A ​halál szerelmese (Fandorin 8.) 80% 56 csillagozás

Akunyin egy újabb műve A halál szerelmese című került ismét B. NIkitől kölcsön hozzám. Ezúton is köszönöm!  Ez a regény nem volt olyan nagy hatással rám, mint az eddigiek, kissé úgy éreztem, hogy a szerző mintha épp kifogyott volna kicsit az ötletekből, melyekkel eddig Fandorinnak sikerült „erasztománná” tennie a fél világot. A halál szerelmesei egy 12 fős klubba tömörülnek s várják a jelet, mely engedélyt ad végső tettükre. Persze mindig érdekes lehet, miért választja valaki önként a halált, amikor az előbb vagy utóbb úgyis eljön, de valahogy erőltetettnek éreztem a történetet.
A dekadens krimi a halálesetek ellenére olykor paródiába is hajlik, Akunyin itt is hű korábbi stílusához. Biztosan bennem van a hiba, s lesz nekem jobban tetsző, sőt jobb is!

Első Borisz Akunyin olvasásom volt A halál szerelmese. Nem mondom azt, hogy teljesen tökéletes és nem is volt az a katartikus élmény sem, egy könyvnek elment. Fura módon spontán olvastam közös időben @B_Niki-vel. :) A történetről röviden annyit, hogy híres irodalmi, zenei alakok neveit veszik fel a Halál Szerelmesei moszkvai társaság tagjai, hetente kijelölnek egyet maguk közül, akinek öngyilkosnak kell lennie. Egyre nagyobb mértékben tombol az öngyilkossági láz az orosz fővárosban és ennek jár utána Eraszt Fandorin. Ezúttal egy kicsit ügyefogyott, dadogós szerepben Gendzsi herceg néven. Az események időnként felpörögtek, de volt olyan periódus, ahol némileg untam az olykor dagályos eszmefuttatásokat. Jó, rendben próbált az író némi korhangulatot átadni, de ez nem sikerült hibátlanul. Amit még hiányoltam, az volt, hogy a szereplők jellemrajza kimaradt a történetből. Pedig… pont az érdekelt volna miért Ofélia, Lorelej (így), Rosenkrantz, Prospero, Columbina, Kritón, Gendzsi stb.. a szereplők név választása.
Szerintem van jobb könyve az írónak, ez most időnként döcögött:4 csillag és 3,9 pont.

Ez volt az első könyv, amit a Fandorin sorozatból olvastam. Hiába várt már a polcon egy saját példánya A gyémántszekérnek – ami azonnal elvarázsolt gyönyörű borítójával –, mégis ezzel kezdtem, mert ez volt elérhető a könyvtárban, ahová 2012-ben jártam.

Bár nagyon tetszett, csak négy csillaggal jutalmaztam. Azonban hibái, gyenge pontjai ellenére is elvarázsolt annyira a történet, hogy belecseppenve a „Fandorin univerzumba” már ki sem akartam lépni Fandorin és Masza agyafúrt bűneseteinek bűvköréből. Mentetetlen rajongóvá váltam. Most az év vége közeledtével gyorsan újraolvastam a részt, hogy felelevenítsem emlékezetemet és szövegesen is számot adjak arról, milyennek láttam ezt az epizódot Fandorin életében.

Moszkvában járunk, a XX. század hajnalán, 1900 augusztusában. Könnyen befolyásolható, érzékeny lelkű és lírai hajlamú fiatalok egy hátborzongató szekta hálójába kerülnek. Már-már önkívületi állapotban kísértik a sorsot, eljegyzik magukat Halál cáreviccsel, akivel a „szerencsés” kiválasztott frigyre is kelhet. A szekta egyes tagjainak nem titkolt szándéka, hogy az életből egyenesen az irodalomtörténetbe vonuljanak át. Fandorin az újságokból értesül az új keletű, veszélyes őrületről, amelynek elburjánzását az „Élet szerelmeseként” mindenképpen meg akarja akadályozni.

Akunyintól nem idegen az öngyilkosság témája. (Emlékezzünk csak vissza spoiler) Ráadásul a szerző 1999-ben eredeti nevén, Cshartisviliként publikálva jelentette meg Az írók és az öngyilkosság (Писатель и самоубийство) című irodalomtörténeti munkáját. Két évvel később úgy tűnik, a téma ezt a regényt ihlette.

Érdekes Fandorin ambivalens viszonya az öngyilkossághoz, amelyet japán hatásra, a keresztény felfogástól eltérően tisztel, de csak nagyon indokolt esetben látja igazoltnak létjogosultságát. Masza hozzáállása igazi japánként már sokkal egyértelműbb. Annak ellenére, hogy „gazdájával” vállvetve harcol a szekta leleplezéséért, nem egyszer áhítattal tekint az öngyilkosokra. Milyen gyökeresen eltér a távol-keleti emberek hozzáállása a halálhoz, mint az európai kultúrkörben megszokott! Masza és a Halál szerelmesei az öngyilkosságra a halálnemek arisztokratájaként tekintenek.

spoiler Ez a szál kissé dagályos és sablonos volt, számomra ez volt a könyv gyenge pontja. Kiszámítható volt, még ha a szerző duplacsavarral bonyolította is a történetet. Marad a négy csillag. A téma érdekes, a stílus kiemelkedő, Akunyin parádés, mint mindig. Örülök, hogy rábukkantam erre a sorozatra.

U.I. Abszolút kedvenc szereplőm Maszahiro (Masza). Volt egy vicces jelenet, spoiler Hát így kell ezt csinálni! spoiler :)

Hát ez engem most nem érintett meg. Krimibbet vártam, és kevesebb misztikus izét.

Erasztomán lettem. Ide nekem az összes Akunyint!
De most komolyan, ezek az oroszok. Hogy tudnak ezek így írni? A levegőben lehet valami. Vagy a vodka.
Ez az Akunyin is úgy ír, hogy majdnem mindegy is, miről. Ráadásul milyen klasszikus krimi ez! Mondhatatlan, rémes klisékkel dolgozik, és közben valahogy remek atmoszférát teremt, szellemes, izgalmas, és olyan ügyesen vezetget rá a megoldásra, hogy rém okosnak érzed magad.
A fél csillag levonás a hihetetlen színpadias finálé és a halmozódó, valószínűtlenül szerencsés véletlenek miatt.

Három nézőpontos szerkesztés, következetesen végigvezetve a könyvön: (bulvárjellegű) újságcikkek után irodalmi(askodó) női napló, majd egy meglehetősen titokzatos – hiszen végül is titkos – ügynöki jelentés szálaiból szövődik össze a regényszövet, -szöveg.
Zseniális a sokféle világ- és orosz irodalmi utalás is.
(Most akkor leginkább William Shakespeare: A vihar a régi-új kötelező e könyv megértéséhez.)

A korábbi Fandorin történetekhez hasonlítva ez lényegesen gyengébb, de még így is szórakoztató darab. Remélem a további részek hozzák majd a korábbi szívonalat és nem csak nyomokban tartalmaznak majd Fandorint és Maszát..

Eddig talán a legkevésbé sikerült rész a Fandorin sorozatból. Olyan vérszegénykék voltak a szereplők, és emiatt az egész összkép sántikált. Nagyon sok múlott például a nézőpont karakteren, és Mása Mironova, alias Columbina nem valami szimpatikus lány. Sosem tudtam vele, meg a nagy világfájdalmas halálvágyával, és beteg feltűnési kényszerével együtt érezni. A Fandorin mellé csapódó számos hölgyike közül egyértelműen ő a leggyengébb versenyző.

A másik problémám Prospero volt, az öngyilkosok körének misztikus és manipulatív vezetője. Már az első perctől kezdve csak egy szánalmas öregembernek láttam, egy amatőr bűvésznek. Nem volt benne semmi lehengerlő karizma. Ha egy kicsit meggyőzőbb az alakítása, akkor talán a további fejleményeket is ütősebbnek érzem.

A bulvárcikkek és az ügynöki jelentések nagyon tetszettek, és teljesen be is szippantott a könyv ezeknél a nézőpontoknál, azonban Columbina halálosan ostoba sorai oldalanként reszeltek le rólam egy-egy IQ-pontot. Azt a nőt szívem szerint a megjelenésétől számított 3. oldalon szúrtam volna szíven egy kalaptűvel, naivitása, nagyravágyása, hóbortjai, és általános debilitása ugyanis teljesen kikészített.
Egy rettentően elcsépelt poénnal akartam indítani, el szerettem volna mondani, hogy ez a regény oroszokról szólt (haha), de aztán meggondoltam, mert pont annyira szólt oroszokról, mint amennyire nem. Pont annyira regény, mint amennyire nem, és pont annyira krimi, amennyire nem.
Néhol megdöbbentően vontatott, Fandorin is csak passzív szemlélője az eseményeknek, nem alakítója. Akunyin remekül ábrázol, szinte bármit, kivéve a vakszerencse által az emberek útjába sodort véletleneket. Az nem igazán megy neki, ebben a könyvben mégis abból próbált összezsúfolni jó párat, a hitelesség mérlegén épp emiatt túl kevésnek bizonyult.
A fülszöveg és a letisztult borító sajnos becsapott, azt hittem többet, jobbat kapok majd. Persze magával a regénnyel nincs gond, szórakoztató, kellemes, csak többet ígért annál, amit nyújtani tudott.

Tényleg szórakoztató és meglepően vicces krimiket ír ez az Akunyin. Bár a csavar kiszámítható, de kellemesen telik vele az idő, és ez a fő.