogy szinte lapról lapra oszlott a köd, és mintegy csodálatosan összetett, nagyszabású krétarajz elemei, úgy állt össze az olvasó előtt a múlt és jelen összképe és sejlett fel a világ lehetőségeket rejtő jövőjének egyre élesebb kontúrokkal rajzolt váza. Hangsúlyozom, hogy a világé. Hiszen a Ködszerzet trilógia világépítése olyan aprólékosan, részletekbe menően megalkotottra, plasztikusan kidolgozottra sikeredett, hogy az abban rejlő potenciált kár lenne veszni hagyni, (ahogy tudomásom szerint Sanderson nem is tette). spoiler
Ami a már-már családtaggá váló (fő)hősöket illeti, a hosszú történet végére mindannyian elnyerik méltó jutalmukat, esetleg büntetésüket, de leginkább – ahogyan az a fantasy legszebb hagyományaihoz illik – beteljesítik fátumukat. A szerzőt az első két kötetben töretlenül jellemző, és a műveknek ezáltal őszinte bájt kölcsönző ifjonti hév idealizmusa mintha elfogyni látszana a zárósztorira. Az érzés, amit mindez gerjesztett bennem, az leginkább a szerző tapasztalása, gondolatiságának látszólag „bölcsebbé válása”, amely a történet bonyolult csavarjainak alakításán túl, főképp a karakterek egyre összetettebb árnyalásán mutatkozik meg. Az egész művet mélyebbé, gondolatgazdagabbá teszi, hogy Elend, Vin és Sazed jelleme, emócióik, elhivatottságuk, küldetéstudatuk töretlenül, gazdagon fejlődik, vagy akár maga Kelsier, a Túlélő és az Uralkodó immár két kötet óta csak felsejlő emlékezete is folyamatosan változik, alakul, még mindig „jellemfejlődik”. Lépésről lépésre megismerjük az elmúlt ezer év történelmet formáló, és persze szerepeket, jelen- és jövőbeni cselekedeteket determináló eseményeit, történéseit.
A korok hőse szépen lekerekíti a Ködszerzet történetét, teljessé teszi az allomancia, ferukímia és hemalurgia képességeinek kialakulásáról, vagy a kandrák és az Uralkodó között létrejött ősi szerződés tartalmáról szükséges tudásunkat. Megismerjük az események során több ízben is feltűnt, megmagyarázhatatlannak tűnő, pusztító erővel felruházott lények, a kolosszok, vagy épp az acélinkvizítorok mibenlétének dicstelen titkát, és megtudjuk, hogy mi a szerepe a misztikus, ködbe vesző múltjukat is őrző, „terrisi őrzők”-nek. No és persze fény derül a cselekményt végig meghatározó, különös köd világot formáló, élő, valós szerepére is.

Ami azonban talán a legfontosabb az, ahogyan Sanderson az izgalmas akciók és néha egészen fondorlatos cselekmény mögött megfesti Romlás és Oltalom képét, a világot örökkön meghatározó jó és rossz, a fény és a sötétség múlhatatlan és végeérhetetlen küzdelmét, együttélésük fájdalmas kínjait, és kényszerű egyensúlyra ítéltetésüket. Az a mód, ahogyan tudatosítja az olvasóban, hogy a sokezernyi oldalas szórakozás igazi célja tulajdonképpen egy szép tanmese felvázolása volt az ellentétes pólusok egymás nélküliségének lehetetlen voltáról, nos az igazán kerekre sikeredett. Ez a gondolat, és főképp a professzionális kivitelezés már-már magasirodalmi páholyokba invitálja ezt a még mindig rendkívül ifjú, de zsánerében már régóta meghatározó szerzőt, Brandon Sandersont.
Valóban fanyaloghatunk, hogy a kétkötetes magyar kiadás első kötetében kissé altatott bennünket a szerző, és a végkifejlet nagy csattanóihoz szükséges előkészítés indokolatlanul hosszúra, esetleg érdektelenre sikerült. Mindazonáltal úgy vélem, hogy a záró események mindezt bőven megmagyarázzák és indokolttá is teszik.
Külön kiemelném, hogy milyen sokat segített az összkép teljessé tételében, a hiányos részek tudással való feltöltésében, a naplószerű magyarázatok, fejezetek elé történő beillesztése. Bár ezt a módszert a teljes trilógia során alkalmazta Sanderson, de véleményem szerint ebben a részben vált a leghasznosabbá, szinte nélkülözhetetlenné.

Természetesen ajánlott olvasmány, a zsáner szerelmeseinek pedig kötelező (ahogy az egész trilógia!). :)

Sűrű hamupernye száll a világra és megindult a pusztulás, ami olybá tűnik visszafordíthatatlan. Derékig érő feketeség borít mindent és a köd egyre csak terjed, felemészti a világot. Romlás és Oltalom csatája, ami a régmúltba tekint vissza, most vívják meg a jelenben, és hőseinken múlik a világ sorsa. A Korok hősének mekkora szerepe lesz ebben, és vajon ki ő?

Kicsit nehezen indult be az egész, de aztán minden a helyére kerül. Fokozatosan csepegteti az író a morzsákat és a végére összeáll az egész. Mi meg csak táguló szemekkel csodálkozunk rá, hogy, hogy is lehet valakinek ekkora fantáziája, mint Sandersonnak, és ennyi jó ötlete.
A világ továbbra is mérhetetlenül sötét, hőseink próbálnak rájönni a miértekre, hogy megakadályozzák romlás terjedését.
Vin és Elend rengeteg csatát vív meg, kolosszokkal, inkvizítorokkal, és a saját népükkel. Továbbra is lenyűgöz ez az allomantikus világ, harc a fémekkel. Vint a könyv végére egészen sikerült megkedvelnem, ahogy Elendet is.Ha visszatekintek az első részre, mindketten rengeteg fejlődésen mentek keresztül.
Kedvencemmé Kobold vált, nagyon megszerettem ebben a kötetben, a kis szürke egérből igazán harcias és szerethető karakter vált. Ahogy Sazed is ott van a kedvenc szereplők között, kedvenc Terrisink egyre közelebb kerül a megoldáshoz.
A fejezetek előtti rövid emlékeket, meg nagyon élveztem. Apró morzsákat kaptunk, a világról, a miértekről. És ezek által is vált komplexebbé az egész.
TenSoon fejezeteit is nagyon élveztem, betekinthettünk a Kandrák titkos világába.

Hőseink nem unatkoznak, remek csatáknak és fordulatoknak lehetünk a tanúi. Rajtuk múlik minden, mert a nép talán szeretne újra zöldellő fákat látni, és kék eget. Hogy ne kelljen rettegni a ködtől.

Néhol kicsit lassú volt a cselekmény, és voltak hibái, de véglegesen beírta magát Sanderson a kedvenc íróim közé, ahogy a sorozat is. Köszönöm neki az élményt, remélhetőleg még sok könyvet fog írni.
Ne riasszon senkit ez a három féltégla, mert egy fantasztikus epikus kalandban lesz részük!

Szeretnék én is Ködszerzet lenni, acélt és vasat égetve repülni a sűrű ködben, köpenyem csak úgy lobogna utánam. Forraszt égetve inkvizítorokkal csatázni. Látni a Megdicsőülés kútját. Talán a jövőben újra előveszem a trilógiát, és ha csak rövid időre is, de azzá válhatok…

Ezzel a kötettel lezárult egy csodálatos és izgalmas világ. Kicsit akadozva és lassan indultak be itt az események,de a végére szépen lekerekedett,nagyon sok meglepő fordulattal lezárásként. Csodálatos vilagot teremtett az író és le a kalappal,hogy több mint 3000 oldalas sorozatával így göngyölítette a szálakat.

Sanderson a Ködszerzet trilógiájának lezárása épp olyan volt, mint amit az előző kötetek alapján elvártam.

Epikus, nagyszabású, csavaros, mégis logikus, ami szinte minden olyan apró részletet a helyre tett és beillesztett a nagy kirakósba, amely fölött esetleg korábban elsiklott a figyelmem*.

Ez pedig nem kis teljesítmény, amely előtt legmélyebb tisztelettel emelem meg a kalapom.

A történetbe nagyjából egy évvel a Megdicsőülés Kútja eseményei után kapcsolódunk be, akkor, amikor a világ sorsa kezd egyre kilátástalanabbá válni.

A főszereplők kétségbeesetten próbálják megfejteni, hogy milyen összefüggések vannak az Uralkodó által hátrahagyott hatalmas óvóhelyeken felhalmozott készletek mellett talált üzenetekben, és ezek szolgálnak-e vajon valamiféle rejtett útmutatással az egyre gyorsuló iramban pusztuló világ megmentésére.

Menet közben lassanként fény derül az Uralkodó tetteinek mozgatórugójára, a küzdelem részleteire, amit a világ egyensúlyának megőrzéséért vívott, valamint ezzel szoros összefüggésben a különböző inhumán lények eredetére is.

Ahogy egyre élesedik a harc, amelynek tétje valóban a világ léte, egyre jobban megismerjük azt a két isteni entitást, a Romlást és az Oltalmat, amelyek kvázi avatorokon keresztül már korábban is befolyásolták a szereplők sorsát, de ebben a kötetben már szinte végig tevőlegesen is beavatkoznak Vin, Elend, Sazed és a többiek sorsába.

Mindhárom regényben a számomra az egyik legizgalmasabb rész a fejezetek előtti hosszabb-rövidebb idézetek voltak, amelyekből a világról tudunk meg érdekes háttérinformációkat, persze ismét egy nagyon trükkös csavarral, amire azért most már felkészültem, úgyhogy már az első bejegyzéstől fogva tudtam, hogy nem a nyilvánvaló lesz a megoldás.

Ám minden pozitívum ellenére mégsem tudtam annyira rajongani ezért a könyvért, mint sokan mások. Ennek egyik fő oka az volt, hogy olvasás közben még most is gyakran unatkoztam, noha ez az érzés szerencsére annyira nem volt intenzív, mint az előző résznél.

Azonban a szükségesnél lényegesen több történetszál, a nem kellően előkészített és gyengén levezényelt drámai szituációk, a sok, de gyakran sután ábrázolt karakter arról árulkodtak számomra, hogy Sanderson – hiába vannak egyébként tényleg briliáns ötletei – íróként bizony még a derék széklábfaragó iparos szintjét sem érte el.
Az én megítélésem szerint legalábbis még mindig a lelkes amatőr ligájában játszik, s az a feladat, hogy az ötletét úgy írja, meg, hogy az ne csak szórakoztató, hanem bárkit megragadó történet legyen, még meghaladta az erejét.

A másik problémám a fordítás minősége volt. Bár az első kötet emlékeim szerint még hozta a semleges, nem kiemelkedő, de nem is rossz színvonalat, de a második és a harmadik rész már hemzsegett a sutábbnál is sutább, magyartalan mondatoktól, amelyek Sanderson írói hibáit még inkább előtérbe tolták. Ha a fordítás színvonalát is beleszámítom az olvasási élménybe, akkor sajnos minden értékelésem esetén le kellene vonnom legalább fél-egy csillagot.

A sorozatot ezek miatt elsősorban azoknak ajánlom, akik már sok fantasyt olvastak, és valami merőben másra vágynak, mint a szerepjátékos regények sablonjai, vagy a Conan/A Gyűrűk Ura epigonok sora. Számukra nagy élmény lesz a könyv.

Persze, hacsak tehetik, inkább olvassák el angolul.

* Habár az, hogy az egyik fontos nyom az lett, hogy az emberek 16%-a betegszik meg a Ködben, és nem mondjuk minden tizenhatodik ember (ami szerintem némileg stílusosabb lenne), az azért igen komolyan árulkodik Sanderson kockaságáról. :P

Sokat merengtem rajta milyen értékelést írjak, rövidet, tömöret, kemény lehúzósat, csak a jó részekre koncentráljak, vicceset vagy semmit. Sokan dicsérték, magas a pontszáma, előkelő helyet foglal el itt e sorozat, és sokat vacilláltam, hogy belekezdjek -e?
Összegzés
Mágia redszer – brilliáns
Világépítés – brilliáns
Idegen fajok – brilliáns
Konfliktus – Jó és Gonosz egyik sem lehet a másik nélkül – brilliáns
napló részletek – nagyon ügyes

DE, számomra tökéletesen elrontotta a tanítóbácsis ismétlődő magyarázásokkal, rengetegszer ismétli önmagát amitől én bugyutának érzem magam, mert azt hiszi nem jegyeztem meg melyik fém mire való(2000 oldal után sem), valamint ki mikor mit tett, és ez rengetegszer, rengetegszer megesik, és nehogy azt merjétek mondani, hogy nem így van. Sikerült neki pár szóban a napló részletek segítségével röviden valami olyat írni ami elgondolkodtat és rávenni, hogy összefüggéseket keressek, miért kellett a többit olyan hosszú lére ereszteni.
Valószínűleg öreg vagyok, de nekem néhol szirupos,és a végén is bármikor le tudtam tenni, akárhol, ez pedig azt jelenti,hogy untam. Briliáns ötletek, de rosszul írta meg, és én elvártam volna, hogy ne így legyen.

Végeredmény. A heroikus fantasy nem nekem való.

* legnagyobb baki, hogy ha ferjhez adsz egy tinit, utana nem hivod Venture kisasszonynak tobb mint 600 oldalon folyamatosan

Egyszer minden mese véget ér. Sokszor a mesélő annyira elhúzza a történet mesélését, hogy már maga sem tudja hogyan zárja le. Hát itt ilyen nem volt! Ez a mesélő nagyon komolyan átgondolta és már közben beépítette olyan elemeket a sztoriba, amiknek nagy jelentőségük volt a végkimenetelben, de akkor még csak egy apró kis szösszenetnek gondoltuk. Minden elismerésem, de komolyan, ez valami csodálatosan megkomponált hosszú történet volt. Jó persze néha voltak kicsit, mondom kicsit laposabb részek, de össz-egészet nézve, zseniális! Olvasni kell!
Köszi Brandon.

Csodálatosan epikus lezárása volt a trilógiának ez a kötet. Igazából ezen kívül nem nagyon tudok már olyat mondani, amit az előzőekben nem írtak le már mások erről a fantasztikus, de méltatlanul figyelmen kívül hagyott fantasy világról. Amúgy meg még mindig gyászolok. spoiler Úgy fáj értük a szívem :(
Annyi biztos, hogy újraolvasós lesz.

És megint megcsinálta! Harmadjára és most a legütősebben. Még kicsit nehezen fogom fel, hogy vége és így. Hűűűű!
Pedig megint fanyalogtam egy picikét az első felénél, hogy lassan haladnak az események, túl sok az elmélkedés és a vívódás, pont mint az előző kötetekben, na de aztán a tűzijáték az utolsó harmadban mindenért kárpótolt. Sőt, most úgy érzem, bár idővel biztos le fog egy picit csillapodni a hatás, hogy meghaladta az előzetes elvárásaimat is. Ez a befejező kötet visszamenőlegesen megemelte a sorozat színvonalát. Minden a helyére került, minden értelmet nyert és az egész történet gyönyörűen lezárt, kerek egész lett. És ami azért eddig is érezhető volt, de itt végleg bizonyosságot nyert, hogy Sanderson nagyon tudatosan, nagyon precízen, kiváló érzékkel, az egyensúlyt mindig megtalálva vezetgetett minket végig ezen a nem mindennapi történeten. Mindezt úgy, hogy minden egyes apró részlet ott volt a szemünk előtt, mindig minden része volt a nagy egésznek. Épp csak egy picit fordított a nézőponton, hogy valami egészen új kerekedjen a már ismert történésekből. Zseniális! És ha sejtettem is dolgokat, egyszerűen nem tudtam a legeslegvégéig, az utolsó oldalakig, hogy miként tudja majd lezárni és megoldani az összes rejtélyt.
Ennek ellenére még mindig úgy érzem egy kicsit, hogy a kötetek első fele túl van nyújtva. Aztán lehet, hogy majd egy második olvasáskor újabb és újabb mesterien elrejtett utalások sorozataként tudom majd értékelni. Most csak szimplám figyelmen kívül hagyom, mert a fennmaradó részek szó szerint letaglóztak. :)
Így kell felépíteni egy ilyen komplex világot és nagyívű történetet, így kell az orránál fogva vezetni a gyanútlan olvasót és így kell lezárni, (majdnem) minden szálat elvarrni és az arcunkba vágni a végig szemünk előtt lebegtetett megoldást.
Öt csillag és kedvenc!

A könyv közepe felé nem gondoltam volna, hogy a végén 5 csillagot adok. Sőt az 5 rész, nálam szerény 4 csillagot ér, pedig az első két regény végig izgalmas olvasmány volt, egy pillanatig sem éreztem unalmasnak.
Nehezen indult be. Nem állítom, hogy unalmas lett volna, mégsem tudtam igazán beleélni magam a történetbe. Felváltva éreztem lenyűgözően izgalmasnak, és enyhén vontatottnak. Pedig Sanderson nagyon is érdekes világot alkotott. Korok hősében megismerkedünk az egész világ működésével. Fokozatosan megdöbbentő titkokat tár elénk, ezt igazán mesterien csinálta. Az utolsó körülbelül 400 oldal egyszerűen fantasztikus. Képtelen voltam letenni, csak faltam meg faltam az oldalakat. Nagyszerűen bonyolította a végkifejletet, remek csavarokat helyezett a történetbe. Az utolsó 400 oldal hihetetlen izgalmainak köszönhetően meg is bocsátottam a sztori kissé vontat első felét.
A főbb szereplők többsége szerethető, de Vint valamiért nem tudtam megkedvelni. Már az előző részben is akadtak idegesítő gondolatmenetei, de itt vált igazán fárasztóvá. Ettől függetlenül alapvetően jól kidolgozott karakternek tartom. Remélem az írónak, a későbbi regényeiben szerethetőbb főhősöket sikerül összehoznia. Viszont lényegesen kedvelhetőbbé vált Elend, Kobold pedig a kedvenc szereplőm lett.
Nagyszerű szórakozást nyújtó, fordulatokban gazdag regény. Fantasy rajongóknak kötelező.

Végre!!! Végre befejeztem és megismertem a teljes történetet! off
Két éve olvastam először az első részt, azóta nem hagyott nyugodni a történet folytatása, de most végre el tudom engedni Vin és Elend történetét.
Mondhatom, hogy végül megérte rászánni ezt a sok időt és energiát, mire átküzdöttem magam ezen a sok ezer oldalon, de a küzdelem valós volt és azért a kapcsolatom meglehetősen bonyolulttá vált Sandersonnal.
Igenis leborulok a tudása előtt, mert úgy tud világot, fajokat és karaktereket alkotni, mint csak nagyon kevesen. Az a részletgazdagság, ami a könyveire jellemző, iszonyúan precíz és csavaros gondolkodásra vall.
Ezért vagyok kénytelen elfogadni, hogy ehhez a mennyiségű információhoz neki tényleg ennyire ráérősen „sztorizósra kellett vennie a figurát”. De csak azért, mert elfogadom, még nem szeretem. Konyhanyelven mondva: nekem enyhén szólva is túlírt és elnyújtott a történet.
Fogok még az írótól olvasni, mert kíváncsi vagyok, hogy más története is ugyanezt a sablont hozza-e.