Karácsonyi ​csillag 5 csillagozás

Virradat

Betöltötted az életem.
De háború jött, zűrzavar,
és hosszú-hosszú éveken
át minden híred elmaradt.

És oly sok meddő év után
hangod most újra felriasztott —
a kábulatból ocsudván
üzeneted fölött virrasztok.

A tömegbe vágyódom én,
hajnali, friss emberseregbe.
Mindent széttörni, s mind, ki él,
letérdeltetni volna kedvem.

Ugy szaladok a lépcsőn le,
mintha még sose léptem volna
hófedte utca leplére,
kihalt járdák közt bandukolva.

Fény gyullad, emberek kelnek,
teáznak, villamoshoz fázós,
gyors lépésekkel igyekeznek —
megváltozik az egész város.

A ház előtt a hóvihar
hálót sző sűrű hópihékből,
félbehagyott ételt-italt
sok idejében-odaér.

Én mindnyájukkal együttérzek,
mindegyikük — magam vagyok.
Mint a reggel: borúsan nézek,
és mint a hó, elolvadok.

Velem marad pár névtelen
fa, gyerek, otthonülő ember.
Győzelmet vesznek szívemen —
és ebben van az én győzelmem.

Doktor Zsivágó versei

Mint savbamártott véső
karcol hű metszetet,
az idő úgy bevéste
lelkembe képedet.

Találkozás

Szeretem szívós, szép szándékaid,
S a szerepet játszani kész vagyok.
De már egy újabb dráma készül itt,
Amelyből kimaradnom volna jobb.

Ám a cselekmény eleve kitervelt,
S az út végét elhagyni nem lehet.
Magam állom a farizeus-tengert.
Élni — nem leélni kell az életet.

Hamlet (részlet) / Doktor Zsivágó versei

A szél

Végem nekem már, de te élsz.
S a szél keseregve és sírva
iramlik erdőnek, faháznak.
S nem külön-külön egy-egy szálnak,
hanem egyszerre minden fának,
az egész végtelen határnak,
mint öblök hánytorgó vizén
vitorlások dagadt vásznának.
S mindezt nem hetyke merészségből,
vagy értelmetlen dühöngésből,
de hogy a bánatban szavakhoz
segítsen altatódalodhoz.

(Fordította: Sulyok Vince)

7. oldal - Doktor Zsivago versei

Aranyos ősz

Ősz van. Mint mesepalota,
mindenki előtt nyitva-tárva.
Ösvények, erdei utak
tavakba tűnődő magánya.

Mintha kiállítást látnál:
termek, termek, egyre termek,
szilfák, kőrisfák és nyírfák
arany özönben keverednek.

A hársfa abroncsa mintha
menyasszonyt koszorúzna;
talpig fehérben a nyírfa,
arcát fátyol borítja.

A föld most eltemetkezik
avarfedte gödrökbe, üregekbe.
Juharfa lombjai szegik
a házat aranyos keretbe.

Most, hogy a szeptemberi fák
párosan sütkérezve állnak,
és az alkony a fák derekán
egy egész marék borostyánt hagy,

mikor, ha vízmosásba lépsz,
nincsen ki rögtön meg ne tudná —
lépted nyomán a holt levél
felsustorog, fövényre hullám;

és az allé végéig hallik
hogyha a lejtőn leereszkedsz,
s a meggy-mézgájú naplemente
megalvad, mint a vér a sebben —

Itt az ősz. Könyvek, fegyverek,
fakó köntösök ócskásboltja,
ahol csupán a fagy neszez:
herdált kincseit leltározza.

Midőn kiderül az ég

Nobel-díj

Kallódom, mint űzött állat.
Hol vagytok, fény, emberek?
Üldözők zúgnak mögöttem
és kiútra nem lelek.

Sötét erdő, komor tópart,
földre döntve szálfenyő.
Minden út elvágva innen.
Mindegy is már, bármi jő
.
Mit követtem el, hogy érte
gonosztévő a nevem?
Az egész világ velem sír,
ha sírok szép földemen.

Szinte sírban, már de így is
hiszem, hogy jön még a kor —
győz a jó ügy, a gonoszság
és az aljasság lakol.

A hajtok gyűrűje szűkül,
s nem egyedül köröttem:
jobbkezem nincs többé vélem,
a barát, kit szerettem.

De torkomon hurokkal is
maradnék még örömmel,
legalább amíg jobbkezem
letörlené a könnyem.

Midőn kiderül az ég

Téli éjszaka

A földek, az egész határ
egy hófúvás volt.
Asztalán gyertya világolt,
gyertya világolt.

Mint nyári estén a lepkék
a lángba hullnak,
csapódtak most bódult pelyhek
az ablakoknak.

Üvegre tapadva a hó
furcsa virág volt.
Asztalán gyertya világolt,
gyertya világolt.

A derengő mennyezeten
karok és lábak:
külön sorsok ölelkeztek
egybe, mint árnyak.

Padlóra hullt két cipőcske
tompán zörögve,
s könnyezett némán a gyertya
viaszt csöpögve.

Dereng, havas ködbe fúlt
minden a tájon.
Asztalán gyertya világolt,
gyertya világolt.

A láng lobogott, repdesett
a léghuzatban,
ahogy angyal-szárny, ha szétnyíl
keresztalakban.

Mint minden február, ez is
egy hófúvás volt.
Asztalán gyertya világolt,
gyertya világolt.

Doktor Zsivágó versei

Az első hó

Kavarog künn a hóvihar,
s már minden csillogó.
Az ujságosbódé fehér,
s a néni csupa hó.

Nem véltük-e már sokszor úgy
az élet folyamán,
hogy ami titokként jön el,
a hó — csalás csupán.

Orgazda, megátalkodott, —
csipkésleplű, fehér,
hányszor nem indított haza
a város peremén.

Mindent fehér pehely borít,
a szemre hó tapad,
kapukon tapogatva tér
be egy-egy árnyalak.

Siet mindenki, fut, szalad —
s a tanulsága az,
hogy szívesen kendőz, aki
valamiben ludas.

Midőn kiderül az ég

Lelkem, be sok, be sok halott!
amit csak láttam én,
megőröléd, miként malom,
és összekeveréd.

(Lélek)

22. oldal, Midőn kiderül az ég (Mikes, 2005)

Esőtől lágyak az utak.
Ablakon kopog a szél.
Gallyakról foszlányokat tép,
kopasz mind már és pucér.

Levelek hullanak a földre.
Temetésre megy a nép.
Nyolctárcsájú boronával
traktor izzad amodébb.

Feketén, mint őszi szántás,
száll a tóra a levél,
zajló vizén pici bárkák:
valamennyi útra kél.

Lassú eső hull szitálva.
A hideg erőre kap.
Mintha szégyen fedne mindent,
s az ősz – szégyen volna csak.

Mintha átkukat éreznék
levélhad, varjúsereg,
s mindenfelől kavargó
korbácsos esők, szelek.

(Nyirkos idő)

24. oldal, Midőn kiderül az ég (Mikes, 2005)