Amikor a Merítés-díj zsűrijében felmerült, hogy hozzuk létre a 2010-es évek best of listáját, rögtön ez a könyv jutott eszembe, hogy ezt még nem olvastam, pedig illene, mert szinte biztos ott a helye a tízben. Hogy miért nem olvastam még el? Talán leginkább azért, mert a recenziókból a nyomorirodalom csúcstermékének tűnt, és ebből annyit olvastam zsűritagként az elmúlt hat évben, hogy inkább mindig kitoltam ezt az olvasást. Pedig nem kellett volna.
Ez a könyv szerintem nem is annyira a szegénységről szól. Persze, áthatja minden oldalát, egy román határhoz közeli faluban vagyunk, a főszereplő család egy egyszobakonyhás viskóban tengeti, három kisgyerek, javarészben munkanélküli férj, kilátástalanság a köbön. Bevallom, először eltévedtem az időben, mivel nincs is támpont a regény elején, még az ötvenes évek végét is vizionáltam, annyira rákosista volt a hangulat, de mindenképpen a hatvanas évek első felére tettem a történéseket. Aztán egy idő után nyilvánvaló lett, hogy ezek a dolgok a ’60-as évek végén, a ’70-esek elején játszódnak. Ez már eleve kemény ütés, hogy ez akkor, így létezett. Hát már én is éltem. Igaz, pont az ország ellenkező pontján, egy megyeszékhelyen nőttem fel, szüleim munkások, nem volt kolbászból a kerítés (apám hentes, anyám nyomdász, így hús meg könyv volt otthon), de a könyvben leírtakhoz képest jómódban éltünk. Mégis, ennek ellenére is találtam kapcsolódási pontokat ennek a családnak az életéhez.
Borbély a regényben egy teljesen reménytelen paraszti világot ábrázol. Parasztnak lenni ebben az országban sosem volt egy főnyeremény. Horthy alatt kiérdemeltük a háromilló koldus országa jelzőt, és az a hárommillió nagyrészt paraszt volt. De nekik legalább ott volt az isten, hogy tartást adjon a mindennapjaiknak, egy kis reményt, hogy nem hiába gürcölnek. Rákosi és Kádár ezt is elvette tőlük, maradt helyette a babona, a középkor, a nagy semmi, meg persze a kocsma. Érdemes itt egy pillanatig elmélázni a címen. Furcsa szó a nincstelen, kettős tagadást tartalmaz, a semmihez kapcsolja a fosztóképzőt. Mondjuk, hogy vagyontalan, ami logikus, de mondjuk, hogy nincstelen, ami nem logikus, de a magyar nyelvben megengedett. Talán pont arra világít rá ez a nyelvi anomália, hogy nem csak az anyagi javak hiányát jelzi, hanem valamit ezen túl.
De hogy miért is nem nyomorregény. Ott van a gyerekszemszög, ami ugyan őszintébb, nyíltabb rátekintést ad azokra a dolgokra, amiket a felnőttek inkább a szőnyeg alá söpörnek, de tompítja is a szörnyűségek élet, mert egy gyerek sosem úgy éli át a szegénységet, mint a felnőtt, ha el is szenvedi, de a felelősség nem nyomja a vállát. Ami egy felnőttet agyonnyom, mint az apát és az anyát, az egy gyerek puha gerincét nem töri meg. Érezhető ez a narrátori hangból, ami folyamatosan elmagyarázza a tájszavakat (fűzfa, amit mi ficfának hívtunk stb.), távolságot tartva ettől a világtól, érzékeltetve, hogy itt egy visszaemlékezést olvasunk, egy túlélő emlékeit, szociografikus pontossággal. Mert akár szociográfiának is olvasható ez a könyv, olyan pontossággal írja le a falu életét, a kapcsolatrendszereket, az élet apróságait.
Az a fajta kegyetlenség, vagy inkább ridegség, ami a felnőttek életét megnyomorítja, a gyerek főhős révén az állatok vonatkozásában jelenik meg. Ha elfogadó közönnyel is tudtam olvasni az emberszereplők hányattatásait, Borbély olyan erővel jeleníti meg az állatok kínzását, kiszolgáltatottságát, mintegy rajtuk bemutatva a szenvedés fokozatait, hogy muszáj párhuzamot vonnom az ember-állat és ember-ember kapcsolatok között. Aki képes odaállni a kutya elé a lánc megengedte határon kívül tíz centivel, és a rosszullétig hergelni az állatot, attól embertársa se számítson semmi jóra. Illetve fordítva is igaz, vagy talán úgy igaz elődlegesen, ami rosszat kapnak a szereplők, azt a náluk is tehetetlenebbeken, az állatokon bosszulják meg.
De még mindig ott tartok, hogy miért is nem nyomorregény. Mert ez a regény elsősorban az identitás kérdésével foglalkozik. Az anya felmenői bevándorolt ruténok, de mint később kiderül az sem mindegy, hogy ezen belül huculok. Apai ágon a nagyanyja román, a nagyapja talán magyar, viszont az apja a pletyka szerint félig zsidó, merthogy az öreg Mózsinak tetszett meg az anyja még fiatalon. Gondolhatnánk, nem mindegy ez az érett kádárizmus mindent egybemosó egalitarianizmusában? Úgy tűnik, nem. A faluban nagyon is nyilvántartják, ki honnan jött. A büdös zsidózás hagyománya itt még nem veszett ki, pedig a faluban alapos munkát végeztek a háborúban, csak a Mózsi gyerek tért haza, ő az egyetlen zsidó a faluban. De ez már mindegy is, mert a zsidóság itt már elvesztette faji és vallási jellegét. Zsidó mindenki, aki más, aki többet akar, aki kitűnik, aki a többiek nyomorultságát mutatná meg a maga kiemelkedésével. Azt vissza kell rántani, el kell tiporni. Magasabb végzettséged van, mint a brigádvezetőnek? Mehetsz isten hírével, éhen is dögölhetsz. Ez az igazi tragédiája ennek a regénynek, ahogy a nyomort átörökítik a következő generációra. És ezért ad némi reményt a regényben használt visszatekintő narráció, mert talán a fiú ki tud lépni ebből az ördögi körből.
Az identitás nem csak nemzetiségi szinten jelenik meg. Számtalanszor elhangzik az anya szájából, hogy mi nem vagyunk parasztok. Hogy kik, arra nem kapunk választ. Pontosabban egyszer válaszol, akkor is az apjáról beszél, aki Horthy seregében volt kiképző altiszt. Azzal nem lehet dicsekedni. A saját nyolc általánosával sem. Igaz, az apának van egy szakmunkásbizonyítványa, de az meg már sok ide, csak irigységet szül. Meg úgy is félig zsidó, akkor marjuk el. Minek lehet itt lenni? Nincstelennek, identitás nélkülinek leginkább.
Ha még valamit ki akarok emelni ebből a regényből, az a nyelvének szépsége. Borbély költőhöz méltóan elegyíti az egyszerűséget a kifejezőerővel. Hadd álljon itt a végén egy gyönyörű leírása a reménytelen fáradtságnak:
”Ebben a sötétben ül anyám. Aztán a bal kezét lassan felemeli. Azzal bontja ki a kendőjén a csomót. Hosszan babrál vele, de nem emeli fel a másikat. Az elerőtlenedett keze saját súlyával húzza le a hajáról a kendőt. Amikor sikerül, fáradtan hullik le a karja. Aztán így lóg ott a gazdátlan kéz a hokedli mellett sokáig.”