A ​poszthumán döntés 117 csillagozás

Brandon Hackett: A poszthumán döntés Brandon Hackett: A poszthumán döntés

A XXIII. század: az emberiség diadalútja a csillagok közé, kolóniák négy rendszer lakható bolygóin.
A technikai fejlődés töretlen; beépíthető implantok, planetáris net, kvantumchipekkel bõvített, sõt mesterséges tudatokkal ötvözött intellektusok – némelyek már többek őseiknél, poszthumánok.
A XXIII. század: az emberi kolóniák és az anyabolygó közti kulturális szakadékok mélyülnek. Az ötnapos földi háború hosszas civilizációs agóniába torkollik. A megalopoliszokban élők maradéka menekül; a kolóniák felé tartó űrhajók tucatjain milliók várják krioálomban egy új, jobb élet lehetőségét.
A Tau-rendszer bolygóján élő Eliott és Nicole a bevándorlókat szállító hajók érkezésével olyan események közepébe csöppen, melyek az emberi faj jövőjét örökre megváltoztathatják. Úgy tűnik, az események mintázata mögül idegen intellektus néz vissza az őt fürkészőkre. Ám akár saját változó lényegével, akár valami más, soha nem tapasztalttal szembesül, az emberiség először találkozik egy másik értelemmel.

Eredeti megjelenés éve: 2007

>!
Delta Vision, Budapest, 2013
ISBN: 9786155314155
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2012
338 oldal · ISBN: 9786155049873
>!
Delta Vision, Budapest, 2007
408 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639679368

Kedvencelte 16

Most olvassa 7

Várólistára tette 70

Kívánságlistára tette 60


Kiemelt értékelések

>!
Oriente P
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Egyik legjobb kortárs sci-fi regény, ami idén a kezembe került. Olvasásélményben az Aurorához tudom hasonlítani, hozzátéve hogy nálam általában könnyebben talál utat az utóbbi fajta, lassan csordogáló, elmélkedős űreposz. Hackett tagadhatatlanul jobban elengedte a realitás-gyeplőt, cserébe viszont lubickolhatunk az ötletorgiában, és élő-lélegző karaktereket is kapunk – nyilván a naplóbejegyzés forma is azt szolgálja, hogy a kiválasztott hétköznapi hősökön keresztül kézzelfoghatóbban éljük meg a milliós távlatokat mind térben, mind időben. Hümmöghetnék ezért-azért, fogok is egy kicsit, de valójában minden megvolt ebben a könyvben, ami miatt elsősorban a műfajban keresem a mindennapi betűbetevőmet.

Nagyon nagyon szerettem a Tau-rendszer* részletgazdag leírását, orbitvárosostul, űrliftestül, kétszernapnyugtástul; a színeket, a szagokat, az állandó porvihart, a kráterek szabdalta tájakat, a mezopotámiai kontinensneveket (és általában a földrajzi elnevezéseket). Szinte filmszerűen jelentek meg a fejemben a bolygóhoz tartozó, forgó űrállomások, vagy a kriobölcsőket méhkasszerűen magukba fogadó, hengeres intersztelláris űrhajók. Kár, hogy a Pavonisról végül nem kaphattunk hasonló felbontású „felvételeket”.
Tetszett a regény szerkezete, az információk adagolása, és az alapkérdések felvetése is. Bevallom, nem gondoltam, hogy ilyen messzire jutunk a könyv második felében… Persze a legtöbb science fiction elemmel, mint az űrkolonizáció, a hibernáció, az implantátumok, a mesterséges kiválasztó mirigyek, a DNS-t átalakító vírus, vagy a tudatfeltöltés, már találkoztam máshol is, de mindezek elég egyedi kombinációt alkotnak és új megvilágításba kerülnek a Poszthumán döntésben. (A telepátiára, mint genetikai alapú neurális fejlődésre vonatkozó spekulálás azért már súrolta a misztikum határát, ez például kiváltott belőlem némi hümmögést, még ha szépen meg is volt ágyazva ennek a motívumnak a történetben.)
Elsősorban pedig nagyon tetszett a regény központi problematikája, az emberi evolúció felfogásának relativizálása, a döntés és felelősség kérdése. Azt sem bánom, ha egy ilyenfajta gondolatkísérlet nem ad megnyugtató válaszokat, és bőven van min töprengeni az utolsó bekezdések után is. A regény ráadásul nemcsak a jövő társadalmi és technikai kihívásairól szól, hanem jelenünket érintő aktualitásokra is finoman reagál, még ha az összképet tekintve ezek nem is kulcsfontosságú témák. Olyasmi motoszkál a fejemben, mint a bevándorlási válság körüli társadalmi pánik kialakulása, vagy a többszöri utalás az információfüggőségre, mint szenvedélybetegségre.

A könyvben igen erős hangsúlyt kap a szexualitás, először arra gyanakodtam, hogy ennek majd az lesz a szerepe, hogy a feltöltött virtuális tudat és a testben töltött létezés minőségi különbségeit érzékeltesse, de hát nem. Most így utólag tekintve ezek a jelenetek néha kicsit kilógnak a regény szövetéből, az utolsó szakaszban pedig már-már komikusan hat a nemi érintkezés körüli felhajtás, tekintve hogy a létezés új feltételei mellett ennek a tevékenységnek kábé annyi a súlya, mint egy virtuális rántotta elfogyasztásának. spoiler Végezetül valljuk be, van valami beteges abban, ahogy spoiler Nicole és Eliott egymásra talál spoiler, de próbálok eltekinteni mindeme kis furcsaságoktól, és inkább az összképre emlékezni, ami tényleg nagyon megragadott. Alig várom, hogy megismerkedjek a szerző többi könyvével is.

A szekrény előtt tanácstalanul tűnődő reggeli énem pedig külön csókot dob Hackettnek a 23. századi ruhákért, amik a beépített chipeknek köszönhetően tetszőleges színűre állíthatók. :)

*Ez a Tau Ceti elég sok sci-fi regénynek a bekattanása; mókás, hogy a sokadik bolygó- és holdkiosztást olvasom már a rendszerben. A fent említett Aurora című regényben is ezt célozza meg a kolonizáció, bár a mai tudományos eredmények ismeretében végül is érthető okokból.

>!
ViraMors P
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Kicsit döcögősen indultam a könyvvel, az eleje nem nagyon tudott lekötni, de utólag már nem tudnám megmondani, miért. Nagyjából a harmadánál sikerült megfognia magának, onnantól viszont szinte vágtattam.
Rengeteg témát érint a könyv, poszthumánok, telepaták, kolóniák, kolonizálás, technikai fejlődés, háború, politika stb, és az egyik legnagyobb érdeme, hogy mindezt átgondoltan, összeszedetten teszi. Mindennek célja van, semmi sem üres dekorációs elem.
Nagyon tetszett, ahogy felépítette és bemutatta a világot, az pedig külön kiemelten tetszett, hogy az egyes problémákat több szempontból is bemutatta vagy megvitatta. Ezt különösen jól kiemelte a két főszereplő egymás váltó naplója. Maga a történet nem éppen szívderítő, annál inkább elgondolkodtató. Végső megoldás nincs, az olvasó feladata, hogy meghozza a saját döntését.

>!
Nuwiel SP
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Eddig ugyan csak egy könyvet olvastam Alastair Reynoldstól, és (ezzel együtt) négyet Brandon Hackettől, de ha a borítón kicserélnék a neveket, én készséggel elhinném, hogy ezt Reynolds írta. Az elején úgy tűnt, adott a befejezés, ahová ki fog tűnni a történet, de gyorsan kiderült, hogy naivitás volt ebben hinni. Nem egy fordulaton keresztül értem el a könyv végére, mind többet megtudva a világ hátteréről és a szereplőkről. Az ember könyve is nagyon jó volt, de ez még annál is jobban tetszett.

>!
NewL P
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Jaj, ez nagyon jó volt. Zseniális ötvözet, amiről ódákat lehetne zengeni. Vajon tényleg az emberi tudat digitalizálása a jövő, vagy egy közös, telepátiára épülő tudat? Nehéz lenne megválaszolni, mint ahogy az író sem válaszolta meg ezt a kérdést, de számomra nagyon sok gondolkodni valót adott az olvasás közben is, és még mindig agyalok rajta.

>!
kvzs P
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Érdekes naplóregény, ami jól használta ki a a két elbeszélő nyújtotta lehetőségeket. Kellő betekintést nyújtott a két főszereplő személyiségébe is, és a két látásmód miatt a mellékszereplők is érdekes mélységet kaptak.
A könyv sci-fi része is nagyon tetszett, mert ugyan sok téma megjelenik benne -poszthumanizmus, kolóniák, űrutazás, digitalizált személyiségek, idegen fajok és világok, az élet eredete- mégsem lett zsúfolt a történet és a felvetett kérdések -bár máshol is találkozhattunk már velük- nem súlytalanok vagy elcsépeltek.
A történet nagyon izgalmas és pörgős, végig érdekelt, hogy mire fog kifutni, és nagyon tetszik, hogy a vége nincs egyértelműen lezárva, hanem továbbgondolásra készteti az olvasót.

>!
Marcus P
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

A közepesen távoli jövőben (2-300 év múlva) az emberiség lassan elkezd kirajzani más bolygókra. A Földet tönkretevő háború után több milliárdnyian indulnak a kolóniák felé, de minden mögött ott van két rivális csoport, akik másképp képzelik el az emberiség jövőjét.

A történetet két szereplőnk naplójából felváltva ismerhetjük meg, akik a Tau bolygón élik mindennapjaikat, míg meg nem érkezik az első nagy intersztelláris hajó a Földről, a fedélzetén sok-sok menekülttel. Sajnos a napló-jelleg nem igazán érezhető, mint ahogy különbséget sem véltem felfedezni a két – elvileg férfi és nő – fő karakter között. De nem is vártam sokat, hiszen az Isten gépeit sem a karaktereiért szerettük, ez pedig még korábbi (remélem, az Agave-korszak regényei a szerzőtől javulást mutatnak majd ezen a téren).

Marad tehát a sci-fi faktor. A közepesen érdekes kütyükön felül kapunk poszthumanizmust, telepátiát (itt azért hümmögtem), és némi elmélkedést az ultramodern technológiák és a fejlődés társadalmi hatásairól. Az Isten gépei engem ennél jobban lenyűgözött, de Hackett azért minden negatívum ellenére is biztos kézzel viszi végig a sztorit, mint ahogy felvetett kérdések is érdekesek, és megadják azt a „komolyságot” a regénynek, hogy ne csak valamiféle kütyüs-csihi-puhis űroperett legyen belőle.

Jó könyv, de mind a szerzőnek, mind a zsánernek vannak jobb darabjai.

2 hozzászólás
>!
Szentinel
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Hackett ezen műve évek óta várolistán volt, de szerencsére ami késik, az eljön. Ezt a regényt pedig kár lett volna kihagyni.

A legijesztőbb a regénnyel kapcsolatban, hogy ahelyett, hogy öregedett volna, egyre csak fiatalodott. A kortárs világpolitikai helyzet nagyon közel áll ahhoz, amirol a regény lapjain olvashatunk. Emellett Hackett ma már ismert kliséi itt is kepviseltették magukat. Multikulti szereplőgarda, szétcsúszó valoságérzet, kifacsart szexualitás es paranoia hatja at ezt az irást, arról nem is beszélve, hogy nagyon nagy ivű dolgok mennek végbe ebben a könyvben. A majdnem tökéletes egészből számomra sajnos sokat levon a túl sok szexjelenet. A mai napig meg vagyok győződve, hogy a szexualitás efféle ábrazolásmodja nem szolgál más célt a hatásvadászatnál. Enélkül – vagy ennel jelentősen kevesebbel – is teljes lett volna a regény.

Ezt leszámitva egy nagyon erőteljes konyv, igazi sci-fi élménnyel, ahol nem csak a tudományossag van a helyén, de a mögé bújtatott filozofiai háttér is elgondolkodtathatja az olvasót, amennyiben hajlamos rá. Bar a nagyon olvasott es tajékozott transzhumanizmus rajongóknak kevés újdonságot tartogat, tagadhatatlanul a téma itthoni alapműve.

(Megjegyzés: nagyon nehéz ékezetes billentyű nélkül értékelést irni.)

>!
B_Petra
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Nagyon tetszett,a könyv,a story, a napló bejegyzések, több szemszögből bemutatott események, a filozófikus érvelések, az egyén, Én, kérdéskörében feszegetett problémák. A tudatunk vajon egyenlő a személyiségünkkel, az egyénnel akik vagyunk?, az Én fogalma csak a tudatot vagy a testet jelenti-e, elkülönithető-e?.
Számomra a könyv két nagyobb kérdéskörben mozgott, a tipikus, honnan jöttünk, kik vagyunk, hová fejlődünk, és a romantikus szál. Ezek közül nekem kicsit túlzásnak tűnt a szerelmi szál, a mindenen átivelő, legyen az generációs, vagy pedig teljesen külömböző élet, létforma, mégis megörzi a szerelmet, ami én inkább csak a régi élethez,világhoz való ragaszkodásnak tekintek, maradványa valaminek ami elveszett, elmúlt, nem sikerülhetett tökéletesen.
Az élet értelme pedig megfogalmazhatatlan, addig érdekes mig keressük rá a választ.
A tudományos leirások, a tehnikai vivmányok jobban érdekeltek volna, de igy is sok sok érdekes ötlet sorakozott fel a könyv.

>!
PannaNyúl P
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

A prózája jóval kiforratlanabbnak tűnik, mint a későbbi Hackett-regényeknek, és a terjedelméből is lett volna mit húzni szerintem, de így is határozottan élvezhető könyv, jó ötletekkel.
Kevesebb szó esett a poszthumánokról, mint vártam. A számítógépre feltöltött tudatos rész nem volt rossz (bár biztosan többet adott volna nekem, ha hamarabb [mondjuk Egan előtt] olvasom), de kicsit furcsának tűnt, hogy azok az emberek spoiler.

Viszont a K-vírus ötlete nagyon tetszett, már ezért megérte elolvasni a könyvet. :) És a spoiler is érdekes volt spoiler.

Összességében nem rossz könyv, de nekem a későbbiek sokkal jobban bejöttek.

>!
gyuszi64
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Tudtam, hogy jó lesz. A megjelenésekor, jó tíz éve vettem meg a könyvet. Ki akartam kapcsolódni, de a regény egy tucat oldal után „bekapcsolt” (jó értelemben), ezért félretettem. Tudtam, hogy jó lesz…
Újabb nemzetközi színvonalú írás, a XXI. századi magyar sci-fi egyik etalonja lehetne. A cselekmény bonyolult, több dimenziós, nem egy könnyű könyvről van szó, de a szerző szigorúan kézben tartja a szálakat. Tartalmilag, futurológiai tudományos-technikai vonalon nagyon hatásos a regény, a világépítés hiteles. A jellemrajzok részletesek, a társadalmi, politikai, katonai, tudományos-technikai, filozófiai vetület mind-mind szépen kidolgozott. A cselekmény a regény negyedétől nagyon felgyorsul, a történetben több csavarral is találkozunk spoiler, és messze nem kapunk meg minden választ.
Fél csillagot levontam, én jobb szeretem az egyszerűbb vonalvezetésű történeteket. A kisebb térbeli váltásokkal és a nagy mennyiségekkel még tudok mit kezdeni. (Ha pl. hatszáz bevándorlási tisztnek százezernyi menekült mindegyikével el kell beszélgetni, azt kb. megértem (ki tudom számolni), hogy mennyi időt jelent.) De a galaktikus léptékű tér- és időváltások számomra nem nagyon kezelhetők.
(Kicsit úgy érzem magam, mint a hiú emberke: tudja, hogy porszem, de azt már nem szereti, ha erre emlékeztetik is. :) )


Népszerű idézetek

>!
NewL P

Tizenkét fényévnyi távolságban már nem léteztek szerzői jogok.

17. oldal

>!
Shanara

Az adott kort csak azok érthetik meg, érezhetik át, akik benne élnek, de hiába tartják fontosnak a saját értékeiket, szokásaikat, ha az idő előbb-utóbb kérlelhetetlenül túlhalad rajtuk.

348. oldal (Delta Vision, 2007.)

>!
Shanara

Egy tökéletes külsőségeket megteremteni képes világban bizonyos idő után talán még maga a tökéletes is unalomba fullad. Csak az újdonság tudta felkelteni a figyelmemet, ahogy mindenki másét is. Menekültünk az unalom elől.

354. oldal (Delta Vision, 2007.)

>!
NewL P

Eliott az ölébe fektette barna bőrkabátját, befészkelte magát a fotelbe, és lehunyta a szemét. Lehet, hogy ő is dolgozott, de nála sosem lehetett tudni, az is lehet, hogy valamilyen idétlen neurofilmet nézett. Néha azt gondoltam, hogy valójában nem is csinál semmit azon túl, hogy időnként összedob a megrendelőinek néhány egyszerű rendszerprogramot, aztán meg aránytalanul nagy összeget számláz ki munkadíjként. Persze lehet, hogy nem így van. Igazság szerint sosem érdekelt túlzottan a munkája, számomra ez az egész programozósdi mindig is túlságosan bonyolultnak tűnt.

26. oldal

>!
Shanara

A hormonok hatása alatt nem létezik tervezés, csak ösztönös cselekvés.

14. oldal (Delta Vision, 2007.)

>!
Khadris

Lehet, hogy eddig rossz helyen kerestük Istent?

410. oldal (Delta Vision, 2007)


Hasonló könyvek címkék alapján

Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga I-II.
Alastair Reynolds: Napok háza
Kim Stanley Robinson: 2312
Alastair Reynolds: Jelenések tere
Dennis E. Taylor: MI, Bob
Iain M. Banks: Emlékezz Phlebasra
Olaf Stapledon: Az utolsó és az első emberek
Joan Slonczewski: Agypestis
Hannu Rajaniemi: A kauzalitás angyala
Jacek Dukaj: Extensa