Karcok 12

Gyula_Böszörményi IP>!
Ambrózy báró esetei

Csendes hét után vagyunk. Odakinn egyre több ismerősünk, barátunk kapja el a vírust, és ez elég nyomasztó. Idebenn munka van, no meg öröm, hisz megjelent A Barnum-rejtély, és az első visszajelzések nagyon-nagyon pozitívak. Rengetegen várták-várják, sőt, sokan már ki is olvasták (ilyenkor azért fura érzés, hogy hónapokon át dolgozom egy történeten, amivel aztán sutty!, néhány óra alatt már végeznek is az olvasók – ettől olyan lassúnak gondolom magam). A mostani helyzetben az is nagyon rossz, hogy nem tudok dedikálni se személyesen, se postán (azt képtelenség bevállalni, hogy darabonként küldözgessük a példányokat, ráadásul a járvány csúcsra jár, szóval a lehető legkisebbre kell szűkítenünk a fertőzés lehetőségét).
Szólnom kell még egy nagy felfedezésemről. A stream-elt színházi közvetítések teljesen elvarázsoltak! Megnéztem a SzínházTV-n az Egy őrült naplóját (kétszer!), ami egyszerűen zseniális volt, aztán Woody Allen darabját, ami parádés szereposztásban ment a Centrál Színházból, plusz Dragomán Gyuri darabját is (Kalucsni) az e-Színház stream-jében. És most jövök rá: a Woody Allen darabban láttam Nagy-Kálózy Esztert, a Kalucsniban pedig Kaszás Gergőt – és már mindkettővel dolgoztam! Eszter egy általam írt tv-játékban (Álomlátók), Gergő pedig a Kucó hangjáték változatában brillírozott.
Ma este Háy Jancsi darabját fogom megnézni – szóval mondhatni rendes színházba”járó” lettem.

Most viszont lássuk a mai karcot, ami egy olyan szervezetről fog szólni, aminek neve meglehetősen sokszor íródik le az új Ambrózy-regényben.
Akik már olvasták a könyvet, azok tudják, hogy a történetben fontos szerepe van a Pinkerton Nemzeti Detektív Ügynökségnek. Ezt a különös, nagyon is ellentmondásos hírű, ma is működő biztonsági őr és magánnyomozó ügynökséget 1850-ben az USA-ban alapította meg a skót származású Allan Pinkerton, aki 1819. augusztus 25-én született Glasgow-ban. Apja rendőr, anyja gyári munkás, szövőnő volt. Pinkerton életének hajnalán a munkások jogaiért küzdő chartista mozgalom tagjaként gyakran került szembe a hatóságokkal, és amikor a rendőrség végül körözést adott ki ellene, menyasszonyával nyomban Amerikába szökött. Szomorú, hogy évekkel később ő, aki fiatalemberként forradalmi hevülettel küzdött az elnyomó gyár- és bányatulajdonosok ellen, később embereivel épp az ilyen ügyekért sztrájkoló amerikai munkások felkelését törte le, fojtotta vérbe. Miután Pinkerton Amerikába érkezett, előbb egy chicagói szeszfőzdében lett kádár, majd néhány év múlva egy skót emigránsok lakta kis településen saját hordókészítő vállalkozást indított. Valószínűleg egész életében kádármester maradt volna, ha egy szép napon rá nem bukkan valahogy egy pénzhamisító banda nyomára. Miután értesítette a helyi seriffet, segített neki letartóztatni a bűnözőket – és valahogy rákapott a bűnüldözés ízére!
Ettől kezdve Pinkerton sorra leplezett le kisebb-nagyobb bűnbandákat, kihasználva azt, hogy az emberek – különösen a kocsmákban – folyton elfecsegtek mindenfélét. Eredményességének köszönhetően az egykori kádármester hamarosan a seriff „félállású” helyettese lett Kent megyében (Michigan állam). Pinkerton 1849 tavaszán költözött vissza Chicagóba, ahol az épp akkor szerveződő városi rendőrség legelső detektívje, majd hamarosan a tízfős nyomozócsoport vezetője lett. 1851-ben úgy döntött, hogy önállósodik, és szövetkezve Edward Rucker ügyésszel kétszemélyes magánnyomozó irodát nyitott. Néhány évig tartó sikeres működés urán Pinkerton újabb nagy lépésre szánta el magát, és létrehozta a Országos Nyomozó Ügynökséget.
Gondoljunk bele egy pillanatra, hogy akkoriban az USA-ban milyen anarchikus állapotok uralkodhattak a törvény betartatásának és a bűnüldözés terén! Csupán a nagyobb városokban létezett állandó rendőrség, a kisebb települések örültek, ha akadt egy seriffjük, akit maguk közül választva neveztek ki, egyszerűen neki adva a pléhjelvényt, amit általában a meggyilkolt elődjéről vettek le. Ez volt a Vadnyugat fénykora, ahol mindenki fegyvert hordott, az éjszaka csendjét gyakran verték fel a coltok dörrenései, és a bankrablók úgy jártak be a védtelen pénzintézetekbe, mint a mamájuk nappalijába.
Ráadásul kitört a polgárháború (Észak Dél ellen, ugyebár), ami Pinkerton előtt újabb lehetőségeket nyitott. Ügynökség akkor vált igazán híressé, amikor 1861-ben sikerült meghiúsítania az Abraham Lincoln ellen tervezett merényletet. Ennek hatására az új Amerikai elnök még abban az évben megbízta őt az Unió katonai hírszerzésének megszervezésével, 1865 tavaszán pedig a pénzhamisítások ellen fellépő szövetségi bűnüldöző szervezet létrehozásának előkészítésével. Így született meg az Amerikai Titkos Szolgálat, melynek a mai napig fő feladata a mindenkori amerikai elnök és családtagjainak óvása.
Pinkerton az állami megbízások mellett tovább építette magánnyomozó cégét. A polgárháború végére övé lett az amerikai történelem azóta is legnagyobb magánhadserege, mely az elkövetkező években sikert sikerre, és botrányt botrányra halmozott. Pinkerton detektívjei kapták el az 500 ezer dolláros vonatrablás tetteseit 1866-ban, Jesse James-t és bandáját, a Wild Bunch nevű, vonat- és bankrablásra szakosodott bűnszövetkezetet, valamint üldözték át Mexikóba Butch Cassidy-t és a Sundance Kölyköt, akiket aztán az ottani katonai erők öltek meg.
A Pinkerton Ügynökség híres volt arról, hogy gyakorlatilag bárkit felvettek a soraikba, akinek hasznát látták, így nők és színes bőrűek is lehettek Pinkerton-ügynökök, ami abban a korban szinte felfoghatatlan skandalumnak számított. A cég a megalapításától kezdve mindennel foglalkozott, amihez detektívmunka, erő és fegyver kellett. Épp úgy üldöztek bankrablókat, mint kicsapongó férjeket, lepleztek le gyilkosokat, csalókat, tolvajokat – és sokszor ők maguk is gyilkoltak, simliskedtek, csaltak, ha ez kellett hozzá, hogy a céljukat elérjék. A Pinkerton-ügynököktől mindenki tartott, mert híresek voltak erőszakosságukról, gátlástalanságukról, no meg arról, hogy a legcsekélyebb mértékben sem zavarják őket afféle „úri huncutságok”, mint az Igazság, a Becsület, a Jog és a Törvény. Miközben ők voltak azok a szemfüles detektívek, akik elkapták a Vadnyugat leghírhedtebb bűnözőit, ők voltak azok is, akik aljas módon beépültek a jobb munkakörülményeket és fizetést követelő munkások szakszervezeteibe és belülről bomlasztották szét azokat, sőt, nem egyszer fegyverrel támadtak a sztrájkolókra, mindkét oldalon számos áldozattal járó összecsapásokat provokálva.
A Pinkerton-ügynökök egyszerre voltak ünnepelt hősök és elszabadult gazemberek (soraikban számos egykori bűnöző volt található!), akik az FBI létrejötte előtt gyakorlatilag az egyetlen, egész USA-ra kiterjedő magán-rendfenntartó erőként működtek. Mivel rossz hírük egyre terjedt, Pinkerton úgy döntött, hogy ezt ellensúlyozandó füzetes könyvsorozatot indít, amelyben (állítólag) valós eseteket íratott meg. Ezekben a sztorikban a Pinkerton-detektívek természetesen mind gáncs nélküli hősök voltak, akik az Igazság, a Becsület, a Jog… Szóval az efféle „úri huncutságok” lovagjaiként tűntek fel. Kevesen tudják, pedig tény: a Pinkerton füzetes regények hihetetlen sikere nem csak a nyomozó iroda hírnevét állította helyre, de – akaratlanul – „szülőanyjává” vált a később oly népszerűvé lett krimisorozatoknak is! Ekkor született meg a műfaj, mert az emberek a Pinkerton-füzetek által kaptak rá a szórakoztató krimisorozatokra, a ma már klasszikusnak számító nagy szerzők pedig, mint Mark Twain, Conan Doyle és Raymond Chandler szintén ebből a ponyvatermékből kiindulva alkotott nagyot!
A világ legnagyobb magánnyomozó ügynökségének alapítója 1884. július 1-jén hunyt el. A munkát a fiai vitték tovább, akik a nyomozói tevékenységet fokozatosan háttérbe szorítva lassanként biztonsági őrző-védő céggé alakították át a családi vállalkozást – így kerültek pl. Pinkerton-(veszélyelhárító)detektívek a Barnum és Bailey cirkuszba is! Az egykori családi vállalkozás mai jogutódja a Pinkerton Consulting and Investigations, amely biztonsági tanácsadással, magánnyomozással és peres ügyekhez bizonyítékok gyűjtésével foglalkozik, megbízói között pedig olyan cégek vannak, mint a General Motors, az Esso, a Microsoft vagy az USA kormányzata.

Legközelebb egy nagyon különleges hölgyről fogok nektek mesélni!

FOTÓ: Allan Pinkerton
Forrás: Wikipedia

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Kapcsolódó alkotók: Böszörményi Gyula

8 hozzászólás
Gyula_Böszörményi IP>!
Ambrózy báró esetei

Ez a hét hozott hideget, meleget. Kezdem a rosszal.
Hosszas betegeskedés után elhunyt egy jó barátom, Révai Gábor író, műfordító, akinek óriási szerepe volt abban, hogy megkapaszkodhattam a pályán és papírra tehettem történeteimet. Ő volt ugyanis a Magyar Könyvklub vezérigazgatója, aki kiadta első igazi sikerkönyvemet, a Gergő és az álomfogókat, majd valamivel később a Dávid király asszonya című, némileg botránykönyvnek számító regényemet. Gábor hihetetlen intellektusú, rendkívül művelt, csodás ember, barát és kolléga volt. Mikor a Gergő siker lett, a könyvön dolgozó teljes stábot meghívta kedvenc éttermébe, Gödöllő mellé. Remek estét töltöttünk együtt: író, szerkesztő, borítótervező, korrektor és még néhány barát. Gábor nagy izgalommal várta, hogy érkezzék a desszert, és közölte: „Ezt kóstoljátok meg! Ilyen túrógombócot sehol az országban nem készítenek!” Barát volt, mentor és annál is több. Amikor megtudta, hogy egy szakadt, folyton lerobbanó Barkas-al járok író-olvasó találkozókra, a Magyar Könyvklub kocsiparkjából leselejteztetett és felújíttatott egy Mitsubishi kisbuszt és nekem ajándékozta. Mondom: ő még azon könyvkiadók közé tartozott, aki valóban törődött a szerzőivel és nem csupán pénzcsináló automatát látott bennük. Gábor elment – hiányozni fog.
És ezen a héten elment Punky, az utolsó kutyánk is. Hosszú éveken át mondhattam az író-olvasó találkozókon, hogy „Feleségemmel Tiszakécskén élünk öt kutya és két csincsilla társaságában.” Aztán telt-múlt az idő, kedves négylábú családtagjaink megöregedtek és egymás után eltávoztak. Punky volt az utolsó ebünk ebből a csodás kis csapatból, és most olyan nyomasztóan üres, kietlen az udvarunk, mint még soha. Maradt egy csincsillánk, Izéke (ez a neve, na, mert annyian voltak, hogy kifogytunk a jó névötletekből, aztán meg rajta ragadt), és tavaszig, no meg a járvány csitultáig nem volna okos új barátokat hozni a házhoz.
De hogy valami jót is mondjak: a hét közepén beadtuk musicalünk pályázatát a második fordulóra. Romhányi Áron csodás dalokat írt, Péterffy Márti remek szövegeket rittyentett hozzájuk, én pedig kidolgoztam a darab részletes történetét – most megint várunk, hogy tovább jutunk-e.
A hét egy másik örömteli eseménye volt, hogy értesítés jött: a Gergő és az álomfogókból tervezett rajzfilmsorozatunk kapcsán konzultációra hívták be Temple Réka producert (vele csináltuk anno a Salamon király kalandjai c. egész estés animációs filmet – amit érdekes módon a magyar mozik csak néhány hétig játszottak, a magyar tévé pedig azóta sem tűzött a műsorára, hm) és Mácsai Mikul filmrendezőt. Reméljük, hogy ennek a filmtervünknek jobb sora lesz, mint a Lúzer- és Ambrózy-terveké.

Jöjjön hát a heti Barnum-karc, melynek ismét egyetlen alanya van, méghozzá a Barnum és Bailey cirkusz freak show-jának oszlopos tagja,
JOHN W. COFFEY, az eleven csontváz gigerli!
Aki nem tudná: a gigerli szó piperkőcöt, afféle kikent-kifent zsúrfiút, ficsúrt, kényeskedő úriembert jelent.
Nos, a cirkuszok történetében az ún. „mellékelőadások”, „szörnyshowk” fontos szereplői voltak a csontvázemberek, éhező művészek és indiai csodafakíroknak mondott (igazi fakírok csak nagyon ritka esetben akadtak köztük) „extrém fogyókúrázók”. Eleinte ezeket az embereket vagy ketrecekben, mocskos szalmán heverve mutatták be, mintha veszélyesek volnának, majd egyre kifinomultabb ötletekkel kombinálták a rémisztő soványság látványát (pl. szöges ágyon ültek, oszlop tetején álltak mozdulatlanul, stb.).
John Coffey azonban teljesen más volt – ő újította meg a cirkuszi „élő csontváz” műfaját, fergeteges sikert aratva azzal, hogy végre nem valamiféle szörnyű betegségtől lesoványodott szerencsétlennek, vagy mániákus „nemevőnek” adta ki magát, de nagyon is büszkén „viselte” csontváz alkatát. Elődjét, aki hasonlóval próbálkozott, Isaac Sprague-nek hívták, ám a „csontváz gigerli” figuráját Coffey fejlesztette tökélyre.
John William Coffey 1852-ben született az USA Ohio államának Piqua nevű városkájában, méghozzá teljesen egészséges, vasgyúró csecsemőként. Gyermekkora eseménytelenül, átlagos módon telt (se rendkívüli betegség, se baleset nem érte), majd fodrásznak tanult és végül Cedar Rapids-ban nyitott borbélyüzletet. 1881-ben elvett egy Mary (lánykori neve kideríthetetlen) nevű tanárnőt, aki az évek során hét gyermeket szült neki – ám az esküvő után nem sokkal Coffey hirtelen fogyni kezdett, és bár épp annyit evett, mint korábban, végül az addig teljesen egészséges, felnőtt férfi kevesebb, mint 70 fontra, azaz 31 kg-ra fogyott!
Azt, hogy Coffey kinek a hatására, meghívására, unszolására hagyta ott a borbélyüzletet és vágott bele a vásári komédiás létbe, nem tudni. Annyi biztos, hogy hamarosan már a chicagói ún. „dollármúzeumokban” lépett fel (ezek hasonlóak voltak Barnum New York-i Élő Kuriózumok Csarnokához), ahol egy dollárért alaposan meg lehetett bámulni az „Az Ohio-i csontváz” néven fellépő férfit. Coffey műsora eleinte nem volt több, mint az elődeié: félmeztelenül állt be a saját rekeszébe (ezek a bokszok egy folyosóról nyíltak, a közönség pedig elvonulva előttük borzonghatott), és nem csinált semmit, csak állt és mutogatta a bőrét épp csak át nem döfő bordáit. Mivel ez kifejezetten megalázó munka volt (a bámészkodók folyton becsmérlő megjegyzésekkel illették, olykor étellel dobálták és gúnyolódtak rajta), John Coffey egy nap úgy döntött, hogy változtatni fog a dolgokon és KITALÁLTA ÖNMAGÁT.
Ettől kezdve ahelyett, hogy alsóra vetkőzve tűrte volna a bugrisok piszkálódását, úriembernek, igazi ficsúrnak, azaz gigerlinek öltözött, és kényes megjelenésével, fensőbbséges, úri modorával tiszteletet vívott ki önmagának. Mivel imádta a finom szabású, egyedi ruhákat, szabójával úgy terveztette és készíttette el azokat, hogy – bár többet takartak – még inkább kihangsúlyozzák a soványságát. Kedvenc öltözéke a háromrészes, függőleges csíkozású öltöny volt, melyhez cilindert, kalapot, hosszú aranyláncon fityegő órát, monoklit és tükörfényes cipőt hordott.
Az „Ohio-i csontváz” örökre eltűnt, és megszületett a „csontváz gigerli”, aki nem csupán piperkőc megjelenésével, de magabiztos, kissé fennhéjázó viselkedésével, úriemberhez illő, finom modorával, éles szellemével, valamint azzal a „csúsztatással”, hogy rendkívül gazdag és nőtlen agglegény, a hölgyek imádott kedvencévé vált.
John Coffey-nak stílusa volt, és ez akkoriban igazi aranybányának bizonyult!
Chicagóból útra kelve a Csontváz gigerli városról városra járt és immár egyedül lépett fel. Látván, hogy elsősorban a magányos nők érdeklődnek iránta, újabb ötlete támadt. Meghirdette a „mennyasszony versenyvizsgát”, mely során minden városban arra kérte a férjhez menni szándékozó helyi hölgyeket, hogy vessék papírra, miért épp őt kéne feleségül vennie a csontváz gigerlinek. A gyűjtőládába dobált irományokat aztán Coffey „gondosan átolvasta” (dehogy tett ilyet – mind ment a tűzre, pedig ma ezek a kis esszék, levélkék hihetetlenül értékes kordokumentumok lehetnének: csupa reménykedő asszonyszív, szomorú sors, balga álmodozás került azokra a lapokra), és végül „hosszas töprengés után” kiválasztotta – Maryt! A másnapi előadáson aztán nagy csinnadrattával felhívta a színpadra a „szerencsés nyertest”, akiről senki nem tudta, hogy már rég a felesége. Így ment ez városról városra és a páros soha nem bukott le! Ebből is látszik, hogy az okos telefon, a televízió, a rádió és a képes magazinok kora előtt a hírek úgy cammogtak, mint a ragasztóba pottyant éti csigák – vagy még úgy se. Hogy a „mennyasszony versenyvizsgát” megfűszerezzék, olykor John és Mary felbérelt néhány csepűrágót, akik a csontváz gigerli által kiválasztott „szerencsés leány” családjának adták ki magukat és az esküvőn (ja, mert hogy rendre azt is megtartották ott, a színpadon, közönség előtt!) botrányt csináltak. Később a sajtó lassacskán csak kiderítette Coffey humbugját, így az is napvilágra került, hogy John időnként más nőket is „feleségül vett”, épp a még hangosabb sajtóvisszhang kedvéért. Így legalább húsz alkalommal esküdött „örök hűséget” Miss Emma Schaller-nek, aki „csontváz nő”-ként szintén freak-, és side showk-ban lépett fel, egyszer pedig Miss Gertie Platt-al, a „világ legkövérebb hölgyével” is sikerült házasságot kötnie.
John Coffey 1889 szeptemberében kötött szerződést a Barnum és Bailey cirkusszal, elkísérve őket első európai turnéjukra. A korabeli beszámolók szerint Coffey gyakorlatilag „ellopta” a freak show-t, vagyis Londonban az emberi különlegességek közül ő lett az abszolút sztár. Az általa teremtett karakter végtelen hiúsága, piperkőc mivolta olyan népszerű, egyszerre mulatságos és érdekes figurává lett, hogy csontváz alkata lassanként háttérbe szorult. A nők rajongtak érte, a róla készült fotográfiák folyamatosan hiánycikké váltak, és Coffey alig győzött kitérni a házassági ajánlatok elől – utóbbit persze könnyen megtehette volna, ha bejelenti, hogy nős, de Mary létezése mindvégig titokban maradt.
John Coffey diadalútja 1905-ben ért véget, mikor is egy szerencsétlen esés következtében csontja tört és maradandó károsodást szenvedett, mely akadályozta a könnyed mozgásban. Többé nem léphetett fel, mint csontváz gigerli, így megpróbálta magát tenyérjóssá átképezni, de ez sem jött be, ráadásul – micsoda csapás! – váratlanul hízni kezdett! Karrierje egyetlen év alatt omlott össze, ráadásul a háza is leégett, benne szinte minden vagyonával, és végül a felesége, Mary is elhagyta.
Az elszegényedett és magányos John W. Coffey, a nők által bálványozott „csontváz gigerli” halálának pontos helye és ideje ismeretlen.

FOTÓ: TheHumanMarvels

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Kapcsolódó alkotók: Böszörményi Gyula · Révai Gábor

5 hozzászólás
Blogturné_Klub U>!
Blogturné Klub

Folytatódik a nagy sikerű Ambrózy báró esetei sorozat, a legújabb rész, A Barnum-rejtély idén novemberben érkezik a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából. Ha kíváncsiak vagytok, hogy miképpen nyomoz a kedvenc szoknyás detektívünk ezúttal egy nagyon különleges helyszínen, ráadásul nem is akármilyen segítséggel, akkor tartsatok velünk, és játsszatok a kiadó által felajánlott példányért!
|blogturné |nyereményjáték
http://www.blogturneklub.com/2020/11/boszormenyi-gyula-…

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Kapcsolódó alkotók: Böszörményi Gyula

5 hozzászólás
Gyula_Böszörményi IP>!
Ambrózy báró esetei

Muszáj kettős képet kiraknom a mai karchoz, mert egyrészt folytatni akarom a Barnum and Bailey cirkusz bemutatását – immár személyenként vezetve elétek a főbb szereplőket –, másrészt a regény konkrét nyomdai születését megörökítő fotót (sajna nem tudom, ki kattintotta, de köszönet érte!) sem hagyhatom ki. Aki arra is kíváncsi, hogy néz ki A Barnum-rejtély vándorlása a futószalagon, az két rövidke videóban is megtekintheti az Ambrózy báró esetei FB oldalon – az egyiken még eléggé kócos szegény, hisz a könyvszélek még nincsenek levágva, a másikon már a csomagolás, befóliázás látható.

És akkor most bemutatom nektek az új Ambrózy-regény egyik legfontosabb, egykor valóban élt szereplőjét, a Barnum and Bailey cirkusz Freak Show-jának sztárját
ANNIE JONES-ELLIOT-ot, a szakállas hölgyet!
Annie 1865. július 14-én született az USA-ban, pontosabban Virginia államban. A mendemonda szerint már újszülöttként finom, pihés szőrzettel és hosszú hajjal jött a világra. Szülei kezdeti rémületét és viszolygását saját gyermekük iránt hamar legyőzte a felismerés, miszerint a szakállas leánykát mutogatni anyagilag nagyon is megéri. A család számára az üzlet (nevezzük családi vállalkozásnak?) akkor indult be igazán, amikor az alig több, mint egy éves Annie-t P. T. Barnum New York-ba vitette és leszerződtette az Élő Kuriózumok Csarnokába.
A kis Annie eleinte a „The Infant Esau” (Ézsau gyermek), később, mikor felnőtt „Lady Ézsau” művésznéven lépett fel, utalva a Bibliai szereplőre, aki szintén szőrösen született [l. 1Mózes 25:25] (az „esau” héber szó, jelentése szőrös, bozontos, nyers, durva).
Barnum, szokásához híven, először csak próbaidőre szerződtette a kislányt, ami végül olyan jól sikerült, hogy a humbugkirály nyomban három éves szerződést ajánlott, heti 150 dolláros fizetéssel – persze nem Annie-nek, hisz akkor ő még alig múlt egy éves, hanem a szüleinek, akik azt boldogan el is fogadták. Mrs. Jones tehát lányával New York-ba költözött, ám alig kezdték meg jövedelmező munkájukat az Élő Kuriózumok Csarnokában, családi gondok miatt az asszonynak sürgősen vissza kellett térnie Virginiába. Mivel Barnum nem akarta elveszíteni egyik legjövedelmezőbb fellépőjét, ezért rábeszélte Mrs. Jones-t, hogy nyugodtan utazzon haza, ő pedig a távollétében majd dadát szerződted a kislány mellé. Eleinte rendben is ment minden, ám egy nap a kis Annie-t elrabolták (vajon a dada benne volt eme bűntettben?!). Mivel akkoriban az amerikai rendőrség még nem állt hivatása magaslatán, az FBI egyáltalán nem létezett, és a városi kapitányságok között alig volt kapcsolat (a nagy, több államot is érintő ügyekben, bank- és vonatrablásokban egy magáncég, a Pinkerton Nemzeti Detektív Ügynökség nyomozott – róluk még lesz szó!), ezért Barnum a saját pénzén indított hajtóvadászatot. Hamarosan kiderült, hogy Annie-t egy helyi frenológus (az emberi koponya mérésével foglalkozó és annak eredményeiből mindenféle „tényeket” levonó „tudós” – akkoriban ez az áltudományos irányzat nagyon népszerű volt) rabolta el, hogy saját New York állambeli szörnyshowjában mutogassa. Miután a kislány visszakerült jogos „tulajdonosához”, édesanyja – aki a hírre azonnal hátrahagyta Virginiát – többé egyetlen percre sem mozdult a lánya mellől. Egész életükben nagyon jó volt a viszony közöttük, míg az apáról többé semmit nem lehetett hallani, bár lehet, hogy ennek alaposabban utána kéne járni.
Annie karrierje végül harminchat évig tartott.
Ezalatt nem csupán Barnum New York-i csarnokában, de annak leégése után a humbugkirály vándorcirkuszában, és több más kisebb, helyi showban is fellépett. Annie-nek nem csak a szakálla volt lenyűgözően hosszú és ápolt, de a haját is megnövesztette, méghozzá nem kevesebb, mint 6 láb hosszúra, azaz majdnem 182 cm-esre. Emellett zenei tehetségéről és rendkívül finom modoráról vált híressé, ami tovább növelte a közönség csodálatát (mely közönség javarészt úgy gondolta, hogy ha egy nőnek szakálla van, az csakis valami „őrjöngő vadállat” lehet).
Azt is gondolhatnánk, hogy bár bájos, csinos, tökéletes leánnyá érett, a szakálla miatt Annie mégsem élhette az átlagos nők életét, vagyis a férfiak kizárólag hátborzongató kuriózumként tekintettek rá – csakhogy ez tévedés! Annie Jones tizenhat éves korában, 1881-ben hozzáment Richard Elliothoz, aki a Barnum Side Showjának profi kikiáltója volt. A házasságuk tizenöt évig, vagyis 1896-ig tartott, mikor is a pár elvált. Mivel Annie nem sokkal ezután ismét férjhez ment, méghozzá Barnum egy másik kikiáltójához, bizonyos William Donovan-hez, ezért sejthető, hogy a válást a hirtelen fellobbanó új szerelem okozta. Az sem kizárt, hogy ez az új frigy némi feszültséget keltett a cirkuszban, mivel az ifjú házasok elhagyták a Barnum and Bailey-t, és mini „szörnyshowként” ketten turnéztak tovább Európában: Donovan volt az ügynök és közönségszervező, a felesége pedig maga az attrakció. Sajnos a házasságuk rövid életű volt, mivel William Donovan minden előjel nélkül, váratlanul meghalt. Annie egyik napról a másikra egyedül maradt, szerelme halála kétségbe ejtette, és mivel nem akadt más jövedelme, ő maga pedig képtelen volt menedzselni önmagát, ezért vissza kellett kérezkednie a Barnum and Bailey-hez.
Így került végül a cirkusztörténet leghíresebb szakállas hölgye, Annie Jones-Elliot Budapestre és ismerkedett meg a Hangay lányokkal, akik…
De erről majd inkább a regényben mesélek többet!

FOTÓ: TheHumanMarvels és VörösPöttyös FB

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Kapcsolódó alkotók: Böszörményi Gyula

4 hozzászólás
Gyula_Böszörményi IP>!
Ambrózy báró esetei

Amikor eldöntöttem, hogy a következő Ambrózy-regény a Barnum cirkuszban fog játszódni, még haloványlila segédfogalmam sem volt róla, hogy mibe vágok bele. Habár a korabeli újságok rendkívül sokat írtak a „humbugkirály” vándortruppjáról, és ezek a cikkek nagyon hasznosnak bizonyultak később, valójában a cirkusz belső életéről nem sokat árultak el, és más forrásokat is alig találtam. Szerencsére a Barnum and Bailey korabeli sajtósa,
H. L. Watkins annak idején írt egy remek összefoglalót az európai turnéról „Barnum és Bailey az óvilágban” címmel, ami teljes terjedelmében megtalálható a net-en. A rengeteg fénykép mellett a cirkusz művészeinek és kiszolgáló személyzetének névsorát is így szereztem meg, lehetőséget kapva rá, hogy ismét kiéljem kedvenc „perverziómat” és egykor valóban élt emberekkel népesítsem be a történetet.
Egyébként az is érdekes, amit Watkins rólunk, magyarokról és a fővárosunkról írt. Íme:

„Budapest kiérdemelte a ’Kelet Párizsa’ címet, amit jól is megszolgált. A város a legvállalkozóbb szellemű, mellyel a kontinensen tett egész turnénk során találkoztunk. Némely történész második Bécsként határozza meg Budapestet, a mi álláspontunk szerint azonban ez erősen vitatható. Embereink [a trupp tagjai] általános véleménye szerint a magyar főváros minden tekintetben túltesz az osztrákon, és ez cseppet sem túlzás.”

Az amerikai cirkuszosok tehát sokkal jobban érezték magukat Budapesten, mint Bécsben, sőt, szerintük a mi fővárosunk volt akkoriban a leginnovatívabb, legnyitottabb, legszerethetőbb európai város, olyanokat is beleértve, mint London, Berlin vagy Párizs.
Régi szép idők, ezt mára alaposan elpuskáztuk…

Most azonban térjünk vissza a Barnum and Bailey cirkuszon belül ahhoz a társasághoz (vagy társasáGOKhoz?!), melynek szinte minden tagja fontos szerepet kapott a regényben. Ők a Freak (szörny, szörnyszülött) illetve a Side (mellék, mellékes, kiegészítő) Show „emberi különlegességei”. A könyv előkészületei során hamar kiderült, hogy nehéz lesz meghatározni, vajon miféle logika alapján került a Barnumnál egy-egy „emberi csoda” az egyik, avagy a másik csoportba, hiszen az nyilvánvaló volt, hogy a két társaságot határozottan elkülönítették egymástól.
A Freak Show tagjait egy, az átlagnál lényegesen nagyobb, a szokványos cirkuszi sátraknál is hatalmasabb ponyvaépítményben léptették fel. Az ovális sátorban körben padsorok emelkedtek, amiken több ezer(!) ember foglalhatott helyet, igaz, nem túl kényelmesen. Középen magas, majdnem az egész sátoron végighúzódó emelvény állt, amire falépcsőkön lehetett feljutni. Ezen a színpadon sorakoztak fel a Freak Show tagjai, mint eleven kiállítási tárgyak és produkálták magukat. Helyüket egy-egy tábla jelezte, rajta a nevükkel és hogy miért különlegesek. Pl.: „Miss Zolino, a mágnetikus csodanő”. A szenzációkat kikiáltók mutatták be a közönségnek, elmagyarázva, min kell épp borzonganiuk. Ugyanennek a sátornak a legvégén kaptak helyet karámokkal elkerítve az egzotikus állatok, úgy mint a dromedárok, tevék, törpe kecskék, zebrák és az elefántok (utóbbiak a fő műsorban is felléptek, itt csak megcsodálni lehetett őket).
[érdekesség: a Freak Show sátrának egyik oldalán sorakoztak a közönség által használható közvécék, a korabeli Toy-toy-ok. Az egyszemélyes fabódékba természetesen a sátoron kívülről lehetett bejutni, fölöttük pedig a VIP páholyok helyezkedtek el, ami elég különös megoldás, tekintve, hogy a meleg ájer hajlamos felfelé szállni. Azt, hogy a közönség által itt lerakott „teher” hová ment, nem sikerült kiderítenem, de feltételezem, hogy a bodegák – budik – alá előzőleg latrinákat ástak.)
A Side Show sátra ennél sokkal kisebb és titokzatosabb volt. Kicsit talán a panoptikumok hátborzongató, félhomályos termeire emlékeztethetett, ahol saját zenekar szolgáltatta a zenét, az emberi különlegességek pedig egy-egy saját emelvényen, egymástól sátorlapokkal elválasztva mutogatták önmagukat.
No, de mégis mi döntötte el, hogy ki melyik csapatba került?! Erre bizony sokáig képtelen voltam rájönni, hiszen mindkét csoportban voltak törpék (Freak: a kis Mab királynő – Side: Waino és Plutanor, a borneói vademberek), végtaghiányos emberek (Freak: Mr. Tripp, a kar nélküli ember – Side: Eli Bowen, a lábatlan csoda), sőt, apró termetű bohócok is szép számmal találtattak a cirkuszban, ők azonban egyik csoporthoz sem tartoztak, inkább a sátrak között bámészkodó tömeget szórakoztatták, majd a fő műsorban léptek fel, többek között idomított disznók által vontatott kocsik hajtóiként.
Alaposan végignéztem a két show fellépőit. Íme:

SIDE SHOW – „MELLÉKKIÁLLÍTÁS”:

Az O. K. White kapitány által vezetett csoport négy kikiáltót, egy ajtónállót, egy előadót (magyarázó embert) és saját 7 fős sátorállító brigádot foglalkoztatott, fellépői pedig a következők voltak:
A Farally-k – más néven a Side Show Band, a 9 fős „cicazenekar”, mely kizárólag kacér olasz hölgyekből álló együttes volt, ami (ez ma már nehezen érthető) akkoriban meglehetősen pikánsan hatott.
Eli Bowen – a lábatlan csoda,
Pierre Gasnier – a „francia Herkules”, erőember, lópatkó hajlító, lánctépő, súlyemelő,
Mademoiselle Loretta – a kígyóbűvölő,
Liu Soon San és Liu Tang San – a kínai sziámi ikrek,
Hanry C. Maxey – a „tű-király”, vagyis az indiai csodafakír,
Old Zip – a „tűfejű” ember (egy magyar újságíró szerint a „leghülyébb indián”,
C. C. Shelby ezredes – a bilincstörő szabaduló művész,
Charles G. Shelby – az ezredes fia és asszisztense,
Waino és Plutanor – a borneói vademberek,

FREAK SHOW – „AZ EMBERI KURIÓZUMOK”

Különös, hogy a Herman Kronowitz által menedzselt fellépő csoport tagjai a Watkins által írt útikönyvben nincsenek külön felsorolva, pedig abban az igazgatótól a szakácsokon át az állatgondozókig mindenki megtalálható. Ettől függetlenül nagy nehézségek árán végül mégis sikerült kiderítenem, hogy kik voltak 1901-ben a Barnum and Bailey Freak Show-jának tagjai. Íme:

Alfonzó – az emberi struccmadár,
Mademoiselle Clifford – a kardnyelő hölgy,
John W. Coffey – a csontváz gigerli,
Charles, George és Nelson Fry – guatemalai miramba zenészek,
Young Herman – erőművész,
Annie és Frank Howard – a tetovált pár,
Annie Jones-Elliot – a szakállas hölgy,
Jo-jo – az uszkár ember,
Laloo és Lala – a „kéttestű” hindu,
Mab királynő – a törpe leány,
Mademoiselle Marie (Bp-en Mariska néven lépett fel) – a moszathajú leány,
Mable Milton – a hosszú hajú hölgy,
James Morris – a „gummi bőrű” ember,
John MacDonald – a világ legkövérebb embere,
Rob Roy – az albínó,
Sol Stone – a gyorsszámoló,
Sig(mund?) Tomaso – a „élő tűpárna,
Charles Broton Tripp, a kéz nélküli ember,
Billy Wells – az „üllőfejű” emberi,
Miss Zolino Martinetti – a „mágnetikus csoda” (mi tudjuk róla, hogy ő valójában nem más, mint Madame Orlócy!).

Színes egy társaság, az biztos, ám amikor összeraktam a névsort, még mindig nem tudtam, hogy mi alapján osztották őket Freak és Side Show-ra. Aztán tovább kutattam, nyomoztam, és végül…
A megoldást majd a regényben találjátok meg!
Bocsi!

FREE SZFE!!!

FOTÓ: a Barnum and Bailey Freak és Side Show-ja 1924 (néhányan beazonosíthatóak a fenti listából).
Forrás: reddit.com

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Kapcsolódó alkotók: Böszörményi Gyula

14 hozzászólás
Gyula_Böszörményi IP>!
Ambrózy báró esetei

Szörnyszülöttek, csodalények, gnómok, eleven torzók, korcsok, az ördög gyermekei…
ilyen és még számos más néven emlegették azokat a szerencsétleneket, akiket évszázadokon át mutogattak a világ vándorcirkuszaiban, mutatványos bódéiban – de valóban annyira sajnálatra méltó szerencsétlenek voltak ők?
A különös, rémisztő, olykor gyomorforgató, máskor nevetésre, vagy épp szörnyülködésre, borzongásra ingerlő emberi és állati „anomáliák” pénzért való felléptetése az emberi történelem kezdete óta működő iparág (valószínűleg csak egyetlen – köztudott – szakma van, ami ennél is régebbi). A vándormutatványos truppok mind igyekeztek beszerezni ilyen „szörnyszülötteket” (gyakran a családjuktól vásárolva meg a törpét, a sziámi ikerpárt, stb.), és aztán rabszolgaként dolgoztatták őket. Ha nem leltek igazi „csodalényre”, akkor kreáltak egyet: halfarkat varrtak és adtak rá olyan lányokra, akik sokáig bírták a víz alatt levegővétel nélkül, és aztán üvegfalú medencében mutogatták őket, vagy parafából készült, de öntöttvasnak látszó súlyokat emelgettettek ropi alkatú „erőművészekkel”. Sok rémes történet szól olyan „torzszülöttekről” (ma úgy hívnánk őket: fogyatékkal élő), akiket ketrecbe zárva, megláncolva, éheztetve, kínozva kényszerítettek „produkcióra”, míg nyomorultul el nem pusztultak.
De vajon mi volt a helyzet a Barnum és Bailey cirkuszban?
Az 1900-as évekre „szörnyszülöttnek” lenni már sokkal inkább volt önálló és megbecsült szakma, mint kényszerű rabszolgaság. Az emberek szeretnek biztonságosan borzongani, megijedni, félni (ezért olvasunk-nézünk krimiket és horrort, lessük tátott szájjal az extrém sportolók, légtornászok, stb. hajmeresztő mutatványait), mikor is önmagunkat nem kell féltenünk, viszont bepillanthatunk a „rettegés bugyraiba”. Ezt az igényt elégítik ki a „szörnyszülöttek”, akikről az évszázadok során kiderült, hogy sokkal jobban teljesítenek (vagyis több pénzt keresnek), ha nem kínozzák, bántják őket.
P. T. Barnum, a „humbugkirály” nagy felfedezése pusztán annyi volt, hogy rájött:
1. Az emberek ki vannak éhezve a borzongásra, a szürke hétköznapoktól eltérő csodára.
2. A csoda – némi trükkös rásegítéssel, más néven csalással – nagyon könnyen előállítható.
3. Az emberek 99%-a röhejes könnyedséggel csapható be, mert ők maguk is azt AKARJÁK, hogy becsapják őket, mivel… lásd 1. pont!
Barnum mindössze 25 éves volt, amikor 1835-ben megkezdte mutatványosi karrierjét, az átlagos cirkuszi műsorszámok helyett egy vak és szinte teljesen béna, Joice Heth névre hallgató egykori rabszolganővel indulva hakni körútra. Azt, hogy a matróna miért különleges, nem ő találta ki: egész Philadelphiában azt pletykálták, hogy Miss Heth egykor George Washington ápolónője volt, így immár nem kevesebb, mint 161 éves! Barnum csupán meglovagolta ezt az általános, ostoba híresztelést, és a banktól kölcsönt véve fel megszervezte, hogy a szinte magatehetetlen öregasszonyt minden nap máshol mutogathassa, persze belépti díj ellenében. Az emberek tódultak, hogy láthassák a matuzsálemi kort megélt asszonyt, aki „személyesen ismerte a nagy Washingtont” – és ennek igazolásául Barnum, a hölgy menedzsere ráadásként még érdekes, titokzatos kis show műsort is kerekített köré. A siker nem maradt el: Miss Heth élete végéig évi 1000 dollár jutalékot kapott (volna!) Barnumtól, melynek fejében napi 10-12 órán át kellett ücsörögnie a díszletben, eljátszva, hogy valóban ismerte az USA atyját. És hogy miért nem kapta meg végül a jutalékát? Nos, pusztán azért, mert Miss Heth 1836 februárjában meghalt.
Ekkor mutatkozott meg először P. T. Barnum velejéig kapitalista gátlástalansága: az utolsó bőrt is le akarta húzni az öreg hölgyről, és ezt szó szerint meg is tette! Sikerült kiharcolnia, hogy a New York Saloonban nyilvánosan(!) boncolják fel Miss Heth testét, amit 50 centért bárki végignézhetett! A boncolás során aztán a szakavatott orvosok egyértelműen megállapították, hogy az asszony valójában nem lehetett több, mint 80 éves. Így tehát végső húzásként Barnum leleplezte saját addigi csalását (mondván: a nő őt is becsapta!) – és még ezzel is további bevételre tett szert!
Barnum, aki egyértelműen a másik irányból, vagyis nem a szokványos cirkuszi műsor, inkább a „szörny show” felől közelítette meg a mutatványos világot, New York-ban hozta létre az Élő Kuriózumok Csarnokát, ahová mindenféle emberi „különlegességeket” szerződtetett „óriásoktól a sziámi ikrekig”. 1842-ben történt, hogy hírt kapott egy négyéves fiúról, akinek súlya mindössze 7 kg, magassága pedig 63,5 cm. Barnum hamar megállapodott a szülőkkel és heti 3 dollárért (amit hamarosan 50 dollárra emelt) leszerződtette Charles Strattont, aki a keze alatt hamarosan Tom Thamb (magyar megfelelője Hüvelyk Matyi) tábornok művésznéven a 19. század leghíresebb és legsikeresebb mutatványosa lett. Élete során megszámlálhatatlan fellépése volt, összesen mintegy 50 millió (!) embert szórakoztatott, és igazi szupersztárrá vált. Stratton 1838. január 4-én született a Connecticut állambeli Bridgeportban. Apja ács, anyja háztartásbeli: mindketten átlagos magasságú és testfelépítésű emberek voltak, a kis Charles azonban hat hónapos korában megállt a növésben, és bár élete során olykor még nőtt néhány centit, sosem haladta meg a 91 cm-es magasságot és a 32 kg-os testsúlyt. Barnum kitanította a jó fejű, színészi képességekkel bíró fiút, akit legtöbbször Napóleonként léptetett színpadra és hamarosan a porondmesteri szerepet is rábízta. Miután „Hüvelyk Matyi tábornok” elvarázsolta az angol királyi udvart, három éves európai körútra indult Barnummal. Fellépéseiket mindenhol tomboló siker fogadta, különösen a fiatal hölgyek körében, akik utcahossz álltak sorba, hogy röpke csókot kaphassanak az „aprócska szívtiprótól”.
1863-ban aztán újra óriási szenzáció következett: Stratton nőül vette fellépő társát, a szintén aprócska Lavinia Warrent. A Grace Church episzkopális templomban tartott esküvő mellett Barnum nagyszabású, közönség által is látogatható lakodalmat rendezett, melyre nem kevesebb, mint 5000 jegyet adott el! Valamivel (kb. 9 hónap) múlva a „humbugkirály” már egy frissen született „liliputi gyermekkel” kezdte felléptetni a házaspárt, ám ez furcsa mód feldühítette a közönséget. A kistermetű páron addig önfeledten kacagó emberekből kibújt a vaskalapos, előítéletes szörnyeteg, mondván: „A törpék jópofa tévedései a természetnek, bohóckodjanak csak nekünk tovább, de NE szaporodjanak!” Barnum érezte, hogy túllőtt a célon, így hamarost bejelentette, hogy Strattonék gyermeke meghalt, a hőzöngő tömeg pedig lenyugodott, örülve a csecsemő halálának (Na, ez az, ami igazán hátborzongató! – B.Gy.). Warren (Mrs. Stratton) későbbi önéletrajzában bevallotta, hogy az egész „gyermek halála-”dolog pusztán Barnum humbugja volt (bár az is igaz, hogy sosem írta le konkrétan: szült-e valaha gyermeket).
Az 1860-as évek végére Stratton és Warren önállósodott. Turnéikat maguk szervezték, bejárva az egész világot Ausztráliától Európán át egészen Ázsiáig. Rengeteg pénzt kerestek, mindenhol ünnepelték őket, New York-i otthonukban pedig nagy társasági életet éltek, ám a vagyonukkal meglehetősen felelőtlenül bántak. Charles Stratton 1883-ban, 45 évesen hunyt el szélütés következtében. Özvegye, Lavinia Warren tíz évvel később újra férjhez ment, ezúttal egy olasz törpéhez. 1919-ben bekövetkezett halála után – végakaratának megfelelően – Stratton mellé temették. P.T. Barnum örök nyughelye ma csupán néhány lépésnyire van egykori legsikeresebb sztárja, „Hüvelyk Matyi tábornok” és neje sírhelyétől.

FOTÓ: mult-kor.hu – A képen, ami nem photoshop(!), P. T. Barnum és Charles Stratton látható 1850 körül.

P.S. A tegnapi napon sokan voltatok kinn helyettem és a nevemben is a FREE SZFE-ért (is) tartott tüntetésen – aki kinn volt, az fogadja ezúton is mély tiszteletemet és köszönetemet! B.Gy.

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Kapcsolódó alkotók: Böszörményi Gyula

2 hozzászólás
Gyula_Böszörményi IP>!
Ambrózy báró esetei

ITT VAN, MEGJÖTT BARNUM-BAILEY!
A HUMBUGOT BŐVEN MÉRI!

(Az alábbi karc csak akkor élvezhető igazán, ha elengeditek a fantáziátokat. A felületes olvasó számára itt csupán számadatok sora látható, ami uncsi. Ám ha azt teszitek, amit a regény írása közben én, vagyis elképzelitek az egykor valóban ott lévő embereket, a lovak patáinak dübörgését, a hajnali hűvös derengésben való várakozást, a cirkusz dolgozóinak, művészeinek valós sorsát, a hatalmas ponyvák suhogását, a sóhajokat, amikor a pesti kölkök életükben először megpillanthattak egy elefántot, zebrát, dromedárt… Szóval ha igyekeztek lélekben AKKOR és OTT lenni, mindjárt izgalmasabbá válik minden.)

1901. április 3-án többezres tömeg gyülekezett a magyar székesfővárosban, Budapesten, a külső Kerepesi úton, a Tattersall, vagyis a lóvásártér közelében. Volt köztük inastól az arisztokratáig mindenféle rendű és rangú ember. Reggel 6 óra 20 perckor ez a hűvös időben kissé fogvacogva, de lelkesen várakozó tömeg felmorajlott, a távolban ugyanis megjelent a Barnum és Bailey világutazó cirkuszt szállító első szerelvény.
A Barnum-mánia azonban már hetekkel korábban elkezdődött. A jól szervezett amerikai vállalkozás bevett gyakorlat szerint előre küldte „reklamírozó vagonját”, ami önmagában is valóságos műszaki csodának számított. Az újságíróknak alaposan megmutogatták ezt a kerekeken gördülő reklámgyárat, így az akkori leírásokból mi is megismerhetjük azt. Íme [a korabeli helyesírást nem javítottam]:

„A Reclámkocsinak izléses külseje, valamint azon titokszerűség, melylyel czélját és küldetését burkolja, ezen országban [Mo.-on] oly szokatlan, természetes tehát, hogy mindenki kiváncsi pillantásokat vet a kocsi belsejébe, hogy annak belső tartalmáról valamit megtudhasson. /…/ Teljesen tiszta fehér színűre van festve, arany felirásokkal, 58 láb hosszu [egy láb = 30,48 cm], és 7 láb széles és 9 láb magas testtel bír, mely tisztán amerikai tervek után épült; két négykerekű „Bogie-lowries”-on [lowrie – nyitott tetejű, ún. „platós” vasúti kocsi] nyugszik és mindennemű elgondolható mechanikai készülékkel van szerelve. /…/ Ezen vasúti kocsinak főhelyisége a nagy falragasz hirdető lapoknak [plakát], melyeket mostanában a falakon és a hirdető táblákon látni a városban mindenütt, elhelyezésére szolgál. A főhelyiség felső részében, alvó helyek vannak elrendezve 20 ember részére kényelmes fekhelyet biztosítanak. A kocsik egyik végében van a dolgozó műhely és falragasztásához szükséglendő mindenféle anyag és készülék raktár, mint pl. a gőzkazán a miben a kleistert [csiríz, ragasztó] főzik, továbbá fiókokat találunk az ujságklicék elhelyezésére, ismét más fiókok osztályában találjuk a lithográphiákat, s a legmodernebb művészi rajzokat, ezenfelül íróasztalok vannak elhelyezve. E helyiségben van toilete helyiség is elrekesztve. A vasúti kocsik másik végében van a modern berendezésű iroda helyiség, mely kocsi teljes szélessége és magassága mellett 10 láb hosszúsággal bír és egy hajóskapitány cabinjához hasonlít. Ebben találjuk Gunning H. H. úrnak a társulat által megbízott felügyelőnek szobályát, mely az ágyon kívül olajfestményekkel, szőnyegekkel, kényelmes dívánnyal, egy szabadalmazott amerikai íróasztallal s más hasonló hasznos tárgyakkal van felszerelve és díszítve. A vasúti kocsi alsó részében, a főhelyiségnek mintegy pinczéjében vagyis a „lowriek” között van egy tartó elhelyezve, melyben a lajtorják, kefék, kannák, könyvecskék, a hirdető nyomtatvány ívek vannak elhelyezve.”
A Bácskai Hírlap 1901-es cikke még hosszan taglalja a reklám kocsi személyzetének napi rutinját, de a lényeg, hogy ebben a kocsiban tervezték, rajzolták, fordították le a helyi nyelvre, nyomtatták a plakátokat, és vitték azokat szerte az adott városban.
Maga a cirkusz első szerelvénye (összesen négy szerelvény érkezett) 67, a megszokottnál jóval nagyobb vasúti kocsiból állt. A korabeli újságíró így írt erről:
„Megjelenik az első tehervonat. Tizenkét roppant hosszú teherkocsi, fele födetlen lowri, amelyeken piros-fehérmázas hatalmas szerkocsik vannak, fele nagy istalló-waggon. Alighogy megáll a vonat, mindenfelől megindul a munkások serege. Egy vezényszó sem hallatszik s mégis pár perc alatt künn van az istallókocsikból nyolcvannégy vaskos tehervonó ló, a vonat utolsó waggonjához van erősitve a két leszalajtó sín, az egyes waggonok össze vannak már kötve a rövidke vashíddal. Még a lovak is önállóan munkálkodnak. A waggonistállóból csak az elsőt vezetik ki, a többi mind megy utána magától és melléje sorakozik. A következő percben már két ló húzza le a legvégső waggonról az első szerkocsit. /…/ Ott egyszeriben egy pár lovat fognak eléje, mely kihúzza a pályaudvar kapujáig, hol nyolcas és hatos fogatok viszik tovább a Tattersall szemközt levő nagy térségére. /…/ Jött aztán sorban a másik három vonat [szerelvény], római diadalkocsikkal, parádés paripákkal, számoló ponnykkal, emberi csodalényekkel. Aztán az exotikus állatok, törpe tehenek, törpe emberek Liliput országából, majd harmincöt szép ketreces kocsi, ami fehér ponyvával van letakarva, de a csaholas, vijjogás, rikongás, üvöltés és az állati lélek megnyilatkozásának mindenféle hangja elárulja, hogy ez a Barnum nagy állathadserege.”
Pesti Napló 1901
Próbáljuk meg elképzelni: a cirkuszváros összesen 17 kisebb-nagyobb [a „kisebbekben” is lazán elfért volna egy mai átlagos családi ház!] sátorból állt, ezek közül öt akkora, hogy akár három átlagos vándorcirkuszi sátrat is befogadhatott volna. A legnagyobb, ellipszis alakú fősátor 14 ezer [!] nézőnek volt képes ülőhellyel szolgálni [bár állítólag a legtöbb elég kényelmetlen, támla nélküli fa pad volt]. Óriási porondján körben széles, akár egyszerre 12 lovasnak vagy öt kocsinak alkalmas lóversenypálya futott, körbeölelve 3 menage-t (kör alakú porond) és 2 négyzet alakú színpadot. Külön sátra volt az egzotikus vadállatoknak, a „csodalényeknek” (Freak-show), a „bizarr embereknek” (Slide-show), a lovardának, a VIP vendégeknek és a sajtónak, stb. A sátorvárosnak volt saját áramfejlesztő generátora, kovács- és javítóműhelye, ruha- és kellékraktára, étterme, kocsiszínje konyhája, sőt, rendőrsége és detektívhálózata is!
A Barnum-társulat 180 vasúti kocsiján érkező személyzet létszáma ma is megdöbbentő. A több száz fellépő cirkuszművész és zenész munkáját a Vasárnapi Újság korabeli beszámolója szerint „32 irodasegéd, 14 könyvvezető és pénztárnok, 50 szolga, 120 jegyszedő, 15 ellenőr, 55 pinczér, 65 vasutas, 50 kocsis, 200 sátorcsináló, 75 lovászlegény, 60 állatfelvigyázó, azután egész sereg szakács és felszolgáló, 30 ügynök stb. végzi.” A teljes társulat összesen 1250 alkalmazottból állt. A truppal érkezett 25 elefánt, 135 ló, 1100 egyéb állat az idomított malacoktól a dromedárokig.
Mindezt az irdatlan nagy sátorvárost 1901. április 3-án reggel 6 óra 20 perckor kezdték el kipakolni – és 11 órára már az EGÉSZ ÁLLT és működött!

Na jó, nem fárasztalak benneteket tovább, de azt remélem, hogy valamit át tudok adni a Barnum és Bailey cirkusz gigantikus sátorvárosának csodájából – hiszen ez az a díszlet, amiben Hangay Emma körül minden összezavarodik és fejtetőre áll!

És persze FREE SZFE!!!!

FOTÓ: Pinterest – a Barnum és Bailey cirkusz valahol Franciaországban 1902-ben

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Kapcsolódó alkotók: Böszörményi Gyula

6 hozzászólás
Gyula_Böszörményi IP>!
Ambrózy báró esetei

TESSÉK, CSAK TESSÉK! FOLYVÁST, FOLYVÁST!
Közeleg, már jön, hamarost megérkezik A BARNUM cirkusz és az ő REJTÉLYE!
Sokat kellett rá várni, de tényleg közeleg, hiszen már látni a távolban a mozdonyok füstjét, és ha fülelünk, a gőzkürtök hangja is kivehető.
Mostantól néhány héten át nem a régi családi fotók, hanem a még azoknál is sokkal régebbi Barnum felvételek fogják uralni a karcokat. Bemutatom az új Ambrózy-kötet gigantikus cirkuszát, és persze legfőképp azon valós embereket, akik a regény lapjain is fontos szerepet kapnak. Miközben a Barnum és Bailey csodacirkusz 1901-es Budapesti látogatása illetve Magyarországon tett turnéja után kutattam, rendkívül sok érdekességet találtam, amik végül sajnos nem fértek bele a történetbe. Itt azonban módom lesz megosztani veletek ezeket, és így talán még élőbb, színesebb, izgalmasabb lehet maga a regény is.
Lássuk először magát a cirkuszt.
„A Greatest show on earth (vagyis a A föld legnagyobb show-ja) elnevezésű produkció P. T. Barnum üzleti vállalkozásaként 1871-ben alapíttatott, és 1876-ban – egyesülve James Bailey cirkuszával – tényleg a világ legnagyobb show műsora lett (hozzá hasonló csak Buffalo Bill vállalkozása volt – Bill bácsit azonban nem kedvelem, mivel ő százával mészárolta le az amerikai bölényeket, a kihalás szélére sodorva őket). Barnum – miután leégett állandó cirkusza, valószínűleg gyújtogatás következtében – utazó látványossággá alakította a vállalkozását és bejárta vele az egész USA-t. A „humbugkirály” igazi amerikai mentalitással bírt, vagyis mindenből a legnagyobbat, legzajosabbat, leghátborzongatóbbat, legviccesebbet, legveszélyesebbet akarta megszerezni és bemutatni. Ne feledjük, hogy akkoriban még nem volt tv, internet, rádió! Az emberek elszigetelve éltek lakhelyükön és legfeljebb az újságokból, könyvekből tájékozódhattak a világról, mely így tele volt számukra rejtélyekkel, legendákkal, csodákkal. Mondhatjuk, hogy könnyen becsaphatóak voltak, hiszen számos cirkusz mutogatott például sellőt (halfarkú lányt), és a betérők simán elhitték, hogy az óceánok titokzatos „mélységi városaiban” valóban élnek ilyen hölgyek. Én mégis azt mondom, valahogy jobb, barátságosabb világ lehetett az, ahol még a felnőtt emberek is hittek a csodákban, varázslatban. Barnum ezt a „naivitást” tökéletes érzékkel használta ki, és ha az ámulat (no meg a bevétel) növeléséhez az kellett, hát gátlás nélkül hazudott, csalt, átvert, megvezetett mindenkit – igen, ő volt nagy szemfényvesztő, igazi „humbugkirály”, ám cserébe valami megfizethetetlent adott: hitet a csodákban, nevetést, ámulatot, frenetikus szórakozást!
Barnum 1891-ben bekövetkezett halála után (nevét megtartva) a cirkusz James Bailey irányítása alá került – és ő remek szervezőnek bizonyult! A Barnum és Bailey cirkusz legnagyobb vállalkozását, az 1898 és 1902 között lezajlott európai turnét ő maga vezényelte le, mindvégig a truppal utazva (olykor lemaradt kicsit, elidőzött egy-egy nagyobb európai városban, de aztán sietett a cirkusza után).
Az európai út ötlete 1896-ban merült fel először, mikor is a cirkusz vezetői Angliába utaztak, felmérni a lehetőségeket. A következő évben elkezdték a turné szervezését, ami sokkal bonyolultabb volt, mint első hallásra gondolnánk. Hihetetlen mennyiségű és bonyolultságú logisztikai problémát kellett megoldaniuk, hiszen addig soha nem látott számú ember, állat, takarmány, felszerelés szállításáról, biztonságáról, továbbá azok mérnöki pontosságú napi ellátásáról kellett gondoskodniuk. A Barnum és Bailey cirkusz előtt az emberiség történelmében ennél nagyobb tömeget csupán a hadseregek mozgattak!
1897-ben a trupp átkelt az óceánon, és a 97-98-as évadot Londonban töltötte. Tíz évvel korábban már jártak itt, így ez csupán bemelegítés volt az igazi nagy utazáshoz. A téli időszakot nem számítva, amikor kizárólag Londonban léptek fel, az 1898-99-es évet a cirkusz az angliai helyszínek végigjárására szentelte. A vén kontinens meghódítása 1900. április 14-én, Hamburgban indult – itt csatlakozott hozzájuk a mi drága Madame Orlócynk! Ebben az évben járták be Németországot és Ausztriát, a telet pedig Bécsben töltötték, hogy aztán 1901. áprilisában Budapest felé vegyék az irányt.

Mára ennyi. A következő karcban megérkezünk Budapestre, melynek lakossága már félájultan, lázban égve várja a Barnum és Bailey gigantikus gördülő csodáját!

És persze továbbra is: FREE SZFE!!!!

FOTÓ: GettyImages.com

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Kapcsolódó alkotók: Böszörményi Gyula

12 hozzászólás
Gothic01 P>!
Ambrózy báró esetei

Borítóleleplezés: Böszörményi Gyula – A Barnum-rejtély

Sziasztok!

Létezik a magyar irodalom berkeiben egy könyvsorozat, amely a rajongók elbeszélése alapján a történelmet egy lüktető, eleven, önfeledt kalanddá varázsolja. Amely újra összehozza a generációkat, és amelynek az első kötete már ötször került utánnyomásra, mintegy 3000 értékelés alapján is 90% feletti értéket tartva a Molyon. Ennek a posztnak a keretein belül leleplezésre kerül a Könyvmolyképző Kiadó 2020-as megjelenéseinek megkockáztatom, olvasók által legjobban várt darabjának, az Ambrózy báró esetei sorozat immár hatodik kötetének a borítója. Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély című regényének külcsínje mellett most megismerkedhettek a fülszöveggel, és néhány türelmetlenség-fokozó idézettel!
https://goodbye-agony.blogspot.com/2020/10/boritolelepl…

Kapcsolódó könyvek: Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély

Kapcsolódó alkotók: Böszörményi Gyula

8 hozzászólás