Az ​államtanácsos (Fandorin 6.) 90% 52 csillagozás

Akunyin újfent bebizonyította, hogy mesterien ért az izgalom fokozásához és a váratlan fordulatokhoz. A könyv számomra kissé nyögvenyelősen indult, aztán az utolsó harmadában már le sem tudtam tenni.
Nem tudom, hogyan csinálja, de bennem folyton rokonszenvet kelt a bűnöző karakterek iránt, miközben a „rend" és a nagy orosz cári birodalom őrei visszatetszést keltő ármánykodóknak tűnnek a szememben. Ez az idézet jut erről az eszembe: http://moly.hu/idezetek/323186
Valószínűleg a szórakoztatás mellett ez is lehet a szerző szándéka, ráadásul ha nagyon akarjuk, akkor még aktuálpolitikai áthallásokat is észrevehetünk a fricskáiban. (http://moly.hu/idezetek/321429)
Annak ellenére, hogy többször sablon karakterekből építi fel a regényének főszereplőit, azok mégis kellően összetett jellemvonásokkal bírnak ahhoz, hogy izgalmassá és kiszámíthatatlanná tegyék a végkifejletet – az egyik szereplő gondolataival élve, a színskála több eleme keveredik a személyiségükben. (http://moly.hu/idezetek/408999)
Grin és az Akhilleusz halálának Ahimasza között erős párhuzamot véltem felfedezni, ami a könyörtelenségüket és a hajlíthatatlanságukat illeti.
Izgalmas volt, még több ilyen Fandorin történetet szeretnék olvasni!

Ez végre nagyon tetszett. :-))) Az előző olvasmányaim után ez valami csoda volt. :-)) Na, de a lényeg, hogy valóban kiváló krimi volt ez az Akunyin-könyv. Csak levettem a könyvtárban a polcról, nem figyeltem, hogy összefüggő, sorozat vagy sem, de szerencsére, ahogy ebből az egy könyvből meg lehet állapítani, önmagában is élvezhetőek. Megkedveltem Fandorint, és nagy kedvenc lett Masza is, a japán komornyik. A történet pergő volt, az író folyamatosan fenn tudta tartani a feszültséget. Eszfir egyáltalán nem volt szimpatikus, párszor a fenekére kellett volna ütni gyerekkorában; de Igla és Grin sorsát szívemen viseltem.
Érdekesek voltak a kapcsolatok a csendőrség és az Ohrana között, és tetszett, ahogyan Akunyin bemutatta a moszkvai társadalmat. Kíváncsi leszek a szerző többi könyvére is, idővel el fogom őket olvasni.

Jó, hát én egy kicsit a politikát unom (bár a korabeli Moszkva államigazgatásának szervezeti kérdései határozottan érdekfeszítőek), de Fandorint szeretem ám. Mert ő nagyon okos, és mindig kitalálja, ki a rossz ember, és nem hagyja, hogy Akunyin az orránál fogva vezesse, amint az például egyes olvasókkal rendszeresen előfordul. És nagyon jóképű férfi ám, és erős is, és ezért mindig magába bolondítja a körülötte lévő női személyek legalább 50 százalékát, valamint néha még talán egyes olvasókat is. És van egy inasa, akit Maszának hívnak, ő pedig nagyon vicces, de sajnos néha csak keveset szerepel, mint például itt is, de ezt megbocsátom.
Ez egy jó könyv volt, de nem a legeslegjobb, úgyhogy kicsit kevesebb csillagot adok most, de azért el fogom (előbb-utóbb) olvasni Akunyin minden regényét. Ha meg nem gondolom magam addig.

Idén terveim szerint a megkezdett sorozatokat olvasom, hogy ne legyen ennyi félbehagyva. Így került sor Fandorin következő részére is, amit valamikor 2 éve olvastam utoljára. Szerencsére az egyes részek nem nagyon összefüggőek és ennyi kihagyás után is teljesen érthető volt. Olvasás közben több dologra is rájöttem, de a teljes megoldást nem sikerült kitalálnom. Érdekesek voltak a viszonyok a szereplők között.

„A hatalom presztízse mindennél fontosabb. Még az igazságnál is.”
A frissen kinevezett moszkvai főkormányzó Epilógusban elhangzott kijelentése nyomasztóan örök érvényű. A cári hatalom és az illegális párt harcában senki sem fekete vagy fehér, de a tisztességes emberek (Fandorin, Szmoljanyinov, Grin) egyik oldalon sem érezhetik otthon magukat. Olvashatjuk izgalmas kalandregényként, de komolyan el is tud gondolkodtatni, ha mélyebbre ásunk benne.
Az oroszok televíziós sorozatot is csináltak néhány regényből, tíz éve hármat (Azazel, A török csel, Az államtanácsos) a Magyar Televízió is leadott. Ezekből nekem Az államtanácsos tetszett a legjobban, szerintem Oleg Menysikov tökéletes Fandorin volt, és összességében is nagyon jól sikerült a feldolgozás. Kár, hogy azóta sem látható sehol, miközben ezerszer látott vackokat évente többször is ránk tukmálnak a kedves csatornák (különösen Karácsony táján).

Erasztoman, Fandorin-fan…, nálam egyre megy.
Ez a fiatal nyomozó egyre szimpatikusabb, különösen attól, hogy neki is vannak gyenge pontjai. Ráadásul ezek változtatják át a gondolkodásmódját, a külső szemlélődő számára látszólag rugalmatlan figura igencsak érdekes fordulatot hajt végre a mű befejezésekor.

(Ejnye, Akunyin! Most meg még a Monte Cristo grófja köteteit is elő kellene vennem…)

Kicsit kevésbé tetszett, mint a többi, de ez az én hibám, nekem ez túl politikai krimi volt. Pedig Fandorin most is mesterien következtet és remekül szédíti Moszkva hölgyeit, megint van egy kellemes fiatalembert mellette, megint veszélyes ellenfelet győz le (ez nem spoiler, ezt előre lehet tudni). De most kevesebb benne a szatíra, komorabb az egész történet. És – amit jobban hiányolok – kevesebb benne Masza. Talán majd a következő…

Egyszerűen nem bírok választani melyik a legjobb Fandorin könyv, egyik ezért kedvenc a másik amazért. Nekem ez is nagyon tetszett!

Nekem itt kicsit kevés volt Fandorin de továbbra is kedvelem az író stílusát, a történetvezetést és persze a Fandorin-Masza párost.

Lassan már írhatom, hogy a szokásos. Ez azonban nem azt jelenti, hogy unalmas lenne, hanem azt, hogy a szerző ezúttal is hozta a tőle megszokott és korábbi művei alapján joggal elvárt magas színvonalat. A mai modern „kütyük” világában nehéz lehet olyan krimit (vagy bármilyen más regényt) alkotni, amelyben mindezek a „kütyük” még a jövő zenéi. Akunyinnak mégis rendre sikerül. Ráadásul úgy, hogy ezen „kütyük” hiányában is pergő, fordulatos, egyáltalán nem „lassú” regényt kap a kezébe az olvasó. Fandorin továbbra is egyre szenzációsabb, sőt… Ezúttal is megkapja méltó, megfelelően képzett, agyafúrt ellenfeleit mind a rossz, mind a jó oldalról. Ennek ellenére egy percig sem lehet kétségünk a végső győztes személye felől, hiszen akkor nem jöhetne a 7. rész. Szerző által megrajzolt miliő továbbra is fantasztikus. Nagyon kellemes hely lehetett a XIX. század végi ősi főváros, Moszkva. Várom Eraszt Petrovics következő kalandját, amelyet rövidesen el is kezdek olvasni.