Különleges ​megbízatások (Fandorin 5.) 87% 69 csillagozás

Remekbe szabott két kisregény található ebben a kötetben. Az első kacagtató és szellemes, a második nyomasztóan hátborzongató, szomorú és hidegrázós, mint King legjobb művei. Akunyin mester nagyon tud írni, csak az zavaró, hogy a kiadó ezt a könyvet is elbarmolta kicsit, nem ügyelve a szöveg tisztaságára. Azért nem olyan zavaró a dolog, ráadásul remekül lehet általa és mellette Ambrózy-történeteket írni.

Fandorin frusztrációm most egy időre csillapítva lett, hogy végre magamévá tettem az ötödik kötetet, ami ráadásul rögtön két történettel is megörvendeztetett. off Hősünk újra Moszkvában tevékenykedik, akinek magánélete sem lett unalmasabb az évek során, sőt! Kompenzálandó kimért eleganciáját, ez olykor kifejezetten zajosra sikeredik.

Az első történet csirkefogója egy szélhámos, aki olyannyira nem kispályás, hogy magát Fandorint is megtréfálja, amitől hősünk először lesápad (minden oka meg is van rá), majd elfogadva a felkérőt az izgalmas keringőre, elszánt mosollyal veti bele magát a nyomozásba. Kifejezetten szórakoztató, olykor humoros és persze hősünk szempontjából bosszantó fordulatok követik egymást rókalelkű bűnözőnk fineszes húzásai kapcsán, aki nem átall nagyban játszani és a moszkvai elitet is lépre csalni. A szórakozásra pedig van még egy jó és két alapos okunk, aki nem más mint nyomozónk esetlen új segédje és az ő két hatalmas füle, Anyiszij Tulipanov. A történet egy csacska intermezzo csupán e nobilis úr pályáján, amivel Akunyin megcsiklandozza kicsit a „rajongók” érzékeit, hogy aztán a legborzongatóbb horrorokat idéző második kisregényben tőrt döfjön a szívünkbe, vesénkbe, lelkünkbe.
A második történet kezdete ambivalens érzéseket keltett bennem, hiszen egy már jól ismert karaktert, Hasfelmetsző Jacket húzza elő a nyomornegyedek mélyéről. Ebben elsőre nemcsak hogy nem láttam az eredetiség szikráját sem, de a régi kivesézett off történet majdnem kedvemet szegte a folytatáshoz. Szerencsére azonban Akunyin ír erről az orosz földre szakadt pszichopatáról, ami már eleve megnyugtató, hogy egy ilyen képzavarral éljek. A hangulatteremtés és a gördülékeny izgalmas írásmód néhány oldal után vákuumként rántott be az alá a sötét, téli égbolt alá, ahol minden dermesztő, szürke és keserű, ahol a fénynek, a reménynek és a boldogságnak a szikrája sem csillanhat meg. Na és persze ez a hangulat a legvégéig kitart, hiszen ha már a hullasztó miliő megteremtetett, miért adná olcsóbban az élményt? És az az igazság, hogy ez jól van így. Ha fájni kell, hát hadd fájjon.

A két történet erős kontrasztban áll egymással, mégsem zökkentett ki az éles váltás a most már stabil erasztomániámból. Nem tudom, hogy csak azért-e mert orosz irodalom, vagy mert a XIX. századról ír, esetleg a történelmi felkészültség miatt, vagy azért is, mert piszkosul jól ír, de Akunyin nálam már ezekkel a kis ujjgyakorlatokkal kiérdemelte, hogy a nagy klasszikusok között foglaljon helyet.

„- Akkor rajta, v-v-vitassuk meg.” Két évvel ezelőtti énem miért is adott erre a részre 4,5 csillagot 5 helyett?

Élénken élt bennem ennek a résznek a hangulata, a cselekmény nagy részére is emlékeztem, de szerencsére a finomságaira, az apró kis leírásokra, a kulturális „Akunyin-bonbonokra” és a második novella főgonoszának személyére nem, ezért a második olvasás alkalmával is legalább ugyanannyi izgalmat tartogatott számomra, mint elsőre.

Már tudom, hogy miért lett 4,5. Kettéválasztottam a hangulatában egymástól teljesen elütő első kisregényt a másodiktól. Az elsőre 4 csillagot adnék külön, a másodikra már 5-öt. Ezért átlagoltam, bár a mérleg erőteljesen a második kisregény felé dől – és nem csak azért, mert azzal fejeztem be.

1. Pikk Bubi:

Az első kisregénynek, a Pikk Bubinak könnyed hangulata van. Ebben a történetben pénzeszsákokkal játszadozó profi szélhámosok a különleges tanácsosunk ellenfelei, akik bár kezdetben megviccelik őt egy kemény tréfával, mi mindvégig tudjuk, hogy hamarabb kell felkelniük ahhoz, hogy Eraszt Petrovics Fandorin eszén túljárjanak.

Bizony ám, galambocskáim! Könnyed szórakozás, de mégis kissé felejthető lecke ez, amelyet egy különleges, szerethető, csetlő-botló új karakter, Anyiszij Tulipanov felbukkanása színesít. Olyan ez, mint egy tündérmese: a híres, kormányzati körökben is legendának számító különleges nyomozó felkarol a nyomorból egy szerencsétlen rendőrségi írnokot. Bár nagyon tetszett, valahogy hiányzott a sava-borsa. Talán túl szép volt, hogy igaz legyen?

Ebben a részben Akunyin cameózik – avagy kámeamegjelenése van: egy rendkívül csinos „grúz hercegnő”, Szofiko Cshartisvili nevében bukkan fel. Ezen aztán jót mosolyogtam.

2. A dekorátor:

A második kisregény, A dekorátor sorai egy brutális, kegyetlen, embertelen gonosztevő szavakkal alig leírható gyilkosságairól tudósítanak. Vajon tényleg a hírhedt Hasfelmetsző Jack szedi áldozatait Moszkva utcáin is?

Éles a hangulatváltás, az emberben felpezseg az adrenalin, ahogy olvassa. Olyan az egész atmoszféra, hogy mi is majdnem úgy érezzük, mint a kis Tulipanov a sírgödör szélén állva: „legszívesebben az egyik kiásott gödörbe feküdne az ember, inkább borítsa be az anyaföld, csak ne kelljen látni ezeket a sáros tócsákat, a behorpadt sírhantokat, a félredőlt kereszteket”.
Itt is megmutatkozik, hogy Akunyin a temetői történetek igazi nagymestere.

A nyomasztó atmoszféra mindvégig kitart, az utolsó lapok odaszegezik az olvasót a fotelbe (vagy ahol éppen olvassa). spoiler véget ér a történet. spoiler

Ebben a részben Akunyin hemzseg az intertextuális utalásokban. Egyrészt felbukkan a Leviathanon szerencsejátékon elnyert Big Ben formájú állóóra.
Másrészt pedig Eraszt Petrovics annyit morzsolgatja a kezében nefrit rózsafüzérét, hogy kedvem támadt egy jó nehéz szótárral nekiülni a hiányzó résznek* oroszul, de iziben! Ez már aztán „pofátlanság” volt Akunyin részéről, hiszen a Нефритовые четки sorban jóval később jelent meg a Különleges megbízatásoknál. (Rowling-i, előre szándékosan elkövetett eseményszövést sejtek a háttérben.) :)

Még egy kiegészítés: Frol Grigorjevics Vegyiscsevet – őexcellenciája, Vlagyimir Andrejevics Dolgorukoj főkormányzó személyes komornyikját – igazán bírom, fura figura, de karakteres.

*http://moly.hu/karcok/565683

Akunyintól már olvastam a Temetői történetek-et és tetszett a stílusa, de ez volt az első találkozásom Fandorinnal, ami viszont biztos, hogy nem ez volt az utolsó.
A két történet közül a második tetszett jobban, az csillagos ötös. Izgalmas, fordulatos, pont ahogy én szeretem a jó krimiket. A másik novella is jó volt, szórakoztató kicsit, de az annyira nem kötött le, mégsem volt rossz persze, arra egy erős 4-est adnék, de én jobb szeretem, ha nem tudom ki a tettes, lehet olvasás közben kicsit agyalni, teóriákat gyártani aztán meglepődni, hogy mennyire mellé lőttem :-D
Külön értékelem az itt ott megcsillanó humort is, még a kicsit véresebb történetben is, ami tompítja annak hangulatát. Összességében nagyon élveztem és még az apró bakikat, – mint változó hajszínek és egyéb furcsaságok – is sikerült csak egy szemöldök felvonással tudomásul venni, hisz a történet sodort tovább, nem értem rá túl sokat mérgelődni rajtuk.
Ps. köszönöm a körültekintő válogatást @ponty-nak :-)

Nem kellett volna végezni a kedvenc szereplőmmel!!

A Fandorin- könyvek közül ez tetszett a legjobban, aminek elsősorban az az oka, hogy a kötet két, viszonylag rövid történetet tartalmaz – egyenként kétszáz oldalon nehéz túlpörögnie a főhősnek. :) Külön említést érdemel, hogy a „Pikk bubi” két, tekervényes észjárású fickó párbaja, ami hullákat csak nyomokban tartalmaz (még úgy sem). Persze nehogy azt gondoljuk, hogy a könyv olvasása közben megússzuk őket, a „Dekorátor” mindenért kárpótolja az olvasót.
Nos, egy kihívás kedvéért olvastam el a sorozat első öt könyvét, összességében nem csalódtam – de nem leszek Erasztomán. Sorry.

Két kisregény egy kötetben – két külön világ. A Pikk Bubi egy nagystílű szélhámos utáni nyomozás – szórakoztató, könnyed, izgalmas, még a nyomozósegéd csetlése-botlása is mosolyra késztet. A Dekoratőr viszont egy rémregény. Nagyon jól megírt rémregény, de mégis egy olyan, amilyent nem szívesen olvasok. spoiler

Ez volt az első, amit Akunyintól olvastam.
A két kisregény erőssége, hogy nem a Fandoriné a tekintet. Mellékszereplő csupán. A legfontosabb figura, de nem övé a főszerep. Kópéregény, és Hasfelmetsző Jack újramesélve. Játék a bűnügyi mítoszokkal, játék: hódolat és tisztelgés a mellékszereplők felé, akik alázattal teljesítenek, de hősök nem lehetnek. Hát ezen változtat ez a két kisregény. Hogy a fájdalmat Fandorin innen is tovább vigye magával.

Basszus. Ki volt az az elmeháborodott, aki ezt a két történetet egy kötetbe rakta?! Ja, hogy Akunyin…
A Pikk Bubi üdítő, szellemes pajkossága után a Dekorátor abszolút korhatáros, minden határon túlmenő brutalitása, hát üt, mint állat. Eddig hajlamos voltam költői túlzásnak venni az olyan zsigeri hatásról tudósító olvasói beszámolókat, mint például „mintha gyomorszájon vágtak volna”, „még a vér is meghűlt bennem”, „csak bámultam magam elé percekig”. Hát basszus, most már sajátélmény.
Pikk Bubit mindenkinek.
Dekorátort szigorúan csak erős idegzetűeknek.

A kötetben szereplő mindkét kisregény véleményem szerint mestermű a maga nemében. Ráadásul a regények sorrendje is növeli a kötet végére érve kiváltott katarzist. Az első, a Pikk bubi egy igazi furfangos szélhámos utáni izgalmas nyomozás, a pszichológiai indíttatás és háttér rendkívül részletes és kifinomult kifejtésével és bemutatásával, izgalmas, érdekfeszítő olvasmány. A második mű, a Dekorátor ennek némiképp az ellentéte, egy igazi szociopata esete, akinél szintén a pszichikai indíték és háttér a mozgatórugó, ám ő már klinikai eset, felzaklató, hátborzongató, sötét történet. Kétségtelen, hogy ez tesz az emberre nagyobb hatást a mű egészén keresztül folyamatosan fenntartott feszültséggel; a gyilkos kilétére utaló apránként csepegtetett információkkal – melyekből azonban a legvégéig nem lehet kitalálni, kiről is van szó, pedig számos lehetőséget felvetünk közben, aztán ugyanúgy el is vetjük –; a mindkét kisregényben szereplő, az ember szívéhez növő és rendkívül szerethető segéd spoiler.