Magánháború (Dark Space 4.) 9 csillagozás

A Dark Space, ez a rövid életű, retrofuturisztikus katonai sci-fi sorozat eredetileg Bán János találmánya volt (Kim Lancehagen néven írta meg az első ide tartozó, de szerintem nem túl jól sikerült regényeket). Brandon Hackettnek már csak azért sem lehetett könnyű dolga, amikor egy kötet erejéig beszállt a Sötét Űr építésébe, mert ez a történet egyszerre előzménye és folytatása is a nyitóregénynek. Ennek ellenére a szerző kihozta a könyvből, amit a kötött világ, az eleve adott főhős és a rövid terjedelem lehetővé tett.

Ez az univerzum a Star Wars típusú űrcsatákat, a napóleoni háborúk hangulatát és a hadiflottás jellegű (vagyis hadihajón játszódó) katonai sci-fiket egyesíti magában. Az emberiség a távoli jövőben három, egymással hadakozó birodalomra szakadt, de egy brutális idegen faj betöréseivel is meg kell küzdenie. A kibernetikus vezérlésű űrhajók fedélzetén a XIX. század tengerészhagyományai kelnek életre, néhány kibergótikus motívummal (mint a génzombik vagy az élőholt pilóták) kiegészítve. A végeredmény épp olyan látványos, mint amilyen valószerűtlen. A történet egy kapitánynő pályafutásának legfőbb pillanatait eleveníti fel, jó néhány időbeli ugrással, hiszen 20-30 évet sűrít alig 250 oldalba. Az események sora ennek ellenére szépen összeáll, és logikusan vezet a végkifejletig, amelyből megtudjuk, hogyan lesz a briton űrflotta egyik leghidegfejűbb főtisztjéből egy magánháború kirobbantója.

Hackettben most sem csalódtam. Jó kis regényt kaptam tőle megint, ami olvasmányos, esemény –, illetve akciódús, mondhatom, hogy fordulatos is.

Önálló kötetként kezdtem el olvasni, és végül megállja a helyét így is, de volt némi hiányérzetem a következők miatt: a technológiai csodák nekem elég homályosak maradtak (főleg a parancsnoki gömb-beltenger dolog/kapcsolat), valamint cca. bő 2/3 -nál a történetben van egy 5 éves ugrás, ami után úgy veszi fel a fonalat, hogy az első három rész ismerete nélkül csak kérdéseket és értetlenséget eredményezett.

Furcsa volt ez a félig-meddig II. Világháborús „körítés” (Junkers –, Spitfire vadászgépek; brit briton – német teuton konfliktus, stb.), de mégis működött a dolog, megadta a világ egyediségét.
Sol Orfanne magánháborúja kellemes kikapcsolódást nyújtott, viszont a végén elmaradt a „hű-ez-oda'szott” érzés, ezért négyesre értékelem.

A távoli jövőben három részre szakad az emberiség. A Briton Csillagszövetség, a Teuton Birodalom és a Rassa több évtizedig elhúzódó, véres háborúkat folytatnak egymás ellen. Közben egy idegen faj, a Kathar Hordaszövetség bőszen támadja a birodalmak határait. Lényegében erről szól a regény története.
Szinte minden megtalálható benne, óriási csatahajók ütközete, meglepetésszerű rajtaütés, veszélyes felderítő küldetés, speciálisan kiképzett csapatok akciója. A cselekmény többnyire egész szórakoztató, nem is nagyon akadt vele különösebb problémám.
Az író szereti megoldhatatlan helyzetek elé állítani a szereplőit. Ezekben a szituációkban nem létezik jó döntés. A főszerelő Sol Orfanne eleinte kedvelhető karakter volt, sajnos egy idő után elkezdett érthetetlenül viselkedni. Ugyanez érvényes Jason karakterére. Ami lezajlott közöttük, az engem megint csak egy szappanoperára emlékeztetett. A végén már csak fejcsóválva mosolyogtam.
Volt benne pár logikátlanság. Pl. miért engednek fel civilt a csatahajó parancsnoki hídjára, egykori flottatisztet, akit parancsmegtagadásért elítéltek és örökre eltiltottak. Vagy mi keresnivalója van egy nyolcéves gyereknek a csatahajó fedélzetén, főleg, hogy éppen háborús övezetben tartózkodik a hajó.
Egy olvasást megért.