Török ​csel (Fandorin 2.) 82% 74 csillagozás

Az első rész jobban beszippantott, de ezt is nagyon élveztem. Ez a Fandorin kedvemre való, okos főhős. Nem a krimi-szál a lényeg, hanem minden más. Persze az is érdekes, de nem a legfőbb.
Akunyin nagyon ért a hangulatfestéshez, szinte láttam magam előtt a tábort, a csatatereket, a katonákat. Varvara szintén jól eltalált karakter, de a mellékszereplők is hasonlóképp.
Időről-időre sorra kerítek majd egyet-egyet a sorozatból.

Akunyin második könyvét is kölcsönbe kaptam B.Niki-től – ezúton is köszönöm. Egy könnyű, kellemes kikapcsolódásra vágytam, s nem is csalódtam nagyot. A meglepetésem inkább abból következett, hogy Akunyin belevezetett a Balkán és a szláv népek sorsának, Oroszország nagyhatalmi törekvéseinek világába – s ezt olvasni akkor, amikor az orosz hadirepülőgépek folyamatosan sértegetik a török légteret, valamint folyosót harcolnak ki Ukrajnában az annektált Krim irányába – enyhén hátborzongató.
A regény fordulatos, olvasmányos – valóban egy könnyű darab – Varja persze megkísérti Fandorint – de a bölcs, koravén Eraszt szíve tragikus megperzselődése után tántoríthatatlanul munkájának él. s a háttérből is megoldja – a felesleges nagy veszteségeket és véráldozatot követően – „a kitűnő cári hadsereg” sikertelenségének titkát.

Bár ez a rész cselekményében elég soványka volt; bár a női főszereplőt sokszor hiteltelennek találtam és számos színpadias párbeszéd bontakozott ki közte és a szereplők között; bár Fandorin végig a háttérben meghúzódva vett részt az eseményekben – mintha nem is róla szólt volna a történet; nekem mégis tetszett ez az Akunyin is! Hiába, én már menthetetlen akunyinista és erasztomán vagyok. ;)

Az Azazel spoiler véget ért. Kellett ezután egy spoiler átvezetés. Ez a rész számomra pont ilyen nyugvópont volt még a háború ellenére is. Nagyon érdekes volt, (ismét) hemzsegtek benne a történelmi, kulturális és irodalmi utalások. Ez alkalommal még magamhoz képest is sokkal több időt szántam rá, hogy utánajárjak a történelmi háttérnek, mert nagyon régen volt már, hogy az orosz-török háborúról tanultam. Persze akkor nem ilyen szemszögből és sokkal kevésé érdekesen történt mindez. Ez a rész olyan volt, mint egy tabló, számos korábbi és későbbi szereplő is felbukkant benne, közben megismertük az Orosz Birodalom nagyhatalmi törekvéseit. Kicsit elfogult volt a kép: az Orosz Birodalom a szláv népek nagy megmentőjének szerepében tetszeleg, amelyet (szinte) csak a brit ármánykodás tart vissza világmegváltó terveinek véghezvitelétől… Persze, persze. Mindezek ellenére Akunyin kellő iróniával tekint az orosz történelemre és ikonikus szereplőire. Például nézzük meg II. Sándor jellemzését: http://moly.hu/karcok/563752.
Nem volt hiány a könyvben humorból sem. Egy kedvenc: http://moly.hu/idezetek/74282.

Ez a könyv egy igazi molybúvár csemege. Mit tanultam én ebből a könyvből?
– Nem mindenhol borravaló a borravaló. Van ám, ahol – például az oroszoknál is – teára való.
– Az „orosz katona lassan nyergel, de gyorsan nyargal”.
– Ha egy udvarlót unalmasnak találunk, nyugodtan illessük az infuzórium jelzővel. Úgysem fogja tudni, mit jelent. De mi már tudjuk (ázalékállat, egysejtű, parazita életmódot folytató élőlény).
– Láttuk Lermontov portréját, aki Varja kisasszony szerint nagyon jóképű. Hát, ízlések és pofonok… :)
– Az antiarisz nem állat (kígyó) mérge, hanem a nyílméreg alapanyagául is szolgáló mérgező növény.
– Gorcsakov külügyminiszter és kancellár Puskin egykori iskolatársa volt.
– II. Sándor, a Felszabadító Cár bizony nagy szoknyavadász volt. Akinek pödört bajusza van, ugye…
– Megnéztük Verescsagin, a leghíresebb orosz csataképfestő festményeit.

Iziben bele is fogtam a következő részbe, ami nagyon ígéretesnek tűnik! Igazi krimi, kalandos hajóúttal, unszimpatikus szereplőkkel (mindenki gyanús!) és persze a brillírozó Fandorinnal! Immár nem a háttérben meghúzódva. Tartsatok velem ott is!

spoiler, Fandorin itt kissé megfontoltabb, visszafogottabb, és kevesebbet is szerepel. Előtérbe kerül azonban a Nő, amúgy Rejtőiesen, mint egy Szőke ciklon, és finoman, kissé bugyutácskán, önnön magát adva ujja köré csavarja a könyvben szereplő férfiemberek nagy részét. (Talán Fandorint is?)
Ezen közben – mintegy mellékesen – zajlik az orosz-török háború, és végigkövethetjük a politikai játszmák, diplomáciai cselszövések finom, és a harctéri jelenetek durva részleteit.
Az első rész sokkal akciódúsabb volt, de Akunyin mesterségbeli tudását mutatja, hogy ez is könnyen és gyorsan olvastatja magát, és már alig várom, hogy folytathassam a harmadik résszel.
Nem tudom, talán, ami a legjobban megfogott itt – az a hangulat. A próza – szerintem szándékosan – kissé együgyű, de érezni lehet a tudatos hős-építést, Fandorin fejlődését, és a romantikus részek is olyan mesterien finomak, hogy le a kalappal.
Vagy a cilinderrel?

Kedves, könnyed, érdekes regény. Csak a fordítás, a fordítás…! Tényleg nem lehet erre odafigyelni? Akunyin viszont király.

Az első kötet után azt hittem, hogy egy kicsit nyugtom lesz Akunyintól, de nem bírtam ki túl sokáig. Olyasféle könnyű olvasmány ez, amit szívesen becsempész az ember két nehezebb, hosszabb hangvételű, vagy lelkiekben nehézkes szépirodalmi mű közé.
A második kötetnek – bár az első könyvben oly sokat emlegetett, és általam nagyon megkedvelt Fandorin itt igencsak háttérbe szorult – sikerült meghoznia azt a pluszt, amire az eső kötetben nem sikerült rátalálnom. Valahogy oroszabb volt annak ellenére, hogy jelentős részében nem volt orosz. (Ki érti ezt? Én sem.) Akunyin nagyon érzékletesen ragad ki egy-egy korszakot, eseményt, irodalmi művet, hangulatot, amelyre aztán a műveit építi (mondom ezt két kötet után). Az Azazel azért tetszett, mert kicsit a A Mester és Margarita hangulatát éreztem rajta, ebben pedig a „nagy öregek”, a Költő(k) jelentek meg, így Puskin és Lermontov. (Mondanom se kell, hogy a Líceumról szóló nagyjából két mondat engem bizony azonnal lekapkodott a lábamról.) S nemcsak hogy említésre kerültek ők ketten a kötetben, de néhány részt olvasva kissé a megfogalmazás is Lermontovosnak tűnt.
Jelen esetben a több volt a kedvelhető szereplő – legalábbis számomra –, nagyon megszerettem Fandorin mellett Varvarát is, meg egy csomó más csirkefogót. (Ez már inkább lányregény: párbajok, egyenruha meg cilinder, hajjajj…) Ezen kívül a korrajz is jobban tetszett, és a kötetnek köszönhetően utánaolvastam néhány történelmi utalásnak, személynek is.
No de minek szaporítsam tovább a szót…. Jöhet a következő! :) (S ha kérhetem, több Fandorinnal…. Erasztomán lettem, nocsak!)

Teljesen más a környezet, mint az első részben. Az orosz-török háborúban játszódik a könyv, ahol egy kémet keres Fandorin, aki sorozatosan meghiúsítja az oroszok terveit. Sajnos sokkal kevesebbet van színen Eraszt, de a háttérben azért persze nem tétlenkedik. Nekem a háborús események most annyira nem jöttek be, pedig Akunyin mesterien ötvözi a valós eseményeket és Fandorin kalandjait.

Fandorin megirigyelte Poirot mester kis szürke agysejtjeit, és megmutatja, hogy olyanok neki is vannak. Miközben szinte észre sem vehető a történetben, megoldja az összes rejtélyt, leleplezi az ellent és megmenti a birodalmat. Nekem pedig ez a történet jobban tetszett, mint az előző.

Sajnos nem hozta a várt színvonalat. Keveselltem benne Eraszt szerepét, nem haladtunk vele a nyomozásban, csak a végén a leleplezésnél csillantja meg tudását. Nekem kicsit sok volt Varja, picit túlzásnak éreztem, hogy minden férfi a kegyeiért verseng. Persze nem kizárt, hogy háborús körülmények között egyetlen úrinőként a katonai táborban valóban így alakulnak a dolgok. Sajnos a konkrét nyomozás szinte semmi, ezért kicsit csalódás volt ez a rész.

Mivel a kíváncsiság már régóta hajtott, nem vártam meg, hogy az Európa újra kiadja ezt a kötetet, feladtam elveimet, és e-bookon futottam neki az amúgy meglepően rövid második Fandorin-sztorinak. Korábban filmsorozat formájában láttam már a Török cselt – ott úgy éreztem, a hangulat abszolút rendjén van, a történet viszont néha ellaposodik, unalomba fullad, illetve Fandorin szerepére Jegor Berojev személyében ügyes, de a karakterhez nem kimondottan passzoló színészt választottak ki – Ilja Noszkov pusztán fizimiska tekintetében inkább testesíti meg az általam elképzelt Eraszt Petrovicsot.

A filmekhez viszonyítva nagyon meglepett a könyv gördülékenysége. Ami a képernyőn unalmasnak és feleslegesnek tűnt, az szerencsére pontosan az a hozzáadott tartalom volt, ami nem szerepelt a könyvben. A Török csel ebben a formájában izgalmas, érdekfeszítő, fordulatos, de nem követhetetlenül túlbonyolított kémtörténet a javából, amiben közelebb léptünk a kiforrott, egyre letisztultabb Fandorin-karakter irányába. Akunyin ráadásul meglepetésemre már itt is ügyesen háttérbe tolja a főhőst, és külső szemlélőn keresztül mutatja be a kémek, a háború, az orosz hadsereg és a duhajkodó főtisztek világát. Tökéletes kalandregény, talán az egyik legklasszikusabb Fandorin-kötet!