A ​poszthumán döntés 160 csillagozás

Brandon Hackett: A poszthumán döntés Brandon Hackett: A poszthumán döntés

A XXIII. század: az emberiség diadalútja a csillagok közé, kolóniák négy rendszer lakható bolygóin.
A technikai fejlődés töretlen; beépíthető implantok, planetáris net, kvantumchipekkel bõvített, sõt mesterséges tudatokkal ötvözött intellektusok – némelyek már többek őseiknél, poszthumánok.
A XXIII. század: az emberi kolóniák és az anyabolygó közti kulturális szakadékok mélyülnek. Az ötnapos földi háború hosszas civilizációs agóniába torkollik. A megalopoliszokban élők maradéka menekül; a kolóniák felé tartó űrhajók tucatjain milliók várják krioálomban egy új, jobb élet lehetőségét.
A Tau-rendszer bolygóján élő Eliott és Nicole a bevándorlókat szállító hajók érkezésével olyan események közepébe csöppen, melyek az emberi faj jövőjét örökre megváltoztathatják. Úgy tűnik, az események mintázata mögül idegen intellektus néz vissza az őt fürkészőkre. Ám akár saját változó lényegével, akár valami más, soha nem tapasztalttal szembesül, az emberiség először találkozik egy másik értelemmel.

Eredeti megjelenés éve: 2007

>!
Delta Vision, Budapest, 2013
338 oldal · ISBN: 9786155314155
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2012
338 oldal · ISBN: 9786155049873
>!
Delta Vision, Budapest, 2007
408 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639679368

Kedvencelte 14

Most olvassa 4

Várólistára tette 79

Kívánságlistára tette 67


Kiemelt értékelések

fekiyeti79>!
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.”

Ezekkel a szavakkal lépett a Holdra Neil Armstrong 1969-ben, s ezen szavaktól joggal bizakodhatott az emberiség, hogy a XXI. század elejére már kisebb kolóniák fogják tarkítani az egyébként sivár felszínt. Nem így lett. De ez már a múlt.

A XXIII. századra nemhogy a Holdat, további két szomszédos naprendszer bolygóit is sikerült benépesíteni. A kettő közül a közelebbi csillag, az alig 12 fényév távolságra lévő Tau Ceti Tau nevű bolygója szolgál a regény fő helyszínéül. Brandon Hackett szerintem teljesen korrekt módon építette fel magát a bolygót és a rajta élő emberek társadalmát, rengeteg apró részlettel gazdagítva, melyekről élvezet volt olvasni. Nem esett a ló túloldalára, nem bocsátkozott Stephenson Hét Évájához hasonló száraz magyarázatokba, sokkal érthetőbb, érdekfeszítőbb stílusban alkotott egy intrikákkal, rejtélyekkel, s csöppnyi akcióval fűszerezett dokumentumregényt a taui életről; a két főszereplő naplóbejegyzéseinek tolmácsolásában.

Ugyan a Tau Cetinek tudtommal nincs Tau nevű bolygója, de ettől függetlenül én teljesen elhittem, hogy a XXIII. század emberei a regényben leírt módon fognak élni, az itt felmerülő problémákkal fognak szembenézni, az író által megálmodott helyszíneken.
Úgy gondolom ez a jó történet egyik alapja; a hihetőség.

Egyetlen szépséghibája a sztorinak, a vége. A szűk utolsó negyeddel kapcsolatban olyan érzésem volt, mintha egy második résznek indult volna, de nem volt benne annyi, hogy egy teljes regényt kiadjon, ezért mintegy jó hosszú epilógusként hozzá lett adva a „nagy egészhez”. Minden esetre elgondolkodtató befejezést adott a regénynek.

Apró lábjegyzetként megemlíteném, mert egyszerűen nem tudok elmenni mellette.
A Warwick típusú, multifunkcionális robotok (mert minden területen megtalálhatóak, ugyanúgy felszolgáló személyzetként, mint rakodó "dokkmunkásként"), bár aránylag kevés helyen kaptak szerepet, de mindig fülig érő vigyorgásra késztettek; egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni Warwick Davistől. (Aki tudja, ki ő, annak nem kell magyarázni, aki meg nem tudja, annak meg mindegy.) :D

Összesítve: Furcsa volt Botondtól egy olyan regényt olvasni (igyekszem a megjelenés sorrendjében haladni a könyveivel), amiben a cselekmény csak fűszer a körethez, de néha kell ilyen is, és abszolút nem csalódtam benne.
Remek lett (ez is)!

>!
Delta Vision, Budapest, 2007
408 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639679368
5 hozzászólás
Oriente>!
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Egyik legjobb kortárs sci-fi regény, ami idén a kezembe került. Olvasásélményben az Aurorához tudom hasonlítani, hozzátéve hogy nálam általában könnyebben talál utat az utóbbi fajta, lassan csordogáló, elmélkedős űreposz. Hackett tagadhatatlanul jobban elengedte a realitás-gyeplőt, cserébe viszont lubickolhatunk az ötletorgiában, és élő-lélegző karaktereket is kapunk – nyilván a naplóbejegyzés forma is azt szolgálja, hogy a kiválasztott hétköznapi hősökön keresztül kézzelfoghatóbban éljük meg a milliós távlatokat mind térben, mind időben.

Nagyon nagyon szerettem a Tau-rendszer* részletgazdag leírását, orbitvárosostul, űrliftestül, kétszernapnyugtástul; a színeket, a szagokat, az állandó porvihart, a kráterek szabdalta tájakat, a mezopotámiai kontinensneveket (és általában a földrajzi elnevezéseket). Szinte filmszerűen jelentek meg a fejemben a bolygóhoz tartozó, forgó űrállomások, vagy a kriobölcsőket méhkasszerűen magukba fogadó, hengeres intersztelláris űrhajók. Kár, hogy a Pavonisról végül nem kaphattunk hasonló felbontású „felvételeket”.
Tetszett a regény szerkezete, az információk adagolása, és az alapkérdések felvetése is. Bevallom, nem gondoltam, hogy ilyen messzire jutunk a könyv második felében… Persze a legtöbb science fiction elemmel, mint az űrkolonizáció, a hibernáció, az implantátumok, a mesterséges kiválasztó mirigyek, a DNS-t átalakító vírus, vagy a tudatfeltöltés, már találkoztam máshol is, de mindezek elég egyedi kombinációt alkotnak és új megvilágításba kerülnek a Poszthumán döntésben. (A telepátiára, mint genetikai alapú neurális fejlődésre vonatkozó spekulálás azért már súrolta a misztikum határát, még ha szépen meg is volt ágyazva ennek a motívumnak a történetben.)
Elsősorban pedig nagyon tetszett a regény központi problematikája, az emberi evolúció felfogásának relativizálása, a döntés és felelősség kérdése. Azt sem bánom, ha egy ilyenfajta gondolatkísérlet nem ad megnyugtató válaszokat, és bőven van min töprengeni az utolsó bekezdések után is. A regény ráadásul nemcsak a jövő társadalmi és technikai kihívásairól szól, hanem jelenünket érintő aktualitásokra is finoman reagál, még ha az összképet tekintve ezek nem is kulcsfontosságú témák. Olyasmi motoszkál a fejemben, mint a bevándorlási válság körüli társadalmi pánik kialakulása, vagy a többszöri utalás az információfüggőségre, mint szenvedélybetegségre.

A könyvben igen erős hangsúlyt kap a szexualitás, először arra gyanakodtam, hogy ennek majd az lesz a szerepe, hogy a feltöltött virtuális tudat és a testben töltött létezés minőségi különbségeit érzékeltesse, de hát nem. Most így utólag tekintve ezek a jelenetek néha kicsit kilógnak a regény szövetéből, az utolsó szakaszban pedig már-már komikusan hat a nemi érintkezés körüli felhajtás, tekintve hogy a létezés új feltételei mellett ennek a tevékenységnek kábé annyi a súlya, mint egy virtuális rántotta elfogyasztásának. spoiler Végezetül valljuk be, van valami beteges abban, ahogy spoiler Nicole és Eliott egymásra talál spoiler, de próbálok eltekinteni mindeme kis furcsaságoktól, és inkább az összképre emlékezni, ami tényleg nagyon megragadott. Alig várom, hogy megismerkedjek a szerző többi könyvével is.

A szekrény előtt tanácstalanul tűnődő reggeli énem pedig külön csókot dob Hackettnek a 23. századi ruhákért, amik a beépített chipeknek köszönhetően tetszőleges színűre állíthatók. :)

*Ez a Tau Ceti elég sok sci-fi regénynek a bekattanása; mókás, hogy a sokadik bolygó- és holdkiosztást olvasom már a rendszerben. A fent említett Aurora című regényben is ezt célozza meg a kolonizáció, bár a mai tudományos eredmények ismeretében végül is érthető okokból.

ViraMors P>!
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Kicsit döcögősen indultam a könyvvel, az eleje nem nagyon tudott lekötni, de utólag már nem tudnám megmondani, miért. Nagyjából a harmadánál sikerült megfognia magának, onnantól viszont szinte vágtattam.
Rengeteg témát érint a könyv, poszthumánok, telepaták, kolóniák, kolonizálás, technikai fejlődés, háború, politika stb, és az egyik legnagyobb érdeme, hogy mindezt átgondoltan, összeszedetten teszi. Mindennek célja van, semmi sem üres dekorációs elem.
Nagyon tetszett, ahogy felépítette és bemutatta a világot, az pedig külön kiemelten tetszett, hogy az egyes problémákat több szempontból is bemutatta vagy megvitatta. Ezt különösen jól kiemelte a két főszereplő egymás váltó naplója. Maga a történet nem éppen szívderítő, annál inkább elgondolkodtató. Végső megoldás nincs, az olvasó feladata, hogy meghozza a saját döntését.

Paulinusz_Tünde P>!
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

„Azonban legújabb történetem a szerkesztőm tiltakozása ellenére a valóságról szólt, a kegyetlen eseményekről, az erőszakos krionizáló projektekről, az éhínségről, az összeomló gazdaságok és társadalmak válságáról. Arról, hogy egyesek hogyan tapostak át másokon, hogyan nyertek milliárdokat a háború után, és arról, hogy az ember a legkétségbeejtőbb helyzetekben sem tud túllépni kicsinyes és önző önmagán.”

Újabb könyv, ami nagyon tetszett Botondtól, mert érteni vélem miről ír, hogyan ír. És ez nekem nagyon tetszik. Az élet nem jól látható vagy csak sejthető részeit tudja előtérbe hozni, és úgy, hogy nem tűnik tolakodónak, zavarónak. Szereplői szemén keresztül sok mindent megláthatunk, és megtapasztalhatunk, ami sajnos a mi valódi életünkben is felütötte már a fejét. Az ember hiszi, hogy védett, szeretett élete hozzáférhetetlen, amíg a dolgok el nem kezdenek széthullani. Következik a félelem, hogy mi lesz velem, hogyan lesz ezentúl, majd a düh, hogy miért pont most, miért pont így. Világunkban rengeteg dolog történik egyszerre, de azt hiszem nem árulok el nagy dolgot ha kimondom, szinte ezer százalék, hogy a pénz, a hatalom és a politika mozgat mindent. Mindezt olyan félelmetes módon, hogy elképzelésünk sem lehet erről az egészről. Én egyszerű ember vagyok, szeretek otthon lenni, kint ülni a kertben, látni a zöldet, a madarakat, hallgatni a csendet, apró zajokat és csupán csak élvezni a nyugalmat. Szerintem legtöbben erre vágyunk. Botond szereplői is élik a megszokott életüket, aztán mintha egyetlen hópehelyből egy egész lavina kezdene körvonalazódni, majd szépen maga alá temet mindent és mindenkit, ahogy kell. Sajnos spoiler nélkül nem tudok semmi többet elárulni, csupán annyit, hogy a megalkotott világ(ok) megint rendkívül jól sikerültek, és a szereplőknek is megvan a maguk kis elképzelése, amik később teljesen összekeveredve próbálják legyőzni a másik meggyőződését. Rendkívül izgalmas a történet, a cselekmények is hamar bevonják az embert és csak kapkodjuk a fejünket, ahogy gyorsulnak az események. A szereplőket annyira nem szeretettem, de nem azért mert nem voltak jók, hanem éppen azért, mert túl jóra sikerültek. Prakesh kormányzó elementáris dühöt hozott ki belőlem, Nicole-t nagyon sajnáltam, Eliott küzdelme pedig csodálatraméltó. Az összes kolónia megalkotása és az alaptörténet nagyon jól megágyazott a cselekménynek, és bátran mondhatom, hogy Botond a kortárs sci-fi kategóriában ismét elismerésre méltót alkotott.

2 hozzászólás
Nuwiel P>!
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Eddig ugyan csak egy könyvet olvastam Alastair Reynoldstól, és (ezzel együtt) négyet Brandon Hackettől, de ha a borítón kicserélnék a neveket, én készséggel elhinném, hogy ezt Reynolds írta. Az elején úgy tűnt, adott a befejezés, ahová ki fog tűnni a történet, de gyorsan kiderült, hogy naivitás volt ebben hinni. Nem egy fordulaton keresztül értem el a könyv végére, mind többet megtudva a világ hátteréről és a szereplőkről. Az ember könyve is nagyon jó volt, de ez még annál is jobban tetszett.

trombitang>!
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Bár még csak az első olvasásom a szerzőtől, a sok pozitív értékelésnek köszönhetően bátran vettem kézbe ezt a regényét, és nem is kellett csalódnom. Számomra izgalmas, érdekfeszítő és elgondolkodtató volt egyszerre. Ráadásul az egyik kedvenc témámmal, az emberiség jövőbeni lehetőségeivel, útkeresésével, további evolúciós fejlődésével foglalkozik. Stílusát tekintve nekem a következő jelző jutott eszembe: minimalista.
Sallangoktól mentes, érthetően bemutatott világ és karakterek. Nincsenek oldalakon át tartó táj- és helyszínbemutatások, nem merülünk el hosszasan a lélek bugyraiban sem, mert a történet nem ezekre a dolgokra van kihegyezve. A tudományosabb részeknél egyszerű, jól érthető magyarázatokat kapunk.
Én akár teljesen kezdő sci-fi olvasóknak is ajánlom.

NewL P>!
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Jaj, ez nagyon jó volt. Zseniális ötvözet, amiről ódákat lehetne zengeni. Vajon tényleg az emberi tudat digitalizálása a jövő, vagy egy közös, telepátiára épülő tudat? Nehéz lenne megválaszolni, mint ahogy az író sem válaszolta meg ezt a kérdést, de számomra nagyon sok gondolkodni valót adott az olvasás közben is, és még mindig agyalok rajta.

Fallen_Angel>!
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Az ötödik könyvem a szerzőtől, így számítottam rá, hogy minimum négy csillagos olvasmány lesz. Érdekes témákról ír igen jó stílusban (űrkolóniák, az oda újonnan érkezők helyzete, az emberekbe beépített mindenféle kütyük, személyiség digitalizálás, idegen technológia), rengeteg apró, alaposan kidolgozott részlettel. Talán túl sok részlettel is, mert nem is sikerült mindent feldolgoznom – a végét illetően még mindig kavarog bennem pár gondolat.
Végül is csak az nem tetszett, hogy kicsit sok volt a szex, ami azért is érdekes, mert szívesen olvasok erotikus könyveket, de sci-fiben túladagolva valahogy mégsem jön be…

kvzs P>!
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Érdekes naplóregény, ami jól használta ki a a két elbeszélő nyújtotta lehetőségeket. Kellő betekintést nyújtott a két főszereplő személyiségébe is, és a két látásmód miatt a mellékszereplők is érdekes mélységet kaptak.
A könyv sci-fi része is nagyon tetszett, mert ugyan sok téma megjelenik benne -poszthumanizmus, kolóniák, űrutazás, digitalizált személyiségek, idegen fajok és világok, az élet eredete- mégsem lett zsúfolt a történet és a felvetett kérdések -bár máshol is találkozhattunk már velük- nem súlytalanok vagy elcsépeltek.
A történet nagyon izgalmas és pörgős, végig érdekelt, hogy mire fog kifutni, és nagyon tetszik, hogy a vége nincs egyértelműen lezárva, hanem továbbgondolásra készteti az olvasót.

gyuszi64 >!
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Tudtam, hogy jó lesz. A megjelenésekor, jó tíz éve vettem meg a könyvet. Ki akartam kapcsolódni, de a regény egy tucat oldal után „bekapcsolt” (jó értelemben), ezért félretettem. Tudtam, hogy jó lesz…
Újabb nemzetközi színvonalú írás, a XXI. századi magyar sci-fi egyik etalonja lehetne. A cselekmény bonyolult, több dimenziós, nem egy könnyű könyvről van szó, de a szerző szigorúan kézben tartja a szálakat. Tartalmilag, futurológiai tudományos-technikai vonalon nagyon hatásos a regény, a világépítés hiteles. A jellemrajzok részletesek, a társadalmi, politikai, katonai, tudományos-technikai, filozófiai vetület mind-mind szépen kidolgozott. A cselekmény a regény negyedétől nagyon felgyorsul, a történetben több csavarral is találkozunk spoiler, és messze nem kapunk meg minden választ.
Fél csillagot levontam, én jobb szeretem az egyszerűbb vonalvezetésű történeteket. A kisebb térbeli váltásokkal és a nagy mennyiségekkel még tudok mit kezdeni. (Ha pl. hatszáz bevándorlási tisztnek százezernyi menekült mindegyikével el kell beszélgetni, azt kb. megértem (ki tudom számolni), hogy mennyi időt jelent.) De a galaktikus léptékű tér- és időváltások számomra nem nagyon kezelhetők.
(Kicsit úgy érzem magam, mint a hiú emberke: tudja, hogy porszem, de azt már nem szereti, ha erre emlékeztetik is. :) )


Népszerű idézetek

NewL P>!

Tizenkét fényévnyi távolságban már nem léteztek szerzői jogok.

17. oldal

Shanara>!

Az adott kort csak azok érthetik meg, érezhetik át, akik benne élnek, de hiába tartják fontosnak a saját értékeiket, szokásaikat, ha az idő előbb-utóbb kérlelhetetlenül túlhalad rajtuk.

348. oldal (Delta Vision, 2007.)

Shanara>!

Egy tökéletes külsőségeket megteremteni képes világban bizonyos idő után talán még maga a tökéletes is unalomba fullad. Csak az újdonság tudta felkelteni a figyelmemet, ahogy mindenki másét is. Menekültünk az unalom elől.

354. oldal (Delta Vision, 2007.)

Shanara>!

A hormonok hatása alatt nem létezik tervezés, csak ösztönös cselekvés.

14. oldal (Delta Vision, 2007.)

NewL P>!

Eliott az ölébe fektette barna bőrkabátját, befészkelte magát a fotelbe, és lehunyta a szemét. Lehet, hogy ő is dolgozott, de nála sosem lehetett tudni, az is lehet, hogy valamilyen idétlen neurofilmet nézett. Néha azt gondoltam, hogy valójában nem is csinál semmit azon túl, hogy időnként összedob a megrendelőinek néhány egyszerű rendszerprogramot, aztán meg aránytalanul nagy összeget számláz ki munkadíjként. Persze lehet, hogy nem így van. Igazság szerint sosem érdekelt túlzottan a munkája, számomra ez az egész programozósdi mindig is túlságosan bonyolultnak tűnt.

26. oldal

Khadris>!

Lehet, hogy eddig rossz helyen kerestük Istent?

410. oldal (Delta Vision, 2007)

trombitang>!

Poszthumánok. A szó már nagyon régen beépült a köztudatba, mint a jövő emberfajára, a következő fejlődési fokra jutó emberi lényre utaló kifejezés. Használták már a XX. században is, majd a genetikai világforradalom idején a XXL század második felében, de mégis, akkor vált egyértelművé, hogy egy új kor, egy új emberiség hajnalához közeledünk, amikor megtörtént egy agy és egy adatelemző kvantumkomputer első neurális összekapcsolása.
A poszthumán kifejezés azóta státuszszimbólummá vált, míg a kvantumchip beültetés a gazdagok, magas rangú politikusok és a hadseregek vezérkarának féltve őrzött kiváltságává. A hiperintelligencia és a majdhogynem félisteni felsőbbrendűségtudat horribilis költségeit más amúgy sem tudta megfizetni. Pedig szerintem ezek a poszthumánnak nevezett emberek semmivel sem különbek, mint egy átlagember, mindössze pénzen vettek maguknak intelligenciát.
De vajon ember marad-e, aki ilyesmire vállalkozik?

trombitang>!

Tudja egyáltalán, mit jelent a poszthumán szó? – kérdezte Marsden. – Szerintem fogalma sincs róla, ahogy általában a legtöbb embernek nincs. Amire pontatlanul használják, valójában csak egy átmenet valami sokkal hihetetlenebb, egy emberen túli állapot felé. A pontos megfogalmazás szerint én transzhumán vagyok, átmeneti ember, ami leegyszerűsítve a poszthumánt, az emberen túli lényt megelőző állapot. Amikor azonban a média az első mesterséges kvantumchip révén történő intelligencia kiterjesztés után lecsapott a poszthumán szóra, már nem létezett visszaút. De már most is óriási a különbség akár kettőnk között is. Gondoljon csak bele: egy átlagos ember I.Q.-ja száz, egy intelligensé meghaladja a százötvenet. Az enyém ennél nagyságrendekkel magasabb. – Mennyi? Ötszáz? Ezer? Tízezer?
– Ezt az önbecsülése érdekében inkább nem mondom meg.

trombitang>!

– Mindaz, ami körülöttünk történik, visszavezet az ősi kérdéshez, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk. Ön szeretne ezekre választ kapni?
– Ezekre a kérdésekre minden ember szeretné tudni a választ.
– Úgy gondolja? Pedig a legtöbben még a kérdések feltevéséig sem jutnak el.


Hasonló könyvek címkék alapján

On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál
Raana Raas: Hazatérők
Andy Weir: A Hail Mary-küldetés
Andy Weir: A marsi
Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga I-II.
Raana Raas: Vezetők
Zsivicz Norbert: Zárt Birodalom
John Scalzi: Szellemhadtest
Dan Simmons: Ílion
Alastair Reynolds: Napok háza