A ​gyémántszekér I-II. (Fandorin 10.) 95% 55 csillagozás

Akunyin ezzel a könyvével megfogott, bevallom, a második kötet nagyobbik felét nem tudtam letenni. Köszönhető ez a fő helyszínnek (Japán), ami egyértelműen varázslatos, a tüneményes gésának, valamint a szerelmi szálnak. Azonban az első részt, ami oroszhonban játszódik, eléggé untam, még akkor is, ha a végére egy csavarnak köszönhetően kapunk egy nagy sallert, és megtudunk valami lényegeset erről. A csűrés-csavarásokból és a hatásvadász fogásokból egyértelműen a kevesebb lett volna a több, néha olyan volt, mintha Leslie L. Lawrence-t olvasnék, Fandorin karaktere sincs rendben, egyértelműen alá van rendelve a cselekménynek, ahelyett, hogy a karakter életre kelve hozná létre a cselekményt. Ez az író hibája.
A vadzsrajána buddhizmust és a nindzsa klánokat összemosni ötletes, a laikusoknak biztosan tetszik, ám elhibázott, félrevezető akkor is, ha egy bódhiszattva bármit megtehet, ami a hétköznapi szinten erkölcstelennek tűnik. Azonban az a fő különbség mások tetteivel szemben, hogy még az erkölcstelennek tűnő cselekedetei is arra szolgálnak, hogy ezáltal az, akivel csinálja, vagy az aki ezt látja, ennek hatására megvilágosodjon, áttörjön egy tudati gátat. (Lásd mahásziddhák.) Soha nem öncélú, nincs mögötte haszonszerzés, pénzért végzett orgyilkosság, meg egyéb nindzsulások. Mint írtam, ötletes a kettő összemosása, már csak azért is, mert van néhány olyan magát buddhistának és bódhiszattvának tartó személy, aki komolyan elhiszi magáról, hogy túl van jón és rosszon, ezért bármit megtehet, akár kegyetlenkedhet is. Csak sajnos ettől a „bármitől” senki nem világosodik meg, még ő sem. Sőt.

És lapoztam, és nem volt tovább! Kész, végem van, akarom még.
Ezt leszámítva nagyjából tökéletes.

Hogy érhet ennyi csavar után ilyen készületlenül a befejezés? Hogy lehet, hogy a tizedik meglepetés után teljesen készületlenül és védtelenül megadom magam a tizenegyediknek?
Hogy lehet ennyire izgalmas valami, ami ennyire kiszámítható? Sőt, lehet-e valami épp azért izgalmas, mert kiszámítható? Hogy lehet arra alapozni a cselekményt, hogy az Okos Olvasó (akinek már van némi Akunyin-jártassága) majd számít bizonyos fordulatokra, és ettől aggódja magát össze is, meg vissza is?
Hogy lehet Fandorin ennyire szupermen, és hogy lehet Masza ennyire cuki?
Hogy lehet egy könyv egyszerre ennyire szellemes, melankolikus és kegyetlen?
Hogy lehet egy romantikus szálat ennyire emberien és ennyire távolságtartón ábrázolni egyszerre?
Hogy lehet ilyen idióta neveket kitalálni folyton?

Hogy lehet, hogy még nincs meg az Akunyin összes?

Mondták, hogy ez a legjobb. Elhittem. Igazuk volt.
Az első történet olyan megszokott Fandorin. Izgalmas krimi, és Eraszt mesteri logikával ered a bűn nyomába. A kisregény látszólag befejezetlenül, egy rejtéllyel ér véget. A második résznál gyakran kérdeztem magamtól, vajon miért ez a sorrend, Hiszen lényegesen korábban játszódik, mint az előző rész. De aztán nem kérdeztem semmit. Teljesen lekötött a történet. Japánok és oroszok egymás mellett élésének rengeteg apró nehézsége is elég lett volna egy érdekes regényhez, de mellé még a politikai krimiszál… és a nindzsák misztikuma… sajnos, ezt nagyon hamar el kellett olvasni. És akkor vágott fejbe az utolsó csavar…

Eraszt Fandorin egy született bajkeverő. Ez egy. Többnyire egy, az eredetinél jóval emberibb Holmes-fajtájú kopó szimatával fut. Abból a fajtából, aki nem ijed meg egy pofontól. (James Bondot már nem akarnám idekeverni, de onnan is erősen mintha. :) ) Ez kettő.
A történet keletiesen elegáns és okos szerkezetbe van ágyazva. Ez három.
Jól van összerakva ez, emberek. A történelmi háttér kellő alapot ad arra, hogy izgalmassá tegye. Viszonylag egyszerű, de szellemes krimi. Mármint az első kötet. Aztán, mintegy a leves után a főétel, a második könyv új világra nyit kaput. Lehet, aki már unalomig kiképezte magát a japán kultúrából, nem fog megigéződni, de nekem sok érdekességet mutatott be életvitelben, gondolkodásban is, amellett, hogy nem most hallok először a Kis Útról és a Nagy Útról.
Ahogy végigolvastam, érzem a késztetést, hogy most mindezek tudatában fussak csak neki újra az elejének. Mindjárt másképp fog festeni. (így is fogok tenni, de előbb még el kellett mondanom, mi van, mert folyt ki)
Azért volt ebben is egyfajta érzelgős önszeretet, amely tulajdonképpen az oroszokra és japánokra is áll. Nem is tudom, hiba-e ez, valszeg pont ez az a hiba, amiért rendre újra oroszt veszek le a polcról olvasni. El is gondolkoztam rajta húzzak-e le fél csillagot, amiért ilyen tolakodóan akar bevágódni az olvasónál. De tojok rá, kedvenc, oszt kész.
Azért kíváncsi lennék, hogy egy japán mit gondol az ábrázolásukról.
És megnéztem, persze nem ez a csóka eredeti neve. De hát nagyon fülsértő is volt az Akunyin – akunin egybecsengés.
Ja, és a könyv valami egészen kirívóan gyönyörű. Pedig én aztán nagy rutinnal mondok nemet könyvvásárlásra, de ez a tenyerembe ragadt elsőre.
Végkövetkeztetés: Akunyint mindenkinek! :)

A végén állt össze a kép. Amint befejeztem, egyből elő kellett vennem az első kötetet, amelyik olvasás közben nem tetszett annyira, nem éreztem jelentősnek. Aztán mégis az lett. Amint elolvasom az első kötet végét még egyszer, részletesebb értékeléssel jelentkezem.
–

Nem ismertem korábban Akunyint, csak megláttam ezt a kétkötetes könyvet az egyik könyvesboltban nézelődés közben. Borító alapján választottam, anélkül, hogy bármit is tudtam volna a szerzőről vagy a könyvről. Nem bántam meg, mert Akunyin az egyik kedvenc szerzőm lett. Érdekes, hogy miután megvettem a könyvet, mégis más, könyvtárból kölcsönzött részekkel kezdtem el a Fandorin sorozat olvasását.

Már több mint egy éve volt a polcomon, többször nekiveselkedtem, de 40-50 oldal után meguntam. Zavart a sok idegen japán és orosz név, akiket nem tudtam a karakterekhez kötni, folyton összekevertem őket, pedig régen egy kevés ideig még japánul és oroszul is tanultam. Közel egy év telt el, mire több Fandorin könyv olvasása után újra nekifogtam. Az első kötet kevésbé volt számomra emlékezetes, kihagyásokkal olvastam. Aztán a második kötetnél nagyon belendültem, mindenhová magammal cipeltem, olvastam a villamoson, ebédszünetben, ahogy ez nálam megszokott. A legvégén állt össze egésszé, nyert értelmet a két kötet címe számomra és megemeltem a kalapomat Akunyin előtt. Ezt aztán a fennmaradó kötetekkel nehéz lesz felülmúlni.

Igazi csemege ez a történet a Távol-Kelet iránt érdeklődők számára, Akunyin megcsillogtatja japanológusként szerzett tudását. Hogy mindaz igaz-e, amit leírt, nem tudom, mert nem vagyok szakértő, és nem volt időm utánanézni például a szerelem vagy az arcból olvasás művészetének, mindenesetre én elhittem ezt a fantasztikus mesét és nagyon jól szórakoztam az olvasás közben.

Különösen érdekes volt a könyv gazdaságtörténeti érdeklődéssel olvasva, mert a második kötet arról a Japánról szólt, amely egy új korszak, a modernizáció kapujában állt, még egyetlen nagyhatalom sem vette komolyan, ennek ellenére mégis próbálta mesterkedve az érdekszférájába vonni. Felfigyeltem azokra a részletekre a könyvben, amelyek a japánok innováció, fejlődés és szorgalom iránt tanúsított mentalitásukról árulkodtak*, magamban el is mosolyodtam, mert egyetemi tanulmányaim egy részlete jutott eszembe róla. (A japán gazdasági csodának nevezett, második világháború utáni korszak kereskedelmi gyakorlatáról tanulva számos amerikai-japán érdekellentétről hallhattunk, talán éppen ebből a mentalitásból fakadóan.) Fandorin nagyon jól illett ebbe a díszletbe, hiszen korábbi kötetekből ismerve tudjuk, hogy a vakmerő, szimpatikus fiatalember maga is a modernizáció és az új találmányok szenvedélyes híve.

Nagyon érdekes volt a japánok külföldiekkel, gaidzsinokkal szembeni viselkedése és idegenkedése**, amely egykori japán nyelvtanárom szerint még ma, a XXI. században is tetten érhető.

A fejezetcímek külön dicséretet érdemelnek, mert megmozgatták az ember fantáziáját, elárultak némi részletet az elkövetkező eseményekről, miközben a cselekmény következménye csak a fejezet végén vált nyilvánvalóvá és az sokszor ellentétes volt azzal, amit korábban elképzeltem. A haikuk pedig abszolút kedvenceim voltam, kedvem támadt belőlük többet olvasni.

Majd' elfelejtettem: Masza felbukkanása és beépítése a történetbe parádés volt. Életfelfogása irigylésre méltó. :)

Összefoglalva, sok olyan rétege volt a könyvnek a szórakoztató kalandok leírása mellett, amelyekben mindenki megtalálhatta a maga érdeklődésének megfelelőt, ezért én csak ajánlani tudom, olvassátok el ti is.

*http://moly.hu/idezetek/331501
**http://moly.hu/idezetek/331502

Annak idején gyermekkoromban, még nem voltak annyira elérhetőek a fantasy könyvek. ( Legalább is számomra biztos ). No most ezt az űrt ki kellett tölteni valamivel és ezek a valamik a nindzsák, szamurájok, kalózok, valamint az indiánok voltak.
Mivel ebben a könyvben nindzsák is szerepelnek, az értékelése jó gondoltam adok neki egy esélyt.

Fura módon van szétvágva a könyv két könyvé, de olvasva rögtön értelmet nyer miért van ez így. Az első vékonyabb könyvben a főhős egy japán ( nindzsa ) szabotőr után nyomoz. ami végül is olyan mint egy orosz James Bond könyv.
A második könyv bemutatja, hogy Fandorin hogyan ismerte meg a nindzsákat és harcművészetüket. Kiderül, hogy fiatal korát Japánban töltötte. Ez a rész egy nyomozós krimi, némi politikai belharccal, megismerve a Japán emberek filozófiáját, hozzáállását és a különös becsületkódexüket. Egy olyan világban, ahol az események befolyásolására, bizonyos hatalommal rendelkező személyek rejtélyes embereket fogadhatnak fel, akiket sinobiknak, vagy másképpen nindzsáknak hívnak.

Főleg a második könyv, teljesen elvarázsolt. Nagyon tetszett!

Szögezzük le, a kémregény (és -film) nem az én világom. Ennek ellenére örülök, hogy elolvastam. Nem állítom, hogy a sorozat többi részéhez is kedvet kaptam volna, de igazából tetszett. Az első kötet még csak egy sima kémjátszma volt, okés volt, ennyi. A második már sokkal érdekesebbre sikerült, amihez valószínűleg a történet környezete, az újkori Japán nagy mértékben járult hozzá. És mennyi fordulat! Lassan indult be, de a végére oda jutott, hogy már egy oldalon belül is kettőt hármat csavart a történeten. Annakidején a borítója és Japán miatt vettem le a könyvesbolt polcáról, és végülis nem csalódtam, volt borító is, meg Japán is.
Azt nem állítom, hogy kihagyhatatlan, de jó volt.

Jó ez az időutazás, a regény(ek) szétválasztása.
Eddigi műveiben is lenyűgözően gazdagon ábrázolt izgalmas kor(ok)ba vitt el Akunyin, most meg még azt az űrt is kitölti – vagy mégsem teljesen? – ami a Leviathan és az Akhilleusz halála között keletkezett.
No meg egy kicsit lelepleződik az írói álnévválasztása is…

(Újabb (újra)olvasnivalók:

„Akunyin Kuprin egyik kisregényét (az orosz irodalom első kémregényét) dolgozza fel művében…” – a Ribnyikov törzskapitány címűt.
A. I. Kuprin: Párbaj
(Európa, Budapest, 1980. 390 oldal · ISBN: 9630710116 · Fordította: Gellért György, Rab Zsuzsa, Tábor Béla) – az utolsó elbeszélés;

Akiket csak név szerint emleget:
Akakij Akakijevics: Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A köpönyeg;
Csackij: Alekszandr Szergejevics Gribojedov: Az ész bajjal jár;
Andromakhé: Homérosz: Iliász;
Kirké: Homérosz: Odüsszeia;
Gulliver: Jonathan Swift: Gulliver utazásai;
Childe Harold: George Gordon Noël Byron: Childe Harold zarándokútja / Childe Harold's Pilgrimage;
(Grigorij Alekszandrovics) Pecsorin: Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse;
Rocinante: Miguel de Cervantes: Don Quijote;

A könyv címe is szerepelt:
Alekszandr Szergejevics Puskin: Anyegin;
Alekszandr Szergejevics Puskin: A kapitány leánya)

UPDATE
Kb. 10 év után, bölcsebb fejjel újra elolvastam. A véleményem mit sem változott. Zseniális könyv, egyedi hangulattal. És megint sokszor hangosan felnevettem, ami – mint lejjebb írom – ritkán fordul elő velem egy könyv esetében. Maximálisan ajánlom!
–
A régebbi értékelésem:
Akunyin véleményem szerint új szintre emelte a detektívregény műfaját.
Az Eraszt Fandorinról szóló sorozata kiváló regényekkel van tele, egyik jobb, mint a másik.
A titok az író, Akunyin lenyűgöző bölcsessége, kulturális érzékenysége, tapasztalata és magával ragadó stílusa. A sztorik élvezetesek, izgalmasak, a szereplők hitelesek és érdekesek. Egyszerre jelenik meg a történetekben a nyugati és a keleti gondolkodásmód, és valahol a kettő között a megfejthetetlen orosz lélek.
Emellett rengeteget nevetek is, amikor Fandorin történeteit olvasom, erre azért nem minden könyv képes.

A gyémántszekér tetszett az egyik legjobban, de Akunyinnal tényleg nem lehet mellélőni. Érdemes az elején kezdeni, a sorozat első kötete az Azazel.

Először a megjelenést dicsérem, a sokszor külsőt váltott sorozatnak ez a legszebb darabja szerintem. A borító gyönyörű, a lapok szép fehérek, a betűk mérete és típusa jól olvasható.
Az első kötet tökéletes, kellően tömör, a két főszereplő párharca végig feszült, izgalmas.
A második kötetben viszont kicsit csalódtam. Azt vártam, hogy egy lassú folyású, ráérős történet lesz, rengeteget megtudunk belőle Japánról, és Fandorin ott töltött négy évéről. Ehhez képest Eraszt Petrovics végigrohanja az ötszáz oldalt, akció akció hátán, a főhős és az olvasó mellett is csak elsuhan Japán. Morzsákat kapunk csak, érdekesek, de akkor is csak morzsák. És csak pár hét eseményeit ismerhetjük meg. Az egy másik bosszantó dolog, hogy Fandorin olyan, mint egy orosz medve a keleti porcelánok boltjában, pedig már több embernyi élettapasztalat áll mögötte az első három kötet alapján. Érthető, hogy ez egy idegen világ számára, de sokszor kifejezetten ostoba a viselkedése. Ráadásul a könyv vége már túl meseszerű is lett nekem. Viszont nagy pacsi jár Masza rendkívül eltalált és szerethető karaktere miatt.
Az első kötet vitán felül öt csillag, a második négy (ezt Masza kerekítette felfelé), az együtt négy és fél.