Temetői ​történetek 85% 113 csillagozás

Azt hallottam, hogy ha meg akarsz ismerni egy népet, nézd meg a temetőiket, figyeld meg, hogy bánnak a halotaikkal és akkor megismered milyenek is valójában.
Érdekes könyv volt. Hogy öszínte legyek, nekem a temetők leírása sokkal jobban tetszett, mint a történetek. Az jutott eszembe, amikor két éve a Párizsi Katakombákban jártunk, ami az egyik legmeghatározobb élményem a halállal. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mennyire fontosnak tartjuk a temetkezést, a búcsúzást, a sírok kiválasztását. Aztán 100-200 év múlva elfogy a hely, és „bevágnak” a katakombákba. Nyilván ez engem akkor már nem fog zavarni spoiler, de azért most kicsit fáj belegondolni. A másik emlékem, ami eszembe jutott olvasás közben, amikor a Kerepes úti temetőben jártam. Hazánk legkiemelkedőbb alakjai vannak itt eltmetve, a sírokat az ünnepeken szépen felkoszorúzzák, osztályirándulásokat rendeznek ide. Ami egyrészt nekem kicsit fura, másrészt meg nyilván megértem, és tisztelendő, hogy nem felejtjük el a múltunkat. De vajon spoiler mennyire zavarja ez a holtakat? Vagy bárkit, aki még esetleg élő rokon, barát vagy ismerös? De ezeket sosem tudjuk meg, de ez a könyv ad egy kis betekintést, a világ hét ismert temetőjének, ismert lakóiról. Néhány kis szösszenet, de nagyon érdekes. Az ember valahogy mindig vonzódik a hírességekhez mindegy, hogy még élnek-e vagy már nem.
Ezzel ellentétben a mesék benne nekem furák voltak, nem mindegyik tetszett, kicsit tolakódonak éreztem, de csak azért, mert híres emberek kerültek ilyen szerepbe főleg az Oscar Wilde-os és a Marx vámpíros történet -. Én tiszteletlennek éreztem, de lehet csak az én ingerküszöböm alacsony. Ezek ellenére is ajánlom a könyvet, érdekes nagyon.

Érdekes felépítése volt a könyvnek. Minden fejezetben más-más ország egy temetőjének történetét ismerhetjük meg. És minden fejezet még 2 jól elkülöníthető részre oszlik: egy a történelmi tényeken alapul, a másik pedig egy kicsit misztikusabb, fantasy jellegű. Mintha az írónak 2 teljesen különböző személyisége bontakozott volna ki :D De talán pont ez adott egy kis pluszt a könyvnek, ami miatt érdekes és egy kicsit különleges is lett. Mind a történelmi, mind pedig a off kitalált történetek is tetszettek

Az úgy volt, hogy @Alannah és én közösen elkezdtük, de jócskán lemaradtam. Azért csak sikerült lezárni ezt az érdekes könyvet.
Érdekes, mert a világ jelentősebbnek vélt temetőiről szól. Egyfelől a temetők rövid története, híres emberekről egy mini portré, akik ott nyugszanak. Másrészt meg egy-egy novella temetővel kapcsolatban.
Ha összegzem az olvasottakat, akkor:
A moszkvai Doni-temető 4,5 csillagos, a londoni Highgate 4-es, a párizsi Pere Lachaise 5-ös, a yokohamai temető 5-ös, a New-york-i Green-Wood temető 4,5-es és a jeruzsálemi Olajfák hegyéről szóló írás 4-es a megítélésemben. A legjobb írás az egész kötetben Green-Woodhoz köthető Unless című novella volt. A részleteket összesítve kereken 4,5 pontos átlag jön ki , így a könyv is 4,5 csillagos. Mintegy útleírás pótlékként is olvasható, ha az ember adott városban jár és esetleg szóba kerül egy temetőlátogatás, pl Párizsban vagy Londonban. Kicsit kalendárium jellege volt számomra, így simán belefér a szép komótos olvasás. Azt gondolom, Borisz Akunyin jó író, de nem tartozik a topkategóriába. Egy jó „munkás”, képzett írónak vélem a második könyvét lezárva. Nem adom fel az életművének olvasását semmi esetre sem.

Szeretek temetőkben sétálgatni és nézegetni a régi sírok patinás köveit, feliratait és szobrait, de nem vagyok tafofil, erre rájöttem olvasás közben. :)
Ettől függetlenül izgalmas volt végigjárni a világ hat híres temetőjét Cshartisvili kalandvezetésével, aki élvezhetően akkurátus tudományossággal gyűjtötte össze az adott helyekre jellemző kis adomákat, morbid, de igaz(vagy annak tartott) történeteket, akiket aztán remekül kiegészített az akunyini mesélés gyöngyszemeivel, amiből a kedvencem az „Unless” című lett, amelyben magával a Halállal nézhetünk farkasszemet, aki épp Green-woodban (New York) egy férfiakra leső és őket egy kis kedvességért oroszrulettre bíró titokzatos hölgy képében garázdálkodik.
Másodikként befutó Fandorin nyomozása volt Japánban egy kis tőle megszokott misztikummal és dadogással fűszerezve.
Harmadik kedvencemben pedig Orosz Anyácska egy kincsekre éhes katonácskája találkozik egy rég eltávozott sátáni asszonyság szellemével, aki utat mutat neki az elveszett kincseihez…
A temetők közül a párizsi rész tetszett a leginkább, amelyről egy érdekes összefoglalót is találtam: http://falanszter.blog.hu/2011/06/13/tiltott_barangolas…
Jó kis gyűjtemény, tafofiloknak külön ajánlott olvasmány! :)

Ilyenek a véletlenek. Akunyintól eddig egy kötetet olvastam, egy Fandorint, amelyre kemény egy csillagot adtam bosszankodva, megfogadva, hogy Akunyinból elég is volt. Aztán a saját kihívásomban egy horrort kellett olvasnom, ázsiai vagy afrikai szerzőtől, s a lehetőségek közül megakadt a szemem ezen a könyvön. Először nem is figyeltem a szerzőt, csak a címet és a borítót és gondoltam jó lehet… később esett le, hogy az író az az… de akkor már nem változtattam, lesz ami lesz alapon belekezdtem.

És ez a műűűűű! (és-sel nem kezdünk mondatot, okés). De akkor is! Nagyon betalált. Nem is tudom, melyik tetszett jobban a kétfajta részből, de talán nekem most az esszék, a különböző sírkertek, amelyekből a Pere Lachaise-t személyesen is volt szerencsém meglátogatni (élve, hehehe), így az az egyik kedvencem lett, a hozzá kapcsolódó történet is szerintem az egyik legjobb a könyvben spoiler. Az amerikai temetőnél jobban örültem volna egy louisiana-i, new orleans-i vagy hasonló déli, „vudu”-s helyszínnek, kíváncsi lettem volna, mit hoz ki belőle… Rettentő érdekes dolgokat lehetett így megtudni a világ különböző pontjain lévő sírkertekről és „lakóikról”, mint például Molly Fencher-ről. A japán világ is tetszett, ráadásul most esett le – bocsi, nem vagyok japánkutató, így én ezt nem tudtam –, hogy a 47 Ronin-ban miért róka volt a gonosz boszi állata: „Mint japanológus, teljesen tisztában vagyok vele, hogy a róka nem egy egyszerű állat. Japánul „kicune” a neve, és a szamurájok bátor leszármazottai körében babonás félelem övezi. Minden japán jól tudja, hogy a kicune alakváltó lény, ami képes embernek mutatni magát, és borzalmas tréfákat űz mindenkivel. Hasonlít az európai farkasemberre, csak annál sokkal ravaszabb és rafináltabb." Ma is tanultam valamit :-D

A végső sírkert méltó lezárása a könyvnek, a történet is, amely a többitől eltérően nem erőszakos, inkább megnyugtató és beletörődő. Szuper kötet, jó történetek (pont a Fandorin-os tetszett kevésbé….), úgyhogy Akunyin kap még esélyt (nem Fandorin-nal).

Hogy én erre a könyvre mennyit vártam! (Pedig csak ki kellett volna kérni könyvtárköziben, nem nagy ördöngősség) És megérte, tudtam, hogy nekem fog szólni. Már a bevezetőben írtak lebilinlencselő hatásúak voltak, és nagyon szívesen olvastam volna tovább a régi temetők e szubjektív leírásait, melyek kiszámíthatatlan novellákkal váltakoztak. Nagyon jó volt olvasni, egészen megfoghatatlan és titokzatos hangulata van, ami kicsit tovább is velünk marad, de nem kér túl nagy részt az életünkből mégsem.

Mivel régtől komoly temetőjáró és -rajongó vagyok, nem meglepetés, hogy a könyvet azonnal a várólistámra tettem, amikor a létezéséről tudomást szereztem. Cshartisvili remekül oldotta meg azt a helyzetet, amikor valaki nem tudja eldönteni, hogy szépirodalmat, vagy ismeretterjesztő, netán szakirodalmat írjon, így aztán azt a középutat választotta, hogy saját nevén írt egy temetői útikalauzt néhány általa kiválasztott híres és régi nagyvárosi temetőhöz, Akunyin álnéven pedig mindegyik leíráshoz csatolt egy-egy kísértethistóriát, vagy novellát. Vicceset, rémisztőt, mulatságosat, izgalmasat, horrorba illőt, és fantasztikusat. A kiválasztott temetőknek eddig csak egyikében jártam, nem baj tehát, hogy a többivel is – legalább ezúton – megismerkedhettem.

Néhány évvel ezelőtt már olvastam a könyvet. Olvasás után pedig, föltettem a könyvespolcom megfelelő helyére, az oroszok közé, és azóta nem nyúltam hozzá. Holott, többször kerülgettem a kezemmel és a szememmel. Tudtam, hogy jó könyv volt, emlékeztem rá, hogy magával ragadtak a történetek és faltam az oldalakat, hogy itt is felbukkan egy történet erejéig Fandorin, méghozzá Japánban, de sok volt a homályos folt. Most jött el az ideje az újraolvasásnak, és mennyire jó volt megint…! Igazán szerintem azok fogják élvezni ezeket a történetek, akik kicsit maguk is tafofilek, szeretik a történelmet, a múltat, szeretnek emlékezni és fantáziálni, vágynak egy bizonyos atmoszférára egy olyan közegben, aminek nem lehettek, nem lehetnek részei. Ez nem betegség, nem perverzió és főleg nem nekrofília.

A kötetben Akunyin, négykezest játszik önmagával. Anyakönyvezett nevén, Cshratisviliként írja meg hat esszéjét, a számára legkedveltebb, leghangulatosabb ódon temetőkről széles e világban. Majd írói álnevén, Akunyinként ír hozzájuk egy-egy érdekes és izgalmas novellát. Így végül, minden temetőről két „fejezetben” olvashatunk, sok érdekességet és megható, vagy épp ijesztő történetet. S, hogy mindezt miért? Mert egyrészt szórakoztató, szépen megírt, olvasmányos elbeszélések ezek, másrészt pedig ugyanazért, amiért Akuniny megírta ezt a könyvet. Az olvasó is keresi a válaszokat, próbálja megérten a felfoghatatlant. Megérteni a halál természetét, az elmúlást, megszabadulni a halálfélelem gondolatától, ami csak és kizárólag ezeken az elhagyatott régi temetőkben történhet meg:

„Az új temetők semmit sem mondanak az életről és a halálról, csak felzaklatják, megrémisztik és összezavarják önöket. Hadd csattogtassák csak gránit és beton állkapcsaikat a körautópályán túl…”

Bármennyire is morbidnak tűnik, de kellemes sétákat tettem ezekben a régi temetőkben (sajnos csak képzeletben), Akunyinnal és hőseivel. Kellemes gondolatok és érzések öntöttek el, hiszen a könyv célja nem az ijesztgetés és a botránykeltés, de még csak nem is a vigasztalás. A könyv célja az elmélyedés a filozofálás, a megbékélés, amit bölcsen és bőséggel áraszt magából.

Hát van tökéletesebb olvasmány akár Halottak napja, akár (ízlés szerint) Samhain idejére, mint ez a kötet? Hisz egyik fele ízletes leírás a világ híres temetőiről és jeles lakóikról, megfűszerezve némi elmélkedéssel élet és halál természetéről; másik fele pedig kísértetekről, vámpírokról, Eraszt Fandorinról szóló, épp csak borzongató történetek csokra.
Mindez akkor is kívánatos egyveleg lenne, ha nem Akunyin írta volna meg. De Akunyin írta, aki kevesekhez mérhetően okos, szellemes, a végtelenségig művelt, olyan humora van, és olyan csodálatos igényességgel ír, hogy én mindjárt kedvenc írómnak fogom jelölni, ha nem vigyáz.

Bármennyire kerülgettem ezt a könyvet, most egy kihívás miatt rákényszerítettem magam az olvasására. Nem is bántam meg, nagyon tetszett az gáz?. Érdekes volt a régi külföldi temetők története, az azokhoz tartozó legendák leírása, majd ezt követően az írói fantázia világa, mely egy-egy novellában mutatkozott meg. A novellák némelyike hátborzongató volt, de mégsem annyira, hogy az ember utána ne merje lekapcsolni a villanyt. Az utolsó történet tetszett a legkevésbbé, valahogy kiábrándító bár érthető volt, ahogy unták az életüket.