Zsivago ​doktor 80% 245 csillagozás

„De nem változhat a végkifejlet,
a cselekmény rendje megszabott.
Minden farizeusságba dermed.
Végig kell élnem. Magam vagyok."
(Zsivago Hamlet című verse)

Monumentális: minden hatalmas benne, az orosz táj, az érzelmek, a természet és a fájdalom, a folyamatos veszteségek, a harcok. Elképzelhetetlenül sok a szenvedés. Szép tájleírások vannak a háború, a forradalom megpróbáltatásai, az éhezés, a hideg, a bizonytalanság mellé beleszőve.
Oroszország 45 évének történetét írta meg, 1903-tóla második világháború végéig.
„…úgy, hogy nehéz, szomorú, apróra kidolgozott tárgyam minden ízében kifejezze, amit a művészetről, az Evangéliumról, arról, hogy hogyan illeszkedik az ember élete a történelembe, és sok egyébről gondolok”- írta 1946-ban egy magánlevélben.
„Sohase tapasztalt részvét sugárzott a téli estéből, mintha együttérző tanúja lett volna mindennek.”
Emberi sorsok, a túlélésért küzdve, Zsivago doktor magatartásának tükrében látjuk az orosz emberek életét, egymáshoz való viszonyát, családi kapcsolataikat, szerelmeiket, boldogságukat, életüket és halálukat.

Nagymamám emlékére – aki pontosan tizenöt évvel ezelőtt, augusztus 13-án hunyt el – olvastam ezt a könyvet. A 80-as – 90-es években többször beszélgettünk vele a Zsivago doktor külföldi és szovjetunióbeli fogadtatásáról, jelentőségéről, hatásáról. Ha nincs ez a motiváló körülmény, bizony az első fejezetek után félretettem volna a regényt. Örülök, hogy mégis végigolvastam. Rendkívüli alkotás.

Érthető, ha sokan megriadnak a szereplők és nevek sokaságától. Főleg a könyv első száz oldala nehéz olvasmány. Sok rövid fejezet, mindegyikben újabb és újabb szereplők, akikről nem tudni hogyan kapcsolódnak össze a többivel. Muszáj memorizálni őket, különben nem fog összeállni a kép. A szokásos háromtagú orosz neveknek különféle becéző formái sem könnyítik meg a kaotikusnak tűnő kapcsolódások áttekintését.

A regény időkerete főképp az 1903 és 1929 közé eső időszak. Ennek történelme jelenik meg a szereplők sorsában, de az Epilógus a 2. világháború időszakára is kitekint. Igazi, lassan hömpölygő nagyregény, pontosan megrajzolt karakterekkel. Minden mellékszereplő valamikor a történések során valamilyen módon kapcsolatba kerül a szimpatikus, sokoldalú tehetséggel megáldott, érzékeny és szelíd lelkű Zsivago doktorral. Az ő és elsősorban értelmiségi környezetének sorsa beágyazódik az orosz történelembe. A 20. század elejének orosz forradalma, az első világháborút követő polgárháború sodorja magával Paszternak hőseit, és határozza meg életüket, amely sokszor csak a fizikai túlélésért folytatott harc, amikor az embert megfosztják az alkotómunka és a szerelem kiteljesedésének lehetőségétől.

Meglepő módon Paszternak műve nem közvetlenül szovjetellenes, nem bíráló, sőt ellenkezőleg: elfogadó vagy legalább is tudomásul vevő. Nem leleplező, hanem tárgyilagos, indulatoktól mentes, tartózkodó írói hozzáállása ellenére is magával ragadó, megrázó, nagy ívű és tartalmas könyv. Zseniális.

Őszintén értem, hogy miért kapott Nobel-díjat! Éreztem és értettem, hogy egyetlen mondat sincs hiába leírva, minden kapcsolódik valamihez, például, ha tüzet raktak a kályhában, akkor forradalmi hangulat,vagy szerelem, vagy ilyesmi volt, de ez a szimbólumrendszer annyira finom, hogy megérti az ember de mégsem szájbarágós! Egyszerűen művészi, akárcsak az, ahogy a természetet, a természeti jelenségeket megrajzolja! Soha nem olvastam ennyire magával ragadó, érzékletes és különleges megrajzolását a természetnek! Amúgy az egész könyv meghökkentő és egyszerűen szép jelzőkkel, művészi megfogalmazásokkal bővölködik! De éppen ezért, és a történet súlyosságáért nem lehet gyorsan, hamarjában olvasni… (Ezért is van a fél csillag levonás, mert bár gyönyörű, mégsem volt mindig türelmem elmélyülni a természet leírásában… Ezt a könyvet egyedül, bezárkózva, gyertyafénnyel lehet szerintem csak méltóan olvasni, hogy át tudjuk magunkat teljesen adni neki…)
A történetről pedig annyit: hálás vagyok a könyvnek, hogy megmutatta, hogy mennyi-mennyi minden belefér egy életbe, és, hogy nem csak egyetlen esemény köré öszpontosul az élet! És szerettem a fatalizmusát is! Mellbevágó volt, ahogy az országon belüli háborút leírta… Valahogy az elfogadottabb, hogy nemzet nemzet ellen harcoljon – ami szintén értelmetlen kegyetlenség, ne értsetek félre, csak valahogy elfogadottabb… Itt lecsupaszodik ez a nemzeti öntudat és megmutatkozik a háború igazi mivolta, mikor szó szerint barát barát ellen harcol, vagyis ember ember ellen, egyforma emberek egymás ellen – a „jobb életért”, miközben egyre rosszabb életkörülményeket teremtenek…

„Nem szeretem a tisztán filozófiai műveket. Szerintem a filozófia úgy jó, ha mértékletes fűszere csupán a művészetnek és az életnek. Pusztán csak azzal foglalkozni éppoly furcsa, mintha valaki magában enné a tormát.”

Paszternáki(!á,bocs, névvel nem viccelődünk!) gondolatokkal megfűszerezett, közepesen nehéz fajsúlyú olvasmány haladóknak. Kellőképp vastag kötet, de nem kimondottan ezért kemény… Nem is az indirekt metódusban közreműködő szereplők nyelvemet törő és nehezen memorizálható nevei miatt… Ezért is, de főként az első blikkre bennem igencsak kontrasztosan elrajzolt ideák miatt.

Noha annyira áhítoztam már egy ilyen szelesen lendületes, a tágas orosz környezetben játszódó történetre, ahol minden apró attribútum egymással karöltve ilyen tisztán él. Kár, hogy végül – sportnyelven szólva – a regény cselekménye belehalt a szépségébe. Úgy alakult, hogy kissé nehézkes és homlok-verejtékes munkám árán maradhatott fenn a fölöző szűrőmön a szüzsé, de ebbe a zavarosnak tűnő habarékba fújtan csak megizzadt aztán a tenyerem is… ;-)

A sajátos és vallomásos szerkesztési elvnek köszönhetően az én gógyimban a regényhős karaktere és a regényíró jellemvonásai rendre interakcióba keveredett. Amikor például az író Zsivágót ekként spekuláltatja: „…a történelmet, azt, amit a történelem folyásának neveznek, ő egyáltalán nem úgy képzeli el, mint általában szokás, őelőtte a növényvilág életéhez hasonlóan rajzolódik ki.”, akkor Paszternak felfogása szerinti bölcseletben egyértelműen láttam, hogy nem létezik történelmi fordulat, csupán lassan mozgó folyamatok, ebből pedig a fokozatosan és kívülállón csordogáló szubjektív, a be nem avatkozás elvét vonszoló élet. Nos, ezzel egy kicsit kihúzta nálam a gyufát. Nálam, aki a létezésem titkainak folyományaként soha nem éltem a sztálinizmusban… – így persze könnyű nekem bicska után kapozni! – Szóval voltak bosszúságaim, de ez nem viszi tovább eme önmérvadó értékelést…
…De ha már a gondokról borongok, szót kell ejtenem az Új Palatinus „gondozásban” 2006-ban megjelent, nyomdai hibák tömkelegétől hemzsegő kiadásról. Na, az a méreg, és azon évjáratot senkinek nem ajánlom!
Tagadhatatlan viszont, hogy számtalan esztétikai élményben volt részem. Néhány jól eltalált gondolat, érzékletes tájleírás, remekül komponált mondat formájában. (Lásd fenn + az önmagáért beszélő idézeteim) Botorság volna tőlem a nagy hatású Borisz Paszternakot kimerítenem orosz „íróim” sodrából. Én ugyanis most már azt is látni vélem, honnan, mely köpönyegből bújt elő Ulickaja prózája…

Elolvastam, hogy nektek ne kelljen.
Sőt, írtam hozzá egy Dragomán-hatszavasat is: spoiler
Amiért tetszett, az a tájak és városok leírása volt, Moszkva, Jurjatyin, Varikino, a partizánok közt az erdőben, a fel-felvillanó kisemberek motivációi, tettei mind lenyűgöztek.
Viszont Zsivago miatt legszívesebben kidobtam volna az ablakon minden alkalommal, és hogy ne eresszem bő lére a dühömet, amit még mindig érzek iránta, csak összefoglalnám azzal: számomra egy pozitív hős nem ilyen.

Valamit tudnak ezek az oroszok: egyszerűen bemásznak az ember bőre alá, felkavarják az érzelmeimet és nem hagynak nyugodni.
Nem volt egyszerű olvasmány: hiába a rövid fejezetek, valahogy nehéz volt a szöveg, sűrű, tömény. Sokat időztünk a tájak, évszakok leírásainál, gyakori volt az elmélkedés Istenről és társadalomról, elmélyedhettünk a főszereplők lelkiállapotának változásában, a külső események által kiváltott lelki reakciók legkisebb rezdüléseiben is. S mindeközben a szereplőkkel együtt bennünket is féktelen áradat módjára sodortak magukkal azok a társadalmi és politikai események, amelyek gyökerestül forgatták fel hőseink körül a világot.
Az első fejezeteknél még rémülten forgattam a lapokat; magamtól féltem: nagyon nem tetszett a stílus, zűrzavarosnak tűnt a cselekmény, s attól tartottam, hogy még pár oldal, és fel fogom adni, nem leszek képes végigolvasni a könyvet. Aztán, ahogy a gyerekkor mozaikjain túljutottam, sikerült megtalálnom az összhangot a regénnyel, és innentől már nem tudtam letenni. A regény végéről visszatekintve e kezdeti, rövid epizódok is érthetőbbnek tűntek – olyanok ezek, mint a mi gyermekkori emlékeink: az idő előrehaladtával egy-egy emlékmorzsa marad meg csupán, néhány, látszólagos jelentéktelenségében is fontos, vagy utólag azzá váló esemény, amely a későbbiek fényében nyer értelmet.
Ahogyan már írtam, számomra nehéz volt a szöveg, amelynek a már említettek mellett oka volt az is, hogy a külső világ eseményeinek bemutatása szinte uralta a cselekményt, s a szereplők életének történései ehhez képest mintha háttérbe szorultak volna, azokat csak töredékesen ismertük meg. Csak a regény befejezése után értettem meg, hogy épp ez a zseniális ebben a kötetben: nem lehetett volna hatásosabban bemutatni, hogy hogyan nyomja agyon, töri kerékbe az egyéni sorsot egy olyan horderejű társadalmi változás, amely a hőseink körül zajlik. Ezért van talán az is, hogy Zsivago doktor, Lara és családtagjaik életeseményeinek megismerése mellett még számtalan mellékszereplő történetével is találkozunk: főhőseink élete látszólag egy fabatkával sem ér többet a másokénál, tragikus sorsuk megrendítő ugyan, de nem egyedi eset, a nagy egész felől nézve nem egy nagy dolog, ami velük történik… Az egyszeri és megismételhetetlen emberi élet igazi tragédiája, ha ilyen értelmetlenül, értékét vesztve pusztul el.
Úgy gondolom, hogy rá kell majd szánnom az időt, és el kell majd még (legalább) egyszer olvasnom a regényt, hogy a filozófiai betétek is a helyükre kerüljenek. Egy olvasásra éppen csak benyomásokat szereztem a könyvről, pedig ennél sokkal többet érdemel: nem szabad sajnálni tőle a figyelmet és az energiát, mert biztos vagyok benne, hogy tartogat még a számomra szépséget és a megértés, ráismerés örömét.

A fülszöveg „úthenger-regénynek” nevezi, hát majdnem keresztül is ment rajtam. Az első közel 100 oldalt nem is tudom hova tenni. Az 1903-tól az I. világháborúig történő időszak bemutatása nekem nagyon zavaros volt, nagyon sok szereplő (egyesek szerint 140, mások szerint 190), nagyrészt háromnevű orosz, bonyolult rokoni és baráti kapcsolatokkal. Ebből ugyan a háború kilendíti, egyenes irányba hozza a történetet, de csak azért, hogy utána a szovjet polgárháború történései megint visszavessék. Fehér és vörös terror, utazgatások a „nagy Oroszországban” (vagy éppen a Szovjetunióban) ide-oda, Moszkvából az Uralba, aztán vidékre, közben vissza. Találkozások bárhol, városban, falun, vonaton – és mindenhol vannak ismerősök!! Hát ez a világ legnagyobb országában szinte hihetetlen! A bürokrácia roppant hatalmas, de hát akkor is élni kellene, megkeresni a lehetőségeket. Ezt a főszereplő nem nagyon tudja és nem is érti, ő folyton „felül akar emelkedni” a tömegeken, írni, írni, mindegy, hogy mit, csak írja ki magából. Túl sokat töpreng, sokat filozofál. Igaz, hogy ő orvos, de egy idő után ez sem érdekli. Szerelmi kapcsolatai következetlenek, van Tonya, Lara, Marina – és a 3 nőtől öt gyerek, akiket alig lát, van olyan, akit egyáltalán nem. Egyesek szerint a viselkedése könnyelmű, mások szerint felelőtlen – szerintem pedig néha szánalmas. (De semmiképpen sem szimpatikus!) A szerző ezt az egész „orosz érzékenységnek” nevezhető valamit biztosan nagyon jól (és néha unalmasan) ábrázolja, csak ez nekem annyira nem jön be. spoiler
A regényben szereplő tájleírások azonban nagyon szépek és érzékletesek, továbbá a kötet végén levő „Zsivago-versek (a la Paszternak) is egészen jók. De összességében a 4*-nál többet nem tudok érte adni, Nobel-díj ide, vagy oda. (A filmet egyszer régen láttam, de újra meg kellene nézni, mert mintha néhány dolog másképpen lenne benne.)

Én eddig azt hittem, hogy nem nagyon lehet olyan klasszikus orosz könyvet találni, amelyre azt mondanám: ez nem annyira. Hát, lehet. Nehezen indult, nagyon nehezen, és később sem sikerült teljesen meggyőznie, bár főként az utolsó harmadában mintha rátaláltam volna arra, amit vártam. Talán (igazságtalanul) túl szigorú voltam, nem tudom.
Hozzá kell tennem, hogy nem láttam a híres/hírhedt amerikai filmet, minimális előzetes elvárásaim voltak: a múlt század első felének társadalomrajza szerelmi szálra fűzve.
Kérdezhetnétek: akkor hol van a probléma? Társadalomrajz van, szerelmi szál is. Megpróbálom elmagyarázni, bár lehet, nem fog sikerülni.
Paszternak a Doktor Zsivagoban óriási feladatra vállalkozott. Az orosz értelmiségi sorsán keresztül ábrázolni a huszadik század első felének történéseit a cárizmustól a forradalmon, a szovjet rendszer berendezkedésén keresztül a második világháború végéig. Klasszikus nagyregény formájában – egy élet történetét, egy sorsot követő, művészeti, filozófiai reflexiókkal átszőtt prózában. A cselekményvezetés azonban, úgy érzem, pontosan a meditatív részek és a mindent átfogni akarás miatt szakadozottá, meg-megtorpanóvá, kihagyásossá sikeredett, sok szálon fut, melyek összebogozása ugyan megtörténik, de nagyon gyakran véletlenek által vezérelve. Nemcsak a hősök életéből marad sok minden homályban, de a történelmi-táradalmi eseményekről is csak nagyon hézagos képet kapunk. A karakterek formálásánál is hiányérzetem támadt: a regény első két harmadában mintha nem is találkoznánk igazi emberekkel – hús-vér emberekkel, érző, belülről is láttatott emberekkel. Valahogy nem pillanthatunk be a lélekbe. Később is ritkán. Zsivago házasságáról, szerelméről például csak félmondatokból értesülünk. Akárcsak a szereplők tetteinek, döntéseinek mozgatórugójáról. Sokáig, túl sokáig marad tartózkodó, kívülről láttató a stílus.
Persze az is igaz, hogy mindez írói koncepció eredménye is lehet, sőt, sejteni vélem, hogy az is. Az élet menetébe beleavatkozni nem tudó, nem is akaró, az események által sodort, mindent érzékenyen felfogó, de cselekedni képtelen Zsivago – és az általa képviselt művész vagy értelmiségi is ugyanígy kívül maradt önmaga sorsán. Megfosztatott az igazi értéktől, az öntörvényű emberi géniusz kibontakozásának, de magának a cselekvésnek a lehetőségétől is. Nincs magyarázat, okozatiság, logika semmiben. Csak káosz. Szétszóródott családok, szétzilált sorsok, ahol az egyetlen lehetséges cél: a túlélés. Minden tartósabb kapcsolat maga a csoda, minden újabb találkozás a véletlen ajándéka. Az élet maga nem anyag, dolog, ami alakítható lenne – az élet önmagát örökké megújító, örökké átalakító princípium – mondja Zsivago.

(…) sohase éreztem úgy, hogy a formában, a formai tulajdonságokban lakik a művészet, inkább, hogy titokzatos és rejtett része a tartalomnak. – olvashatjuk egy másik helyen. Talán ez a probléma most: a formában, a megformálásban kerestem a lényeget, emiatt elégedetlenkedem. Lehet, máshol kellene tapogatózni. Nem tudom. Adok majd egy második esélyt neki. Valamikor.

A huszadik század első harmadának lólépésben megtett orosz valósága.
Kiváló a történet, a mondanivaló, lenyűgöző tabló, csak nem csúszik. Olyan váz, ami öltöztetést igényel, amihez arcokat, képeket, érzéseket kell társítanom, néha a ’65-ös filmből, hogy meglegyen a hatás. Olvasás közben szinte látom a szerkezetét.
Így meg nincs katarzis.

Valaha már olvastam. Később láttam a filmet, a szívemig hatolt. Emlékszem Zsivágóra, Omar Sharif játszotta, fekete szemeiben szenvedés… a gyönyörű főcímzene, s a sokat szenvedett orvos, szép felesége (Geraldine Chaplin) egyre várta haza, miközben sorsa a gyönyörű Larával sodorta össze… most megállapítottam, hogy némely változtatások ellenére a film jól megfogta a könyv lényegét. A könyvet most sokszor vontatottnak, néha túl filozofálónak máskor politizálónak éreztem – mégis nagy mű ez. Visszaadja annak a kornak a légkörét, bizonytalan mivoltát, mikor hol fehérek, hol vörösök dúlták a falvakat, városokat, öldösték az embereket… szegény Zsivágó doktort is csak sodorta a sors, fújta a történelem szele ide-oda… Rengeteg borzalmat éltek meg akkoriban az emberek, ő is. A könyvben volt egy késői családja is, erre nem is emlékeztem. Otthagyta őket is, mint ahogy a legelső családját, Tonyát és a gyerekeket.
Zsivágó doktor egyszerű kisember volt, alapvetően magányos és eléggé megkeseredett…nem tudta irányítani a sorsát, csak fújta a történelem szele…azért rokonszenves volt mégis. Küzdött, hogy életben maradjon. Törte magát. Gondolkodott, tépelődött, verseket írt. Némelyik vers igazán tetszett! Jura gazi szerelme, a legnagyobb, Lara volt.Tonyát az édesanyja „hagyta rá” halála előtt. Marina őt sajnálta meg a vége felé, így költözött hozzá. Nem értettem meg, Lara hogy hagyhatta magára közös gyermeküket?!
Rengeteg szereplőt ismertünk meg a történet folyamán, egy részük sorsa időnként összefonódott Jurijéval. S a végén árnyként villant fel Tánya alakja, Zsivágó doktor lányáé, akit megpróbált az élet, s akinek fogalma sincs róla, kik voltak a szülei, de nagybátyja pártfogásába veszi.