A ​cár könyvtára (A Magiszter Kalandjai 1.) 85% 41 csillagozás

Annyira szerettem volna, ha tetszik. A könyv első fele szenvedés volt, az éreztem, hogy nem haladunk sehova. Kár volt ennyire hosszúra nyújtani az előzményeket.
Két időben játszódik a történet nagy része: a 17. századi és a jelenkori off Moszkvában. A fejezetekben felváltva, hol a múltban von Dorn történetét követhetjük, hol a jelenben Fandorine kalandjait. off A könyv második feléig sejtelmem sem volt, hogy fog ez a két szál találkozni. Illetve nyilván azt értettem, hogy a papír von Dorntól származik, csak hogy miért kellett von Dorn útját, motivációit ilyen bő lére ereszteni? Na mindegy.
Fandorine egyébként egy magiszter, aki örökölt egy hosszában félbetépett vallomást, és gondolta, ha ebből kerekíthet egy jó kis tanulmányt, akkor az majd előrébb viszi a ranglétrán. Ezért utazik Oroszországba, és keveredik bele jó sok kalamajkába. Mire feleszmél, már a nagyok űzik vele sajátos játékaikat, és ő még csak nem is sejti, hogy micsoda „Szent Grál” után kajtat.

(Ugyan a Fandorin11. darabjaként szerepel, azért mégsem teljesen illeszkedik bele – nem véletlenül, hiszen ez egy új sorozatnak, A Magiszter Kalandjai címűnek az első kötete is egyben. Azóta rendeződött a könyv itteni státusza.)
Borisz Akunyin folytatja, sőt tovább szélesíti időutazásának kereteit. A helyszínünk most Moszkva, de micsoda két Moszkva!
Az orosz Fandorinok „ősatyja” sváb kapitány, a XVII. századból; Eraszt Petrovics (déd)unokája – a fülszövegben csak unoka, míg a regényben egy helyütt déd- – pedig egyenesen angol Sir, aki szintén versfaragó, csak ő éppenséggel limerickeket ír, és nem is akármilyeneket!
    Már ebből a kettős szereposztásból is egyenesen következik az időbeliség miatti két szálon futtatott cselekményvezetés. Ám a szerző mindkét időszakban további párhuzamokat, különleges izgalmakat sző a szövet mintázatába: így alkalmunk van megismerkedni Puskin legendás szerecsen ősével is, valamint a mai Oroszország meglehetősen összetett (al)világával is.

Magával ragadó a regény szereplőinek beszéltetése, stílusa is, egészen zseniális a különböző hangnemek közötti váltás – az arisztokratikus fentebb stíltől egészen a legvaskosabb argóig terjed –, s a szituációban részt vevő másik fél erre adott reakciója.

És – bár ugyan a regény vége felé, de – már itt, ebben a kötetben, az ősapa, a kapitány szájából is elhangoznak a később legendássá vált analizáló gondolatmenetet tagoló kijelentések: Ez egy. (…) Ez kettő. (…) No és végül, harmadjára…

Az orosz Da Vinci-kód. Viszont sokkal életszagúbb, emiatt izgalmasabb és érthetőbb. Nekem bejött.

Nagyon érdekes volt két különböző korban játszódó történetet olvasni ebben a kalandregényben, melyek közül egyik sem a korábbi kötetekből megszokott Fandorinunk kora volt. Nagyon tetszett a történelmileg érdekes kontextusba helyezett régi cselekményszál. Szórakoztató volt napjaink Oroszországának görbe tükre is, bár néhol azért enyhén sablonosnak éreztem a ma játszódó eseményeket.
Bevallom, kicsit hiányoltam a megszokott főhőst. A két új főszereplő egyikéhez sem tudtam annyira kötődni, mint Eraszt Petrovicshoz. A végét enyhén összecsapottnak találtam. Mindenesetre várom a folytatást, ami idén meg is jelent magyarul, igyekszem mihamarabb elolvasni.

Fordulatos, izgalmas és jó könyv ezúttal Fandorin nélkül. Helyette von Dorn és Fandorine, a német ős és az angol leszármazott kutat egy titokzatos kincs után. A XVII. század végi és a XX. század végi Oroszország egyaránt riasztó hely, idegen és furcsa (mondjuk a XX. század végi sajnos kínosan ismerős nekünk is). Rablócskázás, kenőpénzecske, privatizációcska, a zavarosban halászó és zsírosra hízó gazemberek. A XIX. század végének Moszkvája sokkal közelebb állt a kor Európájához. A fél pontot azért vontam le, mert Nicholas néha nagyon idegesítő, olyan, mintha egy angol karikatúrája lenne, továbbá én jobban szeretem a „klasszikus” Fandorin-történeteket. A könyv szép, minőségi kiadvány, a fordítás is nagyon jó, remekül visszaadja az oroszok és az idegenek, valamint a modern orosz szleng eltérő stílusát.

Akunyin ismét megmutatta, ezt a könyvét sem lehet letenni.
A magam részéről könnyen tudtam kötődni az unokához, Nicholas Fandorine-hoz. Esetlensége, szerencsétlenkedése emberibb volt, mint Erast Petrovics harmóniája, „tökéletessége.”
Von Dorn kapitány mint dinasztia alapító. Megfelelő ember a megfelelő feladatra. A két idősíkot követve közelebb kerülünk a Fandorin famíliához. Elkerülhetetlen, hogy Von Dornt, Fandorint és Fandorine-t egymáshoz hasonlítgassuk. Dehát Moszkva a különböző történelmi időkben különböző hősöket kíván. Mégis valahogy az az érzésem, hogy nincs nagy különbség a vadkelet Moszkva és a mai orosz főváros között.

Borisz Akunyin, úgy tûnik, megirigyelte amerikai kollégái sikerét, amelyeket a múltbeli rejtélyek nyomát keresõ titkosírás szakértõkrõl szóló történetekkel arattak. Lehetséges, hogy Dan Brown vagy Steve Berry hõseinek felmenõi között nagy detektív-koponyákat találnánk, ám az is lehet, Eraszt Fandorin génjei véletlenül keveredtek úgy, hogy a rejtélyek iránt érdeklõdõ tudóst hozzanak létre, akire akkor is ráakad a kaland, ha egyáltalán nem keresi.

Erasztot ugyan jobban kedvelem, mint Nicolast, de ez marhára szórakoztató volt.

Egyáltalán nem tetszett, tudom sorozat, de olvastam már olyan sorozatot, ráadásul nem sorrendben, hogy nem bírtam letenni, de ez! Pongyola, rossz stílusú, egyedül az tetszett, ahogy és amit az oroszokról ír, habár tudom, az sem teljesen így van…Miért van ez a mű, intellektuális krimiként beállítva? Azért mert könyvekről szól??? Az édeskevés, A rózsa neve, na az intellektuális krimi! sajnálom, hogy kiolvastam, de annyi könyvet hagytam abba az idén, ezt nem akartam.

Zseniális! De melyik Akunyin-könyv nem az?

Ezúttal feltárul a Fandorinok nemzetségének sorsa a két végpontján bemutatva. Újorosz olajmaffiózók, középkori pópák, gyagyás cárok, asszaszinok és rengeteg kultúrtörténeti utalás kerül elő a XVII. századi orosz állam, valamint a frissen megalakult peresztrojka utáni Oroszország kapcsán.

A végső nagy fordulat ismét hagy maga után gondolkodni valót, Akunyin nem kínál elcsépelt hepiendet, csak olyan csendeset, egyszerűt.
Amire nagyon kíváncsi voltam és a legjobban érdekelt volna (honnan származik a Fandorinok elképesztő szerencséje?), nem került megmagyarázásra. Talán jobb is így.