Piros ​fű 148 csillagozás

Boris Vian: Piros fű Boris Vian: Piros fű Boris Vian: Piros fű

"- ​Három hónapos korom óta szeretnék egy vapitit – mondta bizalmasan Dupont szenátor. (…) – Egy vapiti, az zöld, kerek, tüskéi vannak, és pluttyan, ha vízbe dobja az ember. Legalábbis nekem ilyen a vapiti.
Wolf lebiggyesztette a száját, és abbahagyta a puzogánykaszabolást.
– Na jó – mondta. – Lekantárazlak, és megyünk, keresünk egy vapitit. Meglátod, hogy változtat-e valamit, ha az ember megkapja, amire vágyik."
Dupont szenátor, a fáradt, öreg kutya nemcsak emberül tud beszélni, hanem macskául is. De hát a páratlan fantáziájú Boris Vian (1920-1959), a Tajtékos napok, a Pekingi ősz meg a Venyigeszú és a plankton írójának világában ez igazán természetes, mint ahogy az is, hogy a vapiti olyan, amilyennek a szenátor elképzeli, s nem amilyennek a zoológia tudja (Észak-Amerikában honos nagy agancsú szarvas), hogy a tahópályán csücsörkés buzogányok virítanak, Eldoramiban szimmancs mond jövendőt, vagy hogy a városi rezesbanda úgy éri el a girigáré-hangzatot ("Dzuffa… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1950

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Boris Vian Cartaphilus

>!
Helikon, Budapest, 2017
230 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632278605
>!
Cartaphilus, Budapest, 2007
188 oldal · ISBN: 9789637448812 · Fordította: Bognár Róbert
>!
Polgár, Budapest, 1997
152 oldal · puhatáblás · ISBN: 9639002224 · Fordította: Bognár Róbert

Enciklopédia 3


Kedvencelte 36

Most olvassa 8

Várólistára tette 69

Kívánságlistára tette 37

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Ákos_Tóth IP>!
Boris Vian: Piros fű

Úgy tűnik, a Piros fűvel eljutottunk a Vian-életmű legsötétebb óráihoz, én legalábbis nehezen tudok elképzelni ennél reményvesztettebb alkotást egy olyan eleven személyiségtől, mint Boris. Már maga a cím is beszédes: a piros fűről egyből a Világok harca ugrott be, ahol a marslakók hegesztik össze gyilkológépeiket, miközben körülöttük piros fű növi be a tájat – megdöbbentem, amikor az utószó ugyanerre a párhuzamra hivatkozott. Pedig a célzás utólag nyilvánvalónak tűnik: Vian főhősei is gépet építenek a mezőn; itt mintha ők maguk lennének a marslakók, a környezetük pedig tényleg egyfajta sötét és pusztító erő nyomait viseli magán.

De a helyzet tovább súlyosbodik: lesz itt kirándulás prostituáltaknál, finom kitekintés a korrupt politikára, mindennapos erőszakkal is találkozhatunk, majd párok gabalyodnak össze és esnek szét, tombol a boldogtalanság, az elidegenedés, jelképesen valaki a pszichológiai problémáinak áldozata lesz. Szokás mondani, hogy Vian önéletrajzi ihletésben, terápiás célzattal írta ezt a regényt – ilyen tekintetben külön megrázó, hogy valaki a saját problémáit egy efféle történet megalkotásával próbálja gyógyítani. De tény és való, a szokásos álomszerű ködréteg alatt rengeteg általunk is ismert, a mindennapi életbe ágyazott konfliktus lapul meg. A látszólagos világ abszurditása itt fontosabb funkciót tölt be, mint a Tajtékos napokban, ugyanakkor sokkal bonyolultabb az ottani univerzumnál, és egyáltalán nem is vicces – olyan környezet, amiből menekülni kell. Bizonyos értelemben a főhős által szerkesztett titokzatos gép is erre való, de Wolf aktuális problémáinak megoldása a múlt feltárásával és a szembenézéssel számunkra és számára is nyugtalanító utazás: spoiler. Világos, hogy egyfajta pszichoanalízisről van szó, még akkor is, ha maga Vian idegenkedett a pszichológiai kezelésektől.
Végül pedig ott a kegyetlen lezárás, ami egyetlen problémát sem old fel, viszont mindenki sorsát erőszakosan elvágja: határozottan lehangoló és szomorú. A Piros fű jelentőségét tehát nem is elsősorban a jól megszokott zagyva, de nagyon figyelmesen megkonstruált nyelvi játék és a szövegorientált ámokfutás adja, hanem az önreflektív tudatossága. Boris így minden korábbinál közelebb kerülhet az olvasóhoz, a munkája intim, nyílt és őszinte. Első könyvnek azonban abszolút nem ajánlható: minimum ismerni és kedvelni kell a viani groteszket ahhoz, hogy egyáltalán végigrágjuk ezt a 220 oldalt. Ha ez nincs meg, a kínlódás meg fogja ölni a rétegek lehámozása után felsejlő személyes vonatkozás báját.

A kötet végén egyébként Takács M. József utószava több mint kimerítő elemzést ad a műről – kicsit össze is zavarja az embert, mivel van egy kis „mire gondolt a művész?” felhangja, ami könnyen befolyásolhatja a saját értelmezésünket. Ettől eltekintve úgy látom, a különböző Vian-könyvek kommentárjainak összefűzéséből lassan beérik egy külön kiadvány is. Én elolvasnám!

>!
Helikon, Budapest, 2017
230 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632278605
1 hozzászólás
vicomte P>!
Boris Vian: Piros fű

Vian regényei (legalábbis azok, amelyeket eredetileg is a saját neve alatt adott ki) a francia patafizikusok stílusában íródtak (http://hu.wikiquote.org/wiki/Patafizika) így elsősorban azok számára jelentenek igazán nagy élményt, akik teljes mértékben nyitottak az abszurd nyelvi játékokra és a szürreális írói megoldásokra.

Vian mondatait olvasni olyan, mintha az ember besétálna egy Dali képbe – a világ groteszk és szétfolyó, egyszerre valószerűtlenül realisztikus és mégis hátborzongatóan idegen.

Ebben a regényben Wolf – akiben Vian egyértelműen saját magát formálta meg – az általa konstruált gép utasaként, hol keserű dühvel, hol beletörődő melankóliával tesz felkavaróan őszinte utazást az emlékei között.

S az utazás alatt, akárha egy mélylélektani búvártúrán lenne, Wolf végigveszi a családhoz, barátokhoz, az iskolához, a valláshoz, a szerelemhez és legfőként önmagához való viszonyát. S ezek mindegyikére fakó lepelként telepedik rá a halálfélelem.

Mert ebben a könyvében már Vian sem tud olyan őszintén és kirobbanóan röhögni a halálon, hogy a főhőse élni tudjon.

17 hozzászólás
aranypinty>!
Boris Vian: Piros fű

Bele lehet – és kell is – halni, annyira jó.

malenca>!
Boris Vian: Piros fű

Nem tudom, mit csináljak… Van egy halom könyv, aminek öt csillagot adtam, de akkor hogyan emeljem ki ezt a többi közül? Olyan intenzív költőiség, valóságosság (talanság), misztikusság itatja át ezt a könyvet, hogy nem elég neki az átlagos értékelés rendszer. Vian után mit akarunk mi még megírni? Ez volt eddig a legjobb élményem, ami ennek az őrült franciának a tollából íródott. Olyan könnyed, és mégis keserűen súlyos. Idézni akartam, de nem fogok, mert nincs türelmem 120 egész oldalt begépelni, Kötelező újraolvasni!

7 hozzászólás
Balázs_Erőss >!
Boris Vian: Piros fű

Vian munkássága szépen lassan egyre távolabb csúszik az én ízlésemtől. Ez persze csak engem minősít, nem őt.
Megmagyarázhatalan számomra, hogy miért szereztem be egy csomó könyvet tőle. Ennyire sokat változik az ember az évek során?
Volt néhány olyan gondolat, ami tetszett, sőt, még egy idézetet is találtam, ami megragadott, de a nagy egész szétoszlott, mintha ott se lett volna.
Irodalmi trollkodásnak ideális.

2 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!
Boris Vian: Piros fű

Az általam eddig olvasott Vianokból talán ez a legmélyebb, a legmegrázóbb regény. A katarzis eléréséhez lassan adagolja az értelmetlennek tűnő információkat, képeket és más „vianizmusokat” (szegény Borisból is -izmus lett), hogy aztán az ember leverten leboruljon az irodalom és főleg Borin Vian lába elé.

Röviden: király volt.

szöszmösz I>!
Boris Vian: Piros fű

Vian stílusára egyszerűen nem tudok megfelelő szavakat találni. Váratlan, ötletes, művészi, hihetetlen és mégis emberi. Minden világ, amit felépít picit irigylésre méltó, és bár kiütköznek a hátrányai mégis élne benne az ember legalább egy napot, már csak a felejtő gépért vagy a vapitikért is… Ráadásul most megtaláltam az első férfiszereplőt az irodalomban, akivel tényleg tökéletesen tudtam azonosulni. – bár ettől függetlenül a kedvenc szereplőm nem Wolf, hanem Lazuli lett és így a kedvenc jelenetem is a könyvből az utolsó Lazuli-Ápridinka-affér…
Nem tudom, hogy fogok-e Viannak valaha is 5 csillagnál kevesebbet adni, de ha igen, akkor az még várat magára…

5 hozzászólás
Zálog>!
Boris Vian: Piros fű

Valahogy úgy nő a piros fű, mint a lelkekben a vágy a szépre, a belső káosz kiteljesedésére. Nem lehet, nem is akarom kategorizálni, nem is érdekel, mi az értelme annak, amit leírt, vagy hogy van-e értelme. Úgy fogott meg, hogy nem tudom mivel, és ez nekem jó, nagyon.

Jaumijau>!
Boris Vian: Piros fű

„Olyan történeteket próbáltam elmesélni az embereknek, amilyeneket még sohasem olvastak. Tiszta hülyeség, kétszeresen is az, az emberek csak azt szeretik, amit már ismernek; én azonban semmi örömet nem találok az olyan irodalomban, amit már ismerek. Valójában magamnak meséltem ezeket a történeteket…” /Boris Vian/
Na igen, ilyet nem sűrűn olvashat az ember. Küzdelem volt néha (…néha? :D), de megérte. Totál őrült az egész könyv. Akkora élmény volt, hogy az nem is igaz. Ahogy az a sok abszurd dolog egy egész történetet alkot, hihetetlen. Nem is a történet a lényeg, hanem amit így kiadott magából Vian. Ő volt a pszichológus az utazásai során megismert érdekes figurákban, és a kezelt is, maga Wolf. Lazuli meg már csak hab a tortán.

(Egy dolog miatt, majdnem levettem fél csillagot. Nekem fárasztó volt a nyelvezet. Eredetiben biztos szép, de magyarul sokszor erőltetett halandzsának éreztem.)

6 hozzászólás

Népszerű idézetek

Frank_Spielmann I>!

– Ami nem szín, illat vagy zene – mondta az ujjain számolva –, az mind gyermeteg dolog.
– És a nő? – szállt vitába Lil. – A feleség?
– A nő, az nem – mondta Wolf –, hiszen az együtt mind a három, de sőt.

XVIII. fejezet

2 hozzászólás
Dormeck P>!

Ha elhanyagoltam volna a tanulmányaimat, ugyanannyira fájlalnám a hiányukat, amennyire most sajnálom a rájuk vesztegetett időt.

nuskod>!

Persze akinek sok akadályt kellett legyőznie, az hajlamos azt hinni, hogy messzebbre jutott. Tévedés. A harc még nem haladás.

1 hozzászólás
Dormeck P>!

-Ez már csak így van – mondta Wolf. – Az ember összetársítja, amit szeret. Ha nem szeretné annyira saját magát, mindig egyedül volna.

Jaumijau>!

– Maga mindig ellen tudott állni a vágyainak – mondta a lány. – Most is képes rá. Ezért fog csalódottan meghalni.

164

Frank_Spielmann I>!

Ha vonzónak találok egy nőt, csakugyan az az első gondolatom, hogy ezt nyíltan meg kellene mondanom neki. De képzeljék csak el, hogy azt mondom: „Nincs kedve lefeküdni velem?” Vajon hányan válaszolnának ugyanilyen őszintén? Olyan egyszerű volna, ha azt mondanák: „De van” vagy „Nincs”, de ők kitérő választ adnak… mondanak valami butaságot… vagy játsszák a prűdet… vagy kinevetik az embert.
– Na és ha egy nő kérdi ugyanezt egy férfitól? – vitatkozott Aglaia. – Az talán őszintén válaszol?
– A férfi mindig elfogadja a felajánlkozást – mondta Wolf.

XXXI. fejezet

21 hozzászólás
Jaumijau>!

Mindjárt látni fogja, ahogy elhatalmasodik rajtam életem nagy szenvedélye, az, hogy gyűlölöm, ami fölösleges.

166

Jaumijau>!

Hogy az illető egy kicsit őrült? Ez nézőpont kérdése. Mert miért lenne nagyobb őrültség tojássárgájával hajat mosni, majd fejünket rummal leöblíteni, mint lélekölő munkát végezve végigdolgozni az életünket? Üvegpoharakat vagy kagylóhéjakat elrágcsálni semmivel sem nagyobb bolondság, mint vigaszt remélni a vallástól. És mi van akkor, ha valaki kiveszi és lenyeli a saját üvegszemét? Ő, ez az ízig-vérig civil Őrnagy legalább szórakoztatja az embereket, s nem megöli őket, mint az igazi katonák.

Előszóféle

Frank_Spielmann I>!

– Jegyezd meg, hogy kétféleképpen lehet már semmire se vágyni – mondta Wolf –; ha az ember megkapja, amire vágyott, vagy ha elcsügged, mert nem kapta meg.

XXVI. fejezet

Jaumijau>!

Hol vannak a tiszta emlékek? Majdnem mindegyikben összemosódnak a más-más időkből való élmények, egymásra rakódnak, elvesztik eredeti valóságukat. Nincsenek emlékek, ez egy másik személyiséggel újraélt élet, mely részben amaz emlékekből ered. Nem lehet megváltoztatni az idő irányát, hacsak nem csukott szemmel, süketen él az ember.

70

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Romain Gary: A virradat ígérete
Eric-Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai
Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja
Milan Kundera: Halhatatlanság
Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt
Milan Kundera: Búcsúkeringő
Robert Merle: Védett férfiak
Joanne Harris: Csokoládé
Milan Kundera: Tréfa