Isten ​gépei 86% 226 csillagozás

Kicsit úgy vagyok vele, mint a Bábel fiaival, jó lett volna még a Xeno előtt elolvasni, de tekintve, mennyire nem fekszenek nekem általában a transzhumán, kiberpunkos könyvek, az Isten gépei mindenképp megérdemli az 5 csillagot. Érdekes kérdéseket feszegetett, és zseniális volt a megálmodott világ is. Különösen tetszett a vörös törpe körül kötötten keringő* Föld, s annak fényviszonyai. Az utóbbi időben olvasott Hackett könyvekhez képest ebben nem a cselekmény és az akció dominált, hanem inkább maga a technológiai szingularitás köré felépített gondolatkísérlet, s ez most pont így volt jó.

Az persze más kérdés, hogy én szeretnék-e egy ilyen világban élni. Természetesen nemspoiler, s a regény erejét jelzi, hogy ennek ellenére végig le tudott kötni a történet. Nem mintha a szereplők annyira szimpatikusak lettek volna – bár a vége felé ez is árnyalódott egy kicsit –, de az Isten gépeinek sikerült annyira kizökkenteni a saját világomból – divatos szóval, komfortzónámból –, hogy ezt nem is bántam, teljesen együtt tudtam élni e számomra oly idegen lényekkel. S talán pont ez a transzhumán történetetek lényege is: más szemmel tekinteni önmagunkra.

* spoiler

Anno egy elég jót írtam erről a könyvről az sf.blog.hu-ra, úgy gondoltam, jó lesz átvenni, hogy mégis csak legyen egy értékelésem is, ha már a kedvenc könyveim egyike. :) Ím.

Rémlátomás vagy nem rémlátomás, de mindenképpen szembe kell nézni a fejlődés fenntarthatóságával, illetve azzal a ténnyel, hogy az a pont létezhet, ami után az emberiség nem fenntartani lesz képtelen azt, hanem követni.

A misztikus (vagy démoni) szingularitásról van szó: arról a pontról, ahol a fejlődés önnfenntartóvá válik, és a további fejlesztést már az embernél többszörösen intelligensebb gépek végzik. Ijesztő, hogy a fejlődés akár olyan mértékben is felgyorsulhat, hogy az emberi agy képtelen lesz tartani vele a lépést.

Valami ilyesmiről (is) szól Brandon Hackett (Markovics Botond) regénye, az Isten gépei.

A történet szerint az emberiség 2027-ben egy iszonyú krízisen megy keresztül: a Nap helyén egy vörös törpecsillag jelenik meg, a Föld pedig úgy kezd keringeni körülötte, hogy csak ez egyik oldalát éri a fény… a másik oldal napok alatt örök sötétségbe és jégbe fagy. Menekültek milliói lepik el a napos oldalt – és számolatlan százmilliók hullanak el.

Az emberiség mégis erősebben jön ki a katasztrófából, mint ahogy belement: a Föld óriási szellemi és anyagi erőforrásai korlátozott területre összpontosulnak, a technikai fejlődés pedig magas fokon felpörög: a géntechnika, az önfejlesztő szuperszámítógép-személyek (omegák) és a nanotechnika után az anyagmanipuláció is megjelenik. Ez az a képesség, hogy bármit elemi részecskékre szétbontva tetszőleges tárgy hozható létre: pénz, autó, étel…

Élet…

Kerti Szofi az anyagmanipulációban helyezkedett el, abban segédkezik, hogy a sötét oldal anyagát öszegyűjtve abból a világos oldalon újabb földterületeket építsenek, növelve a lakható területek mennyiségét. Észre se veszi, hogy az ember újabb, végső kríziséhez közeledik a világ: a Föld anyaga hamarosan átveszi a pénz helyét, és az emberek gyilkolni kezdik egymást, hogy atomokat nyerjenek saját kis világaikhoz.

Még mielőtt ez bekövetkezhetne, Szofi kénytelen szembesülni a Nap problémájával: két ember jön el hozzá, akik azt állítják, ők anyagmanipulált lények – poszthumán emberek – egy másik Földről: ugyanis rengeteg Föld létezik szerteszét az univerzumban, amikben egy közös van. Mindegyik 2027-ben került el a normális Napjától. Ezek a poszthumán lények a másik Földről már több Földet találtak, azonban mindegyik letarolta és elpusztította önmagát az anyagmanipulációval. Szofi kénytelen nagyobb problémákkal szembenézni, mint új szigetek létrehozása: meg kell küzdenie a poszthumán döntés következményeivel (amit nem is ő hoz meg) és azokkal, akik a Földet ki tudja, hány példányban lemásolták és kísérleteznek vele: a rejtélyes Manipulátorokkal.

Hackett olyan témákat dolgoz fel, amik egyre aktuálisabbak: meddig lehet elmenni az ember módosításában, mennyi szabadság és hatalom adható egy gépnek, képes-e egy gép alkotója ellen törni, és miért tenné, vagy miért ne tenné… és végül, a legfontosabb kérdés: ki vagy mi az ember, mitől ember, és jó-e neki, ha több lesz önmagánál. Az író transzhumanista képe rettenetes és csodálatos: az ember isteni hatalmat nyer, de pontosan a saját lényegét veszíti el, az emberségét – és ki tudja, megéri-e a csere…

A zseniálisan, hihetetlenül élvezhető stílusban megírt kötetnek külön előnye, hogy a transzhumanizmusról olvasható benne egy rövid összefoglaló is Bécsi József tollából Az önmaga istenévé lett ember címmel. Így ez a rohamosan közeledő problémakör mind irodalmi, mind tudományos szempontból bemutatásra kerül. Az antitechnológista tüntetésekről egy magyar ember külön keserű szájízzel olvashat, valószínűleg nem is véletlenül.

A regény ráadásul sziklaszilárd tudományos alapokkal bír, mind a jelenkori technika, mind a kvantummechanika és a számítógépes technológia tekintetében, emellett közvetlen, sodró stílusa és időnként gunyoros vagy humoros hangja nagyon olvasmányossá és élvezetessé teszi mindenki számára. Igaz rá, amit reklámokban hallunk: „Minden cseppje érték”. (Már nem emlékszem, mit reklámoztak ezzel a mottóval, de az biztos, hogy nem tampont vagy tisztasági betétet. Vagy Tenalordot.) És Hackett egy-egy oldalra is rengeteg cseppet bezsúfolt.

Ráadásul egy időben tudtommal az Isten gépei ekönyv volt a magyar ekönyv-rekorder, a magyar ekönyves szcéna nagyon korai időszakában már elképesztően jó számokat produkált. Szóval ha közvetlenül az agyunkba nem is tölthettük fel már öt éve is, de a számítógépeinkre igen.

Nem vagyok planetológus, de egy vörös törpecsillag körül keringő, kötött pályás Föld nem tűnik túlságosan életszerűnek. :) Na de könnyű szívvel túllendültem e furcsa nyitányon, mivel részleteiben egy nagyon klassz kis jövőbeli Budapestre csöppenünk: napszaktalan forró klíma, pálmafák a Városligeti fasorban, flerkitörések, a fagyos féltekéről érkező menekültáradat eredményeképpen igazi multikulti környezet, továbbá génmanipulációkkal és testbeépített kütyühegyekkel megidézett szoftos cyberpunk hangulat. Narrátorunknak köszönhetően persze már az elején sejthető, hogy a történet nem sokáig vesztegel ezen a síkon: mintha valaki hekkelné a Földi Életnek nevezett adást. Hamar kiderül, hogy bolygónyi otthonunk távolról sem egyedi és megismételhetetlen…

Douglas Adams óta tudjuk, hogy a Föld tulajdonképpen egy spoiler kísérlet, de van még lehúzható bőr erről a témáról és mi tagadás, Hackett tisztességesen lehúzza. Egyéb, valószínűleg tudatosan felhasznált, klasszikus sci-fi elemet is felismerni véltem, de a regény alapötlete szerintem így is kellőképpen ütős. spoiler Megjegyzem, hálás közönség vagyok, amennyiben nagyon kedvemre való témákat dolgoz fel a könyv: technológiai szingularitás, teremtő és teremtett viszonyának fejlődése az MI problémakörben, a kvantumszámítógépek/agyak pszichológiája, anyagmanipuláció… oh-la-la!
Kedvenc poszthumán posztkünikosz? „karakterem” természetesen Benny lett, a Bárka kvantumkutyája, aki ugyan csak egyetlen jelenetben bukkan fel, de önmagából atomizálja naponta kétszer a kutyakaját! :)

Összességében többször húzogattam a szemöldököm, mint a Poszthumán döntés olvasásakor, de a történet gerincét adó alapötlet, és az ebből adódó sok-sok ötletleágazás olyan erős emléket ültetett a fejembe, hogy már el is feledkeztem a méltatlankodásaim okainak nagy részéréről. Az a benyomásom azért megmaradt, hogy talán egy hangyányit átlátszóan voltak előkészítve a nagy fordulatok és megfejtések – szerettem volna jobban meglepődni.
Egyetlen megalapozott kritikai megjegyzésem spoiler a nyelvek összekavarására vonatkozik. Már ott elakadtam, hogy az univerzális fordítószoftverek „gyakorlatilag összemosták a beszélt és az írott nyelveket”, ami elég értelmetlen így önmagában, ha tényleg belegondolunk, mi a kettő közötti különbség. Azt viszont bizton állíthatom, hogy a nyelvek „véletlenszerű keveréke”, amit a szerző rendszeresen hősei szájába ad, nem működik – legalábbis nem akármilyen nyelvvel, pláne ha kettőnél többről van szó. A nyelvek ugyanis nemcsak jelentéssel bíró szavakból állnak, amiket jól össze lehet kutyulni, hanem számos olyan elem építi fel a mondatokat, amelyeknek nem jelentése, hanem nyelvtani funkciója van, ezek egészen másképp valósulhatnak meg különböző, tipológiai szempontból egymástól távol álló nyelvekben, így nem igazán lehet szabadon kicserélgetni őket. Például ugyanazon grammatikai szerep kifejezésére az egyik nyelvben mondjuk egy segédigét használnak, addig a másikban egy szó belsejében található infixumot, harmadikban pedig pusztán egy intonációs jegyet (ti. jellegzetes hanglejtést). Két eltérő alapszórendű, ámde esetragokat nem használó nyelv összekeverése szintén komoly félreértésekhez vezetne. Van példa arra, hogy sci-fi író kellőképpen elmélyül a nyelvészet tudományos hátterében (is), így talán érzékenyebben is reagálok a témára az Életed története c. novella ismeretében spoiler.

Nagyon tetszett a könyv, de önkéntelenül is mindig eszembe jutott olvasáskor a Xeno. Nem összehasonlításként, hanem csak úgy mozzanatok, dolgok a másik könyvből.
Az első fele a könyvnek nem igazán állt nekem össze, aztán, amikor Sophie és Bastian elmondták a történetüket, és lekerült a lepel a dolgokról, akkor állt össze nekem a kép. Addig úgy éreztem, hogy csak rész információkat kaptam, amit nem tudtam hová tenni. Bár mindegyik ötlet nagyon tetszett! Sok átgondolt ötlet, variációk a jövőre, az emberiség fejlődéséről. Szóval csak hátradőltem és élveztem az oldalakat.

Érdekes témákat feszeget Brandon Hackett, mégpedig a transzhumanizmus, a technológiai szingularitás és az anyagmanipuláció eszméjét. A transzhumanisták elsősorban a biotechnológiákban látják a megoldást a betegségekre, az öregedésre, a nem önkéntes halálra. Ezen elmélet szerint az ember továbbfejlesztése a távoli jövőben megvalósul, és test már csupán a felvett anyagból összerendezett, bárhogyan átalakítható dolog. Mindezek felett állnak azok az ultraintelligens gépek, ami már önmaguknál is jobb gépeket terveznek.
Az emberfeletti technológia megjelenésével a társadalmi változások felgyorsulnak, megváltoztatva a környezetet, és innen már csak egy lépés a a technológiai szingularitás, ami mindenképpen be kell, hogy következzen. A regényben a látszólag egy őrült kísérletnek lehetünk tanúi, figyelemmel követhetjük több szereplő szemszögén keresztül a többszörösen lemásolt és más csillagrendszerekbe illetve körülményekbe áthelyezett Föld és az emberiség fejlődését. Kik az Isten gépei? Ki kinek az Istene? Az út valahogy mindig egyformának tűnik, de nem tudni hova vezet a végtelen kísérletezés. A történet nincs lezárva, mindenképpen továbbgondolást igényel.

Sajnálom, érdemben belekötni nem tudok.
Meghasonlott érzés, hogy életemben először vállvetve a ZSP díjjal, ugyan halkan, de elismerem azon véleményeket, miszerint ez a kortárs hazai science-fiction csúcsteljesítménye. Hogy valójában ez mit jelent a sci-fire, a kortársra és a hazaira nézve, abba most ne menjünk bele, de az írás ötletességét tekintve mindenképpen megüt egy Robert Charles Wilsoni szintet, témáját tekintve pedig a RCW életmű zanzája is lehetne (a plágiumperekről később).
Nem vagyok mondható Bradon Hackett rajongónak két olvasott könyve után, de a szomszédos véleményeket olvasva irodalmáról, azt hiszem, ami problémám van a tárgyi regénnyel, az valójában Brandon Hackettel van. A Kingi éra nyomait még mindig magán viseli a szórakoztató irodalom. Azóta sem létezhet mű erősen szerethető vagy épp gyűlölhető, lényeges vagy teljesen irreleváns elő- és melléktörténettel rendelkező, elmaradhatatlanul traumatizált szereplő nélkül. Ezt, az eredendően masszív humanista behatást, a ponyvai zsánerekben a folyamatos újrahasznosítás embertelen és lélektelen kötelező klisévé degradálta. A RCW életmű kitűnő példa az atmoszferikus és grandiózus SF ötletek mellett a kereskedelmi klisé-irodalom paneleinek kíméletlen és precíz alkalmazására. Az sem segít a dolgon, hogy Hackettnél ez inkább epigoni, ügyetlen és nem feltétlenül tudatos.
És SF szempontból értelmetlen is. A sci-fi azon ritka tematikák egyike, ahol a jellemek, motivációk, drámák, a mozgalmas cselekmény és a többi, minél szélesebb és átlagosabb olvasói kör azonosulását megkönnyítő írói eszköztár alkalmazása nem kötelező. Persze értem én, hogy az író is pénzből meg lájkokból él, de ha ez nem megy, akkor nem kell feltétlen erőltetni. Legalább is a sci-fiben. Noha nem mintha egy jó esszéregényt könnyebb lenne megírni, mint egy kereskedelmi ponyvát, bár olvasója biztosan kevesebb lesz. Szóval értem én.
Mindezért nem is teszem szóvá a három darab egydimenziós Szófiát, akiket teljesen dimenziótlan karakterek játszanak körül egy önigazoló, önreflexív történetben, mert ez a történet nem erről, hanem a feltételezetten elsőszülött manipulátorokról szól. Ugyan ezt a Clarke-i klisét is többször hasznosították már újra, mint bármely pet palackot, de amíg fel van cicomázva az aktuális szingularitásos, poszthumános sci-fi divatoknak megfelelően, addig én nem tudom megunni.
Az pedig mindenképpen dicséretes, látva a szerző irodalmának ívét, hogy kétségtelenül törekszik egyfajta irodalmi nívó megugrására. Pont ezért javaslom tisztelettel Moskátné Brandon Hackettnek, hogy kösse föl az irodalmi gatyát, mert kezd úgy kinézni, hogy otthon azt nem ő viseli.

Ebben a könyvben az a nagyszerű, hogy nem tudtam kitalálni, hogy mi fog történni!
Persze voltak sejtéseim, a főszereplővel kapcsolatban és a nagy kérdéssel kapcsolatban sem olyan nagyon meglepő a csavar, de összességében érdekes vonalon halad a történet, szívesen olvastam.
Transzhumanizmus, MI-k, technológia szingularitás, ezekkel a szavakkal lehet nálam könnyen elérni egy 5-csillagot, ebben a könyben mind ott volt, mind jó volt, nem fogok panaszkodni. A szereplők talán nem olyan mélyek, a történet kicsit elrugaszkodott (bár szerintem ennek így kell lennie, ha már szingularitás van), de engem megfogott az elmélkedés, vagy akár mondhatnám ismeretterjesztésnek is, hogy mi történne ha… (itt jönnének a spolierek, de nem jönnek).
Azt egy kicsit sajnálom, hogy túl későn olvastam, nálam nem éri el az Időutazás-duológia szintjét (és pár dolog ismerős is volt onnan), de nagyon jó könyv, élvezet volt olvasni.

Hackett az űroperák világában folytatott kalandozások után több évet is kihagyott, majd új lendülettel vetett bele magát a SF írásba, immár a poszthumanizmussal dúsított hard-SF műfajában.

Az Isten gépei már a második kötet, amely ennek jegyében született. Ám sajnos azt kell mondanom, hogy hiába hozott össze egy érdekes kérdéseket felvető könyvet, jobban örültem volna, ha dolgozik még rajta, hogy regényként is működőképessé tegye az írását.

A háttér, a világ, a kiinduló szituáció izgalmas, sőt, fel is csigázza az olvasót. Hackett a Földön bekövetkezett epikus méretű változásokat, és azok következményeit logikusan építi fel és egész korrektül végig is vezeti, amellyel azokat, akik számára az SF egyenlő egy lehetséges jövőt bemutató gondolatkísérlettel, valószínűleg meg is győzi.

De számomra nem csupán ennyi a SF.

A könyv ugyanis nálam megbukott annál az alapvető elvárásnál, hogy túllépjen a száraz leírás szintjén, és legalább egy kifejtett premisszával rendelkezzen, ami köré a történet felépül. S természetesen mindez társuljon olyan konfliktussal, amely plasztikusan kidolgozott szereplők segítségével bomlik ki, s amely kellően érdekes ahhoz, hogy az olvasó bevonódjon a történetbe. Az Isten gépei főleg a második pontban nagyon gyengén teljesít. A narrátor-főszereplőben rengeteg drámai potenciál rejlik, de ezt nagyon nem sikerült megragadni, és így ez a lehetőség elpazarolódik.

A könyv második felében már tisztán érződik, hogy az írót sem igazán érdeklik már a szereplői, sőt le is mondott arról, hogy mozgassa őket, s inkább a kozmikus léptékű történésekre koncentrál, a karakterek – akárcsak az olvasó – nem tesznek mást, csupán szemlélik az eseményeket.

Ami persze nagy ívű, látványos, sőt még elgondolkoztató is, csak engem már hidegen hagyott. Mikor végre eljutottunk a történet tetőpontjának szánt jelenetig, nem mondhatnám, hogy meglepett a fordulat. A regény premisszáját – ami a könyv végéig valószínűleg egy fekete lyuk szingularitása mögött rejtezhetett – sem érzetem elégnek ahhoz, hogy igazolja, hogy arra bizony egy teljes regényt kellett szánni.

Világszínvonalú könyv. Olyan ötletdömpinggel áll elő csekély terjedelmű regényében a szerző, amilyennel amerikai írók is legtöbbször legfeljebb egy teljes sorozat alatt.
Alapból már az nagyon tetszett, hogy A poszthumán döntés után már nemcsak magyar gyökerű, hanem magyar a főszereplő, Kerti Szófia, de még milyen főszereplő. Hála a transzhumanista témának a technológiai szingularitás idején, Szófia főszereplősége olyan sokrétű, annyira kidolgozottabb, kellőképp körüljárt, bővelkedő a fordulatokban és személyének változatossága végigkíséri a cselekmény kibontakozása közben feltáruló világ kitárulkozását.
Mindenesetre biztosan az első szerző a világon Hackett, aki egy könyvön belül ugyanolyan lazasággal ír a 6-os villamoson való közlekedésről, haladunk vele az Oktogonra, mint végzünk el test nélküli poszthumán entitásként kvantumteleportációt egy időben és térben megnyíló galaxis sokszázfényévnyi terében.
Az ember intelligenciáját meghaladó mesterséges intelligenciáról Hackett mellett és előtt már rengetegen írtak, viszont a technológiai posztulátum hipotézise értelmében kifejtett extrapoláció annyira túlmutatott a szokásos jövő értelmezések mintázatain, olyan mértékben haladta meg a mai világunk technológiáját az anyagmanipulációra épülő Föld spoiler, emellett a génmanipuláción túlmutató, az ember biológiai továbbfejlődésének lehetséges útvonalait spoiler is nyomon követhetjük. Ahol organikus és mesterséges összeér, ott még több izgalom és érdekesség vár.
Emellett Hackett óriásit alkotott a főellenfél spoiler kidolgozásában. Míg az Isten gépei főellenfelének megfogása talán még nehezebb volt mint A poszthumán döntésben, Hackett rendkívülit lépett, hogy képes legyen az olvasónak egy hihető fordulattal spoiler bemutatni a bemutathatatlant, élmény volt a Manipulátorokat megismerni spoiler, jóllehet rengeteg dolog homályban maradt, viszont sokkal többet kaptunk, mint amit sejteni véltem.
Az Isten gépeit nagyon könnyű lenne még méltatni, többek között az optimista, de mégis sokféleképp értelmezhető befejezésért spoiler is, de legyen annyi elég, hogy Hackett személyében világszínvonalú sci-fi szerzője van hazánknak. Ezt biztosan állíthatom.

No, végre egy Hackett-regény, ami igazán tetszett. :) A technológiai szingularitás leírása, a Manipulátorok, a különböző alternatív Földek mind-mind megragadják az ember képzeletét, és a könyv végéig nem is eresztik el. (Vagy akár még utána sem…)

Karakterek tekintetében a regény nem túl erős, és a narrátor kilétét felfedő „csavar” jó előre látható, ez mégsem volt zavaró olvasás közben. A szerző későbbi műveivel a legnagyobb problémám az volt, hogy maga a szöveg nem tetszett, számomra „szétestek” a mondatok, valahogy nem kapcsolódtak egymáshoz elég jól. Ez itt nem volt jelen, a stílus egyenletes és gördülékeny, vagy legalábbis én annak éreztem. Nem tudom, hogy ez az eggyel több vagy épp eggyel kevesebb szerkesztési körnek – esetleg a kipihentebb állapotomnak – köszönhető, de végre nyugodtan, törések nélkül tudtam elolvasni egy Hackett-művet. Kíváncsian várom, milyen lesz a Poszthumán döntés, fog-e annyira tetszeni, mint ez.