91. legjobb sci-fi könyv a molyok értékelése alapján

Xeno 130 csillagozás

Brandon Hackett: Xeno

2117-ben ​a Föld lakossága tizenötmilliárd fő: ebből hatmilliárd ember, kilencmilliárd idegen fajú, más néven xeno.

A gazdasági, környezeti és politikai káoszba süllyedt bolygót vízhiány, nyomor és helyi háborúk tépázzák. A lakosság a migrátorok, egy magasan fejlett idegen civilizáció uralma alatt szenved, akik féreglyukak ezrei révén három másik xenovilággal kapcsolták össze, és kényszerítették egymásra a különböző kultúrákat.
A túlnépesedett Spektrum bolygón ötvenmilliárd, alkotási kényszerben élő firka nyomorog, az energiazabáló hidrák a fagyott holdjuk jégrétege alatti óceánban élnek, amelyet azonban a mélybe süllyesztett, sugárzó atomhulladék-temetők egyre forróbbá tesznek, míg az egykor fejlett, mára azonban haldokló ostoros faj utolsó képviselői lassan elfelejtik, kik ők valójában, és az ősi bolygójuk maradványaiból épített aszteroidalánc mélyén múltjuk emlékeit kutatják.
Dr. Olga Ballard, az idegen kultúrákat tanulmányozó xenológusnő egy olyan… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2017

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
414 oldal · ISBN: 9789634193579
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
414 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634193562

Enciklopédia 3


Kedvencelte 22

Most olvassa 15

Várólistára tette 130

Kívánságlistára tette 94

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 P
Brandon Hackett: Xeno

Nemigen akarnék itt olyan szuperlatívuszokban megnyilatkozni, hogy a Xeno zseniális, páratlan, tökéletes, és így tovább. Ezek a fokozhatatlan jelzők már mind-mind számtalanszor elhangzottak, leírattak a mű megjelenése óta eltelt néhány szűk hónap során. Inkább arról írnék, hogy mitől tartottam a könyv olvasása előtt, és mi volt az, ami feloldotta félelmeimet.
Botcsinálta (műszaki analfabéta) sci-fi rajongóként, bár ismertem a szerző nevét és olvastam már az alkotásairól, de eleddig még nem kóstoltam bele abba a bizonyos pudingba, a vacsoraasztalnál. A Xeno fülszövegét olvasva, valamint a hard sci-fi címkét látva, attól tartottam, hogy valami általam felfoghatatlan, tudományos magaslatokban, elméleti síkon szárnyaló írást kapok, ami kizárólag az ortodox sci-fi guruk számára élvezhető. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
A Xeno indítása, valahogy „in medias res” módon bedobja az olvasót a cselekmény sűrűjébe. Nem magyaráz, nem rág szájba didaktikus módon, nem okoskodik és nem oktat ki. Ezzel szemben a történések közben, a dialógusok közé rejtve, vagy a fejezetek elejére beillesztett informatív adalékokkal (hírek, cikkek, tanulmányok kiemelt részleteivel) szinte észrevétlenül, roppant diszkréten segít eligazodni egy olyan világban, ahol minimum négy spoiler értelmes civilizáció kényszerül békés spoiler együttélésre. Az már más kérdés, hogy zsigeri humán beállítódásunk korlátai között még az is nehézkesnek tűnhet, hogyan élhetnek békében egymással egy többé-kevésbé homogén faj egyedei, kisközösségei.
Roppant kellemes csalódás volt számomra, ahogyan Markovics Botond közel hozza hozzám, a laikus olvasóhoz, a felfoghatatlan kiterjedésű mélyűrben való utazás lehetőségét, a sokmilliárdnyi csillagrendszer létét, a különböző értelmes fajok között létező, vagy létezhető kommunikáció, tudás-, energia- és technológiai transzfer lehetséges változatait, a téridő távolságainak áthidalására szolgáló féreglyukak valóságát és gyakorlati hasznát, miközben én mindezt hétköznapi egyszerűséggel el tudom fogadni és megértem. A szinesztézia történetbe illesztése és a direkt kommunikációhoz kötése, ráadásul mindez könnyedén befogadható módon, egyszerűen és érthetően – számomra újabb piros pont.
De ami a leginkább megérintett, az a regényben előforduló idegen fajok oly mértékben plasztikus bemutatása, ami magától értetődővé teszi, hogy a különböző életterekhez kötődő spoiler, szocializációs és kulturális gyökereikben jelentős, vagy teljes mértékben különböző civilizációk találkozása óhatatlanul magával hozza a kommunikációs, vagy egyenesen együttélési kényszert (pláne, ha ez egy magasabb szintű intelligencia által vezérelt kényszermigrációval jár együtt). Ezek után itt van nekünk, gondolkodnivalónak a Fermi-Hart paradoxon. :)
Külön elismerést érdemel az, ahogyan a szerző a humán társadalmi szerveződések évezredek fejlődése során megtapasztalt, megismert kapcsolatrendszerét, érzésvilágát kivetíti erre a sajátos „xeno együttélésre”, és modellezi a lehetséges reakciók számtalan variációját az éppen adódó konfliktus-, vagy katasztrófahelyzetekre. Ebből a szempontból különösen érdekes és izgalmas a Ballard család kis belső mikrokozmosza, a családtagok eltérő mértékű és minőségű szociális-morális érzékenysége, a dominancia kérdése, hatalmi és érdekviszonyaik alakulása, a köztük alakuló csoportdinamika bemutatása.

Néhány hete meggondolatlanul úgy nyilatkoztam, hogy ha csak egy sci-fit olvasol ebben az évben a 2017-es termésből, az McDonald Újholdja legyen. Revideálom a nézeteimet, és ezúton kérek fel minden kedves érdeklődőt, hogy az a bizonyos egy kötet legalább kettő legyen. Brandon Hackett Xenoja nem maradhat ki a tavalyi felhozatalból. Szórakoztató, elgondolkodtató, informatív, rendkívül mély tartalmat hordoz. Köszönöm!

>!
Oriente P
Brandon Hackett: Xeno

Sokfelé siklottam (sok mindenre gondoltam), de arra nem, hogy ilyen #6E6D72 lesz a befejezés. Nem is csoda ha kicsit iszaposan (nehézkesen) fejezem ki magam… elakadt a szavam.
Minden együtt hullámzott (remekül működött) persze, amiért figyelem Hackett siklását (kedvelem a regényeit), az ötletek, a világépítés, a nagy ívű történetvezetés, a nyugtalanító kérdésfelvetések, a perspektívaváltások, de ez a #0F090A kegyetlen pesszimizmus mellbe vágott.

Egyébként úgy rémlik, nem minden szakaszában ötcsillagoztam volna a Xenot, de a könyv vége után nagyjából már csak annyira emlékszem a korábbi kifogásaimra, mint egy hidra energiamester a prímre, aki világra hozta. Egyrészt precízen a helyére is kattant sok apró részlet spoiler, másrészt ilyen kvázi felfoghatatlan dimenziókat nem lehet kinyitni egy irodalmi műben, ha nincsenek kellőképpen kibontva az érthetőbb rétegek, ami hát idő- és szereplőigényes. Kicsit át kell unatkozni az expedíciós készülődések és egyeztetések nehézségeit, a politikai fejesek huzavonáit – bár itt jegyzem meg, hogy a háromoldali xenotárgyalásokat akármeddig elhallgattam volna, azok zseniálisak –, hogy a léptékváltás ténylegesen letaglózzon. Éppen ezért a lassúcska felvezetést már nem is tartom hibának. Talán csak az egy négyzetméterre jutó Ballardok számát éreztem valószínűtlenül magasnak az Eredőn, de belátom, hogy a családi háromszögdráma nélkül az emberi faj szűklátókörűsége feletti fejcsóváló melankóliát most nem egészítené ki az a mély keserűség, amitől az utolsó oldalak után legszívesebb a szoba végébe hajítottam volna a könyvet. (Hogy aztán felvegyem, a szívemhez szorítsam, és első osztályú helyet keressek neki a polcon a legjobb science fiction kötetek között.) spoiler

Mit szerettem még a Xenoban? Szerettem hogy a téma aktuális és reflektál, azt nagyon. Szerettem a fejezetek élére passzintott dokumentumokat – még ha ez a megoldás szerencsétlen módon túl sok könyvben bukkant is fel mostanában. Szerettem ahogy a sokféle idegenség fokozatosan ismerőssé válik. Szerettem Möbius Cityt, a 22. századi popkultúrát, a spektrumi művészetfilozófiát, az ostoros aszteroidahálót, a szoborrakétákat (különösen a Napnyalót), a hidra neveket, Áramlati Kék ergoruháját, és gyakorlatilag mindent, amit a szubint nem tudott lefordítani.
És szeretem, amikor behúznak a csőbe, de úgy igazán okosan, amikor azt hiszem hogy nagyon ravasz olvasó vagyok, és aztán kiderül hogy az a cső az inkább egy gigászi, végtelen alagút, és teljesen mindegy mit kombináltam, a tanulság nem a titok leleplezésében van.

Volt azért néhány megoldás, amit nem annyira szerettem, de az süllyedjen most mélyre (borítsa a feledés homálya).

Ohó, és mivel ezt sokan említették értékelésekben: nem, én nem kerestem ki olvasás közben a színkódokat, mert amit a szubint nem fordít le, azt nem is lehet.
Igaz?/ Nem igaz?// :)

4 hozzászólás
>!
Razor SMP
Brandon Hackett: Xeno

Hackett könyveit mindig élmény olvasni, ezúttal sem volt másképp.
A Xeno világa meglehetősen komplex, jól felépített és legfőképpen jól adagolva kerül bemutatásra. A regény cselekménye igen gyorsan felpörög, így nincs elnyújtott világbemutatás, hanem a sztori előrehaladtával kapjuk meg a szükséges információt. Maga a világ érdekes leképezése a jelenlegi migránsfóbiás helyzetnek (az egyik hazai, plakátokról jól ismert szlogen Xenosítva a regénybe is bekerült), ugyanakkor nem tudtam nem párhuzamot vonni Hackett korai, A Negyedik Gyarmat c. regényével (négy gyarmat, amire rátelepszik egy ötödik ill. a kapulekapcsolós elgondolás is hasonló). A történet szerintem megfelelő arányban izgalmas, tudományos és fordulatos, a vége meg hát igazi hűb…..g.
A bemutatott fajok ötletesek voltak, bár az talán nem meglepő, hogy a kedvencek a firkák lettek. Most lehet művészlelkű, bagolyfejű idegeneket nem szeretni? A karakterek talán kicsit gyengébben muzsikál a regény, hisz a nagy többséget elég gyorsan le lehet osztani szimpatikus és nem szimpatikus kategóriába, ám ott is megvolt a szürke zóna, pl. a titokzatos Áramlati Kék, nem beszélve a regény végéről, ami megint átértékeltetett nem egy karaktert.
Összességében csak ajánlani tudom a Xeno-t. Bár tudom Hackett nem nagy híve a folytatásoknak, de azért szívesen látnék egy regényt, ami bemutatja, merre is haladt tovább a történelem ebben az univerzumban.

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
414 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634193562
28 hozzászólás
>!
Disznóparéj_HVP IP
Brandon Hackett: Xeno

Isten odalépett Brandon Hacketthez és megszólította.
– Írj egy könyvet, amiben arról beszélsz, hogy létezem és elmondod, milyen vagyok!
– Oké – felelte az író, és ömleni kezdett belőle a szövőméz meg a Xeno.
Ezzel fogta magát, és beállt a sorba Aquinói Szent Tamás, Canterburyi Szent Anzelm, Descartes és egy sor filozófus mellé azzal, hogy megalkotta a két Brandon Hackett-féle kozmológiai istenérvet, ami nem más, mint ez a regény.

Kezdődik azzal az egész, hogy néhány évtizeddel ezelőtt megnyílik több száz féreglyuk a Földön, amin át elképzelhetetlenül fejlett technológiájú lények masíroznak át, és nyers erőszakkal összekötik a Földet három másik idegen faj otthonával, majd irányító nanogépecskéikkel emberek millióit hajtják az idegenek világaira, és idegenek millióit pedig a Földre. A kényszermigráció ellen tiltakozni nem lehet, a vándorlást kiváltó migrátorok bárkit hamuvá égetnek, aki a tervük útjába áll. Első állítás: istent nem érdekli mások szenvedése.

A gyarmatokkal akaratukat ún. szónokokon keresztül közlik, olyan halandókkal, akiket egyszer csak a kényszerítő nanogépek elhajtanak otthonukból a migrátorok titokzatos otthonába, az Eredőre, és amikor visszatérnek a szónokok, személyiségük ki van törölve, el van söpörve, merő húsbábok csupán. Második állítás: istent nem érdekli mások személyisége.

A gyarmatok átalakulnak. A négy összekötött fajnak meg kell tanulnia együtt élni, ha nem akarják kivívni az isteni hatalmú migrátorok és hadangyalaik dühét. Minden változás, ami a migrátoroknak nem tetszik, ellehetetlenül, a mindent látó, mindent ellenőrző lények akarata tereli tovább a világ folyását. Harmadik állítás: isten a saját képére alakítja át a világot.

Eközben a társadalmak súrlódnak, és szemrebbenés nélkül kihasználják egymást: miközben a firkák átfaragják a régi emberi műemlékeket, az emberek ezer számra ölik a firkákat a szövőmézükért, a hidrák pedig tonnaszám hordják át a sugárzennyező hulladékukat a Föld óceánjaiba, hogy inkább az embereket mérgezzék, mint őket… De ha egy migrátor gépet ér támadás, a megtorlás gyors és brutális. Negyedik tény: istent nem érdekli, ha körülötte mindenki csendben irtja a másikat, amíg őt nem éri kár.
Tehát: isten ezek szerint nem érdeklődik mások szenvedése és mások személyisége iránt, nem bírja ki, hogy ne formázza saját kénye-kedvére a világot maga körül és hidegen hagyja, ha mások gyilkolják egymást…

Nahát, milyen ismerős. Ez az isten nem egy ember, egy homo sapiens merő véletlenségből?

Ez Hackett válasza. Nincs nagy deus ex machina, nem jön el egy modern megváltó angyalok seregeitől kísérve, aki helyes irányba terelné a világot. Mi emberek vagyunk a való világ istenei, mi teremtjük magunk körül a világot olyanná, amilyennek látjuk.
És hát őszintén, tegye föl a kezét, aki szerint jól csináljuk.
Csapnivaló istenek lettünk.

A második Brandon Hackett-féle istenérv maga a migrátorok léte – ők az a titokzatos, szuperfejlett idegen faj, akik egyik pillanatról a másikra összekötik egymással az emberiséget és a másik három fajt. Annyival előttünk járnak, hogy esélyünk sincs megérteni még csak azt sem, kik ők: kizárólag a szónoknak kijelölt halandókon és a hadangyalaik plazmafegyverein keresztül kommunikálnak az alávetett fajokkal. Aztán, amikor néhány szereplőnek lehetősége adódik megnézni, hol laknak a migrátorok, fokozatosan egy egyre nagyobb, egyre hatalmasabb, egyre fejlettebb faj képe bontakozik ki – egyetlen orrbavert csillag körül. Botond zseniálisan adagolja a részinfókat, befogadhatóvá tesz egy olyan kolosszális méretet, amire az emberi fajnak évtízezrek is kevesek volnának – és kozmikus méretben még mindig aprók, mert még mindig csak egyetlen nyomorult csillagról beszélünk.
Ha valakinek ezek a részek nem rengetik meg a lelkét, akkor nem tudom, mi fogja.

És akkor a BH-féle istenérveken túl fájóan rátapint egy sor olyan problémára is, amiknek mindegyikével külön-külön is remekül meg tudja égetni az ember a kezét, de a Xeno kapcsán mégis könnyen lehetne beszélgetni róluk: kényszerű népvándorlás, a soros ellenségkép (ba-dumm-tssss), az egyének közötti minőségi kommunikáció lehetetlen mivolta…

Azzal, hogy a migrációt egy szuperfejlett idegen faj erőlteti, kibeszélhetővé válik. Az, hogy ezek az idegenek lesznek a közös ellenségkép alapja úgy, hogy EGYETLEN BORDÉLYRÜHES PÉLDÁNYT SEM LÁTOTT MÉG SOHA SENKI, telitalálat, így megy ez. Az, hogy a túlságosan idegenül gondolkodó ostorosok, a művészet nyelvén gondolkodó firkák, a céltudatosság és hatalom nyelvén értő hidrák és a… hát, túlságosan is emberi emberek próbálnak kommunikálni egymással, és javarészt egymás masszív átverése a cél, annyira tökéletesen bemutatja ismét csak az emberi valóságot: a gondolataid mélységét senki fel nem mérheti. Egyedül vagy a gondolataiddal, és amikor lefordítod valami nyelvre, akkor se fogja tudni senki teljességgel megérteni a mondandód, ha nem teszed tele hidra metaforákkal vagy firkamódra színkódokkal.
Hogy ez szomorú vagy törvényszerű, vagy is-is, azt mindenki magának eldönti. Számomra, a kulturált kommunikáció feltétlen híveként nincs ennél szomorúbb dolog a világon. Talán ez a kommunikáció-dolog az egyik legmegkapóbb oldala a regénynek – fültől fülig érő vigyorral olvastam a hidra-ember-firka hármasmegbeszéléseket, a megértésre vonatkozó küszködést, a trükköket… bámulatosan megírt részek ezek.

Csak úgy, ahogy a firkák. Hiába, a baglyok nem azok, aminek látszanak: ezek a bagolyfejű kreatúrák elképesztő jófejek, merném állítani, hogy cukik, a művészi tehetség alapú társadalmuk pedig egyszerre tűnik rémálomnak és mennyországnak.

Akarok egy firka legjobb barátot, aki sörözés közben sem állhatja meg, hogy ne fesse meg társalgásunkat az asztallapra és ne potyogtasson magából szuper szobrocskákat, ha megtetszik neki a kedves pincérlány.

Zárszónak annyit, hogy valahogy az egész regény kulcsa a kommunikáció. Ahogy a migrátorok nem kommunikálnak és ezzel okoznak bajokat, úgy okoznak SOKKAL nagyobb bajokat a halandók, amikor kommunikálni próbálnak. Súlyos mondanivaló ez – meglehetősen ijesztő gondolat az, hogy talán ha csendben maradsz, akkor nem fogsz senkit megbántani. Vagy nem tudom, ijesztő ez? Minden esetre azt hiszem, mind átgondolhatnánk néha, tényleg kell-e beszélnünk, amikor beszélni akarunk, vagy elegendő lenne kedves, megnyugtató banánzöld színeket füttyögni a barátainkkal a naplementében.

4 hozzászólás
>!
csartak MP
Brandon Hackett: Xeno

Ez f(x)enomenális volt, sőt, hackettikus. Változatosan kitalált idegen fajokat ismerünk meg, és ezzel párhuzamosan fontos kérdéseket feszeget az idegenek befogadásával, szokásainak tolerálásával kapcsolatban.
Közben a nagyon tetszett az xenok sokszínűsége, igen! Ott volt a színek kommunikációban való szerepe, az elején lelkesen gugliztam a színkódokra, hogy éppen melyikről is van szó.
Rendesen felvezetett történetbe kerülünk, megismertük a szereplőket, spoiler Jól kidolgozott a háttér, hangulatos képeket kaptunk az elképzelt jövőbeli Budapestről, a féreglyukakkal elérhető xeno bolygókról. Különösen tetszett az aszteroidás rész.
A migrátorok megoldására leírt megoldást is lenyügőző elképzelni egy emberfeletti spoiler
Szóval tetszett, mondhatni az utolsó részig. Szeretem a csavaros befejezéseket, meg persze az is jó, ha nagyon emberi módon vannak bemutatva a dolgok, (főleg az előtte megismert „jelentőségünk” tükrében) de bizony itt a lehetséges több millió megoldásból pont nem ezt kívántam olvasni. Így olyan fura érzésem maradt, mintha egy pompázatosan felépített palotát romboltak volna le. Az egész Ballard család kiábrándító, – Olgát is beleértve – nem igazán szeretnék többet hallani róluk, kivéve ha az „univerzum” bosszút áll. Tényleg, lesz folyatás? :)

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
414 oldal · ISBN: 9789634193579
3 hozzászólás
>!
pepege MP
Brandon Hackett: Xeno

Ha volna két életem,
a sci-fit én le nem teszem.

Fú, ez egy kicsit kínrím volt. :-) De a lényeget bizonyára megértettétek belőle. Sajnálom, hogy kevés időm marad a science-fictionre, pedig töredelmesen be kell vallanom, hogy nagyon szeretem. Persze az sem mindegy, milyen sci-fit választ az ember egy-egy alkalommal, amikor ilyen ritkán jut hozzá. Másrészről a kedvenc ételünket sem esszük nap mint nap, mert akkor eltűnik a varázsa.

Nos, a Xeno igazán finom falat volt. Most utólag vettem észre, hogy kapott egy hard-sci-fi cimkét, ami nálam azért húzóerő, másfelől kicsit tartottam ettől a Földet ellepő idegen fajok témától. Persze most már tudom, hogy fölöslegesen.

Azt azért el kell mondanom, hogy a fülszöveg rémes: ez alapján biztosan nem vettem volna kezembe a könyvet, nem volt túlságosan érdekfeszítő, figyelemfelkeltő a számomra. Mi sodorta tehát hozzám? Egyrészt, hogy magyar a szerzője és ez nagy kíváncsisággal töltött el. Másrészt a Merítés magazin Sci-fi rovata többször is foglalkozott vele (és maga a szerkesztő, @csartak is arra biztatott, hogy érdemes tenni egy próbát vele). És tényleg.

A történet a jelenünknél alig 100 évvel később játszódik a Földön, ami persze akkorra már nem hasonlít a mostanira – vagy csak nyomokban. Három idegen faj árasztotta el a Földet, akikkel együtt úgyahogy megpróbáltak együtt (vagy egymás mellett) élni. Nekem a legszimpatikusabbak a firkák voltak (még ha nem is éppen sci-fis az elnevezésük, de ettől függetlenül nagyon találó). Ők amolyan művészfélék, számukra az a legfontosabb, hogy színekben, formákban, rajzokban nyilvánuljanak meg. Olyan ez nekik, mint nekünk a víz vagy a levegő. Nagyra is tartják a művészetet és tehetségesek is benne. Ezzel persze csak a töredékét mondtam el annak, hogy valójában milyenek. De nem is az én tisztem feltárni a titkukat. A másik faj a hidráké, az ő lételemük a víz és végül ott vannak az ostorosok, akikről a legkevesebb információt sikerült a Földön szerezni. Veszélyesek, jobb távol maradni tőlük, másrészről megtámadta őket egy ún. felejtés vírus, ezért egyre inkább elszigetelődnek és valóban szó szerint kitörlődnek az emlékeik. Ők tehát a xenók, az idegen fajok. A Földön egyfajta irányító szerepet játszanak a migrátorok, akik az ún. szónokaikon keresztül kommunikálnak a lakossággal. Ebből a „dirigálásból” persze egyeseknek (mindenkinek) elegük lesz és egy rendkívül befolyásos emberekből álló csoport azt tűzte ki célul, hogy megszüntetik függőségüket. Ehhez hívják segítségül a kiváló xenológust, Olgát (akinek apja, még kiválóbb tudós volt a témában, de egy expedíció során eltűnt/meghalt). Sikerül-e Olgának a firkák, hidrák és emberek szövetségét létrehozni, hogy aztán együtt, megerősödve vágjanak neki a titokzatos Eredőnek, amely mindennek a nyitja lehet? Megtalálják-e az Eredőt és a megoldást a függetlenségre? Még szép, hogy nem árulom el. :D

Nem mondom, hogy tökéletes ez a regény, azt sem, hogy minden sorát értettem, mert nem. Főleg a végével nem vagyok kibékülve (de közben is olyan gyomrosokat kaptam, hogy nem győztem levegőért kapkodni). Egy valami biztos: a világ, amit Brendon Hackett felépített, a xenók, amiket megteremtett, a cselekmény, amit kitalált, valami egészen különleges. Gyakran szoktuk hangoztatni, mi olvasók, hogy az a jó regény, ami befejezés után is ott marad veled egy ideig. Ez is egy ilyen. Külön büszke vagyok arra, hogy ezt az élményt egy magyar sci-fi szerző jóvoltából élhettem át.

5 hozzászólás
>!
Noro MP
Brandon Hackett: Xeno

Mióta Charles Stross megírta, hogyan képzeli el egy mai SF-író Asimov robotjait (spoiler), én már semmin sem lepődöm meg. Még azon sem, ha Brandon Hackett legújabb regénye kísértetiesen hasonló alapötletre épül, mint első, 15 évvel ezelőtt megjelent űroperettje (spoiler). Ezekre az alapokra – négy idegen faj, amelyet egy fejlettebb ötödik erőszakkal kényszerít egy közös civilizációba – azonban most egy abszolút aktuális, modern és tudományosan is megalapozott új könyvet épített fel.

Tudjuk, hogy az emberekben még ma is erős a törzsi ösztön, az ismerős elfogadása és az idegen kirekesztése. Pedig még nem is találkoztunk igazi idegenekkel. Ezt a gondolatot viszi tovább a történet, olyan földönkívüli kultúrák szerepeltetésével, amelyek a miénktől szögesen eltérő logikával, érzelmekkel, értékrenddel élnek – vagyis valóban idegenek. Hackett xenói nem valamely emberi archetípus megtestesítői, de nem is tökéletesen érthetetlen létformák, hanem valahol az emberi megértés határán helyezkednek el. Ezt remekül érzékelteti a könyvben például a firkák és a hidrák beszédstílusa – különösen a firkáké, amely csak részlegesen adható vissza az emberi szintaxis használatával. Egyébként maga a faj is zseniális: egy olyan értelmes létforma, amely számára a művészi alkotás metabolikus kényszer.

A történet – amelynek elején és végén is érezni véltem a fent említett űroperettre vonatkozó szarkasztikus áthallásokat (a szerző ebben nem erősít meg :D) – fokozatosan vált át a „lázadjunk az elnyomók ellen” típusú űrkalandból a kemény tudományos fantasztikumra. Utóbbiban például kulcskérdéssé válik, hogy sikerül-e legalább alapszinten kommunikálni a „gyarmatok” negyedik értelmes fajával. Eközben úgy tágítja a főhősök és az olvasó látószögét, hogy egyre nyilvánvalóbbá válik: az első fejezetekben felvetett problémák és megoldások eltörpülnek a teljes képhez viszonyítva. Ez a fajta perspektíva-szélesítés egyébként szerintem az egyik legjobb eszköz a hard űroperák kelléktárában.

Veterán SF-olvasóknak minden bizonnyal tetszeni fog az a jelenet, amit én „a nagy űropera-panoptikumnak” neveztem el, és ami mintegy összefoglalja a kortárs űroperát. spoiler De eközben sem felejtkezik el a történet fő kérdéséről: az énközpontú (emberközpontú) világkép korlátoltságáról. Története pedig az utolsó oldalakig izgalmas és fordulatos marad. Nem egy könnyű olvasmány egyébként: mint a féltéglánál rövidebb, kortárs űroperáknál általában, itt is minden sorra oda kell figyelni, mert bármikor elejthet egy fontos megjegyzést a háttérvilág működéséről. De vitán felül megéri a ráfordított energiát.

(Megjegyzés: Agave könyvhöz képest szokatlanul sok elgépelés maradt a szövegben. És amit még soha nem láttam nyomtatásban: mintha remegett volna annak a keze, aki kijelölte a dőlt betűs részek határait.)

3 hozzászólás
>!
Bíró_Júlia
Brandon Hackett: Xeno

Még mindig annyira szeretem, hogy Hackett anélkül épít világot, hogy az összes olvasókat leültetné gondolatban az ovis játszószőnyegre, hogy akkor most elmeséli, mi is történik itt történelmileg, földrajzilag, diplomáciailag, ökológiailag, társadalomszociológiailag, és akkor majd, ha jók lesztek, gyerekek, és nem hagyjátok félbe, még majd kiderül, hogy… nemnem, Hackett még mindig ballerino módban ír. Kezdjük a közepén, a karakternek azért vannak gondolatai, meg agya és végtagjai, hogy reagáljon arra, ami van, és akkor máris tudjuk, amit tudni kell, érezzük a szorongást, az idegenséget, az undort, a kíváncsiságot. Körülbelül mindig azt, ami ahhoz kell, hogy együttérezzünk az emberi, firka, hidra, meg képzeljük, az ostoros karakterekkel is; egészen pontosan minimum négy, gyökeresen eltérő civilizáció problémáira leszünk kellemetlenül fogékonyak négyszáz oldal alatt anélkül, hogy akármikor is hosszabb magyarázatokra kerülne sor. spoiler Ez pedig nem sikerülne, ha a karakterek nem volnának átélhetőek – most majdnem azt mondtam, hogy szerethetőek, de vannak bőven, akiknél erre semmi szükség –, rendelkeznek nemcsak motivációval, de stílussal, személyiséggel, és ezt megint nem tolja az arcunkba Hackett, hát beszélnek ők maguktól is, meg vitatkoznak, zenét hallgatnak és megvan a maguk jól körülhatárolható véleménye arról, hogy a) most mi a F93C12 jóég történik, b) mi a 7A5B54 rákot kellene csinálni. És az a legjobb, hogy miközben halad előre a történet, ezek a kérdések egy sor oldalági problémára, a fajok kölcsönös egymás-kihasználásától a kényszermigrációban gyökerező személyes traumákig és a jó öreg érdekellentétekig egyre több mindennel kapcsolatban tevődnek fel ( A3AD91 szép magyar mondat). Nemcsak az olvasóban, hanem a karakterekben is, akik pont ilyen kérdések újra és újra feltevése között élnek generációk óta, és túl sok minden függ az ezekre adható válaszoktól.
Igen, EBFF56 hiperaktuális. spoiler Nem, nem kínál semmilyen egyértelmű és megnyugtató megoldást – tehát nem, nem dobja ki az ablakon a saját komplexitását. Igazi minimal art, ugyanakkor szórakoztató, finoman szürreálisba hajlik ott, ahol már a globálisnál is sokszorta nagyobb léptékeket kell megjelenítenie, a végén pedig kis szemétlapátra söpri az összes cuki és naiv reménykedést. Igen, imádtam, amikor megtette.
Manapság a kötelező olvasmány határait súrolja, a későbbiekben valószínűleg kedvencelem is, tekintve, hogy azóta sem hagy békén.
Ötször ötször öt csillag, féreglyukanként.

>!
Spaceman_Spiff IP
Brandon Hackett: Xeno

Sokszor hallottam már azt a kijelentést, hogy egy sci-fi történet ne politizáljon, hanem szórakoztasson. Ne keverje bele a mindennapi problémákat a történetébe, ne vonultasson fel olyan elemeket, amik a napi politikából, politikusok szájából, híradókból, hírportálokról ismerős. Jobb, ha a szerző nem foglal állást a regényével – akármilyen módon – valamilyen politikai kérdésben. Ezzel az egész felvetéssel mindössze egyetlen probléma van: a sci-fi mindig is politikus volt. Nézzük meg a klasszikus regényeket, amik évtizedekkel később is hivatkozási pontokként szolgálnak! Wells művei tele vannak politikai állásfoglalással, elég a morlockok és eloik kettősére, vagy a marsiak inváziójára gondolni – előbbi a kettészakadó társadalom, utóbbi a gyarmatosítás problémáiról beszél. Lényegüket tekintve a katonai sci-fiket és az űroperákat átitatja a politika (ki harcol kivel, miért, milyen jövőbeli berendezkedések léteznek, van-e velük probléma etc.). Heinleint kamionnal sem lehetett volna elrángatni a politikai állásfoglalástól, de Asimov, Clarke és kortársaik könyvei is könnyedén vizsgálhatóak a politika szemszögéből – hogy az olyan szerzőkről, mint Herbert vagy Dick, már ne is beszéljünk! És ahogy haladunk előre az időben, egyre konkrétabb példákkal találjuk szembe magunkat, legyen szó a világ „nyugati” vagy „keleti” blokkjáról. Persze van különbség a „nyilvánvaló”, kortárs politikai helyzetre való reflektálás és a „minden emberi aktus végső soron politika” elve között, de talán nem kell tovább magyaráznom, mire is gondolok.

Magyarországon is akadtak politizáló sci-fik, de mégis úgy tűnhet, hogy itthon manapság ritkán születnek aktuális politikai kérdésekkel foglalkozó írások. Tavaly jelent meg a Brandon Hackett álnéven író Markovics Botond regénye, a Xeno, ami viszont pont ezt teszi, még ha ehhez idegen fajokat, hatalmas űrbéli objektumokat (közkeletű nevükön BDO-kat) és csodás sci-fi találmányokat használ fel.

Nem kell nagyon gondolkodni, hogy egyből felfedezzük a párhuzamokat a regény és a mi világunk között. Ma a világunk egyik legfontosabb problémája a migráció, és ez olyasvalami, ami folyamatosan napirenden is van a közbeszédben. Olga Ballard 2117-jében sincs ez másképp. Az erőszakosan betelepített idegenek lassan elkezdik átformálni a Föld képét, ez pedig az emberek jelentős részének nem tetszik. Hiába kaptak az emberek új technológiákat és szűntek meg a háborúk és a nyomor, a szabadság hiánya és a korlátozottság érzése, valamint a kényszermigráció (ami családokat szakított szét) hihetetlen mértékben xenofóbbá tette az embereket. Tévhitek, rossz emlékek, véres konfliktusok és merev elzárkózás jellemzi az emberek és az idegenek viszonyát, annak ellenére is, hogy se a firkák, se a hidrák nem önszántukból kénytelenek a Földön élni, és az idegen világokra telepített emberek is sokszor pozitívabban nyilatkoznak új otthonukról, mint az anyabolygójukról.

Innen szép győzni, mondhatnánk, és valóban, Brandon Hackett főszereplője, aki mindvégig kitart elvei mellett – minden értelmes lényt megillet a tisztelet, és törekedni kell a megértésre, különben mindegyik félnek csak rosszabb lesz – lassan rá is jön nagyon sok titokra, és elkezdi megérteni az idegeneket. Kár, hogy nem minden szereplő gondolkodik ugyanúgy, mint ő. És ebben rejlik igazából a Xeno legnagyobb ereje: minden szereplője másként látja a problémákat, de mindegyik szempont érthető, még akkor is, ha néha fájdalmasan gyarló, és a legmocskosabb tettekre vezeti a karaktereket. A szerző nem idealizál, ugyanakkor nem is démonizál: apró momentumokkal, egy-egy jó helyen elejtett, okos és mély párbeszéddel, és az egész történetre megrázóan rezonáló személyes szállal mutatja meg, mennyire nehéz is ez az egész helyzet – a könyvbeli és a sajátunk egyaránt. Hogy hiába néha a gonoszság és önérdek vezeti az embereket (és idegeneket), a legnagyobb probléma sokszor inkább a tudatlanság, a félelem az idegentől és az ismeretlentől. De attól, hogy egy ember tudja az igazságot, attól milliárdok élete megváltozik? Attól, hogy képesek vagyunk jobban megérteni az idegeneket, attól még nem válik mindenki azonnal elfogadóvá. A Xeno végkifejlete fájdalmas, szó szerint rettenetes, mert pont arról szól, hogy nem lehet mindent varázsütésre megoldani. Nem idealistának kell lenni, hanem realistának.

Nagyon sok remek dolog van a Xenóban, ami a sci-fi olvasókat könnyen elvarázsolhatja, igazi űroperai kaland, high-tech kütyük, egyedi és izgalmas idegen lények, remek fordulatokkal, jól működő akciókkal, megérthető karakterekkel együtt. Mindez erősíti a könyvet, és pont ezért bízom benne, hogy a regény nem marad pusztába kiáltott szó, hanem elgondolkodtat legalább pár embert arról, amiről valójában beszél. Nem az a lényeg, hogy mi történt az ostorosok fajával vagy hogy mit akarnak a migrátorok – az a lényeg, hogy mi mit gondolunk és teszünk akkor, amikor az idegennel, a mással találkozunk.

A Xeno legnagyobb tanulsága pedig pont az, hogy végső soron a legnagyobb idegen maga az ember.

Eredetileg megjelent a @Próza_Nostra oldalán:
http://www.prozanostra.com/iras/legnagyobb-idegen-maga-…

>!
ViraMors P
Brandon Hackett: Xeno

Brandon Hackett rendkívül határozottan, látványosan, szinte plasztikusan festi meg ennek a regénynek a világát – illetve legyünk pontosak: világait. Kemény, elgondolkodtató történetet tár elénk egy olyan jövőről, ahol a Földet és az emberiséget egy sokkalta fejlettebb civilizáció, más értelmes lényekkel köti össze, és kényszeríti együttélésre. Az együttélésnek hiába vannak előnyei, a kényszert – természetesen – senki sem viseli jól.
Milyenek vagyunk mi emberek? Egyrészt kíváncsiak, vágyunk a tudásra. Ez határozza meg a könyv központi karaktere, Olga Ballard xenológus kutató életét, akinek mindennél többet jelent, hogy megismerje, ha lehet megértse az emberektől annyira eltérő kultúrákat, gondolkodásmódokat. Másrészt agresszívek és hataloméhesek, előszeretettel ugrunk a szomszéd torkának, függetlenül attól, hogy a szomszéd lakásban, a szomszéd országban, netalántán a szomszéd naprendszerben él, és ha netalántán össze is fognánk a szomszéddal ragaszkodunk hozzá, hogy dirigálhassunk… spoiler

Sajnos/szerencsére a Xeno egy olyan könyv, ami megköveteli magának a figyelmet. Nem az a fajta, amit 3-4 oldalanként, a HÉV-en villamoson tömegnyomorban el lehet olvasni. Sajnos, mert az utóbbi időben viszonylag ritkán volt rá rendesen időm, szerencsére, mert meghálálja a figyelmet.
Nagyon tetszett, ahogy a könyv aprólékosan, részletesen bemutatta a különböző civilizációkat, a hasonlóságokat, az eltéréseket, az egyes népek gondolkodásmódjának ellentéteit. Külön kiemelném a fejezetek elején szereplő információmorzsákat. Cikkek, könyvrészletek, interjúk stb, amik remekül bővítették a világ megismeréséhez szükséges 'lexikális' ismereteket, de nem akasztották meg magát a történetet.
Szintén nagyon tetszett a szerepjátékos vonal. A könyv sajátjára, a XenoWars-ra ugyan csak (vissza)utalások voltak, de időről időre elkapott az érzés, hogy tulajdonképpen egy egyre nagyobb léptékű küldetéssorozatot kísérünk végig, egyre komolyabb kihívásokkal, folyamatosan emelkedő tétekkel, és egyre nagyobb látószöggel, egyre táguló világképpel.

Magát a történetet időnként kicsit döcögősnek éreztem, de lehet, hogy csak amiatt, hogy az olvasásom is kissé 'darabosra' sikeredett, illetve voltak bosszantó pillanataim, amikor egyik-másik karaktert egy-egy sztereotípia megtestesülésének éreztem spoiler

Mindezek után a regény végét kissé kiábrándítónak éreztem, de alaposabban végiggondolva úgy érzem, hogy ez a befejezés nagyon is emberi.

Összességében határozottan tetszett. Első sorban a világ és a mögötte meghúzódó rengeteg gondolkodni-való, amivel biztosan elleszek egy darabig. Lehet, hogy nem tökéletes könyv, de nagyon erős darab, amit bátran ajánlok mindenkinek. Nem csak sci-fi olvasóknak, hanem mindenkinek, aki szeret időnként eltöprengeni az emberi természeten.


Népszerű idézetek

>!
gesztenye63 P

Annyiféleképpen meg lehet halni az űrben. A fulladástól kezdve a milliónyi, idegen fertőzésen át a megfagyásig, éhhalálig szinte végtelen lehetőség állt a rendelkezésre.

311. oldal

2 hozzászólás
>!
Lisie87 P

..Nekünk is megvan a saját mérgünk, amivel szép lassan megöljük magunkat, ha tovább folytatjuk.
– És mi lenne az?
– Legfőképp a gyűlölet. Mi nemcsak a xenókat, hanem saját embertársainkat is mélységesen gyűlöljük, és ebben egyedülállóak vagyunk. erre egyetlen xenocivilizáció sem képes.

74-75. oldal

>!
Noro MP

Az emberi civilizáció fejlődésének legfontosabb hajtóereje a kíváncsiság.

212. oldal

Kapcsolódó szócikkek: civilizáció · kíváncsiság
>!
Lisie87 P

„A művészet maga az élet, az élet maga a művészet.”

300. oldal

>!
Noro MP

Egymás számára mindannyian xenók vagyunk.

7. oldal

>!
Noro MP

Valójában a Fermi-paradoxon mellett szóló összes érv egytől egyig azt feltételezte, hogy bármely értelmes civilizáció az emberiség által értelmezhető logikával, antropomorf módon gondolkodik.

56. oldal

1 hozzászólás
>!
gesztenye63 P

A Föld pedig egy másfajta konfliktushalmaz: egymást gyűlölő kultúrák szétaprózódott közössége, amely nem képes bolygószinten gondolkodni, ugyanis a kis közösségeket csak a közvetlen környezete és más közösségek és ideológiák gyűlölete élteti.

206. oldal

>!
gesztenye63 P

(…) A hidrák a firkákat nyüzsgőknek hívják, bennünket tátogóknak, a firkák az ostorosokat kuszalakóknak, a hidrákat víznyelőnek, bennünket szögletesnek.
Egy biztos, mindannyian gúnyos vagy lenéző elnevezést találtunk a többi civilizációra. Ebben nem különbözünk egymástól.

25. oldal, BENJAMIN BALLARD: NAGY XENOKÖNYV

>!
AOD

– A bizalom egy szivárványos élőlény, de ha folyton színt vált, akkor #0F1322 elpusztul.

Kapcsolódó szócikkek: bizalom
>!
B_Petra

– Ön merre siklik?
– Én önnel hullámzom.


Hasonló könyvek címkék alapján

Ian McDonald: Luna – Újhold
Mur Lafferty: Hat ébredés
Kim Stanley Robinson: Aurora
László Zoltán: Távolvíz
Kim Stanley Robinson: New York 2140
Szergej Lukjanyenko: Ugrás az űrbe
Kim Stanley Robinson: 2312
Dan Simmons: Hyperion
China Miéville: Konzulváros
Iain M. Banks: Anyag