Nincstelenek 92% 408 csillagozás

Amikor a Merítés-díj zsűrijében felmerült, hogy hozzuk létre a 2010-es évek best of listáját, rögtön ez a könyv jutott eszembe, hogy ezt még nem olvastam, pedig illene, mert szinte biztos ott a helye a tízben. Hogy miért nem olvastam még el? Talán leginkább azért, mert a recenziókból a nyomorirodalom csúcstermékének tűnt, és ebből annyit olvastam zsűritagként az elmúlt hat évben, hogy inkább mindig kitoltam ezt az olvasást. Pedig nem kellett volna.
Ez a könyv szerintem nem is annyira a szegénységről szól. Persze, áthatja minden oldalát, egy román határhoz közeli faluban vagyunk, a főszereplő család egy egyszobakonyhás viskóban tengeti, három kisgyerek, javarészben munkanélküli férj, kilátástalanság a köbön. Bevallom, először eltévedtem az időben, mivel nincs is támpont a regény elején, még az ötvenes évek végét is vizionáltam, annyira rákosista volt a hangulat, de mindenképpen a hatvanas évek első felére tettem a történéseket. Aztán egy idő után nyilvánvaló lett, hogy ezek a dolgok a ’60-as évek végén, a ’70-esek elején játszódnak. Ez már eleve kemény ütés, hogy ez akkor, így létezett. Hát már én is éltem. Igaz, pont az ország ellenkező pontján, egy megyeszékhelyen nőttem fel, szüleim munkások, nem volt kolbászból a kerítés (apám hentes, anyám nyomdász, így hús meg könyv volt otthon), de a könyvben leírtakhoz képest jómódban éltünk. Mégis, ennek ellenére is találtam kapcsolódási pontokat ennek a családnak az életéhez.
Borbély a regényben egy teljesen reménytelen paraszti világot ábrázol. Parasztnak lenni ebben az országban sosem volt egy főnyeremény. Horthy alatt kiérdemeltük a háromilló koldus országa jelzőt, és az a hárommillió nagyrészt paraszt volt. De nekik legalább ott volt az isten, hogy tartást adjon a mindennapjaiknak, egy kis reményt, hogy nem hiába gürcölnek. Rákosi és Kádár ezt is elvette tőlük, maradt helyette a babona, a középkor, a nagy semmi, meg persze a kocsma. Érdemes itt egy pillanatig elmélázni a címen. Furcsa szó a nincstelen, kettős tagadást tartalmaz, a semmihez kapcsolja a fosztóképzőt. Mondjuk, hogy vagyontalan, ami logikus, de mondjuk, hogy nincstelen, ami nem logikus, de a magyar nyelvben megengedett. Talán pont arra világít rá ez a nyelvi anomália, hogy nem csak az anyagi javak hiányát jelzi, hanem valamit ezen túl.

De hogy miért is nem nyomorregény. Ott van a gyerekszemszög, ami ugyan őszintébb, nyíltabb rátekintést ad azokra a dolgokra, amiket a felnőttek inkább a szőnyeg alá söpörnek, de tompítja is a szörnyűségek élet, mert egy gyerek sosem úgy éli át a szegénységet, mint a felnőtt, ha el is szenvedi, de a felelősség nem nyomja a vállát. Ami egy felnőttet agyonnyom, mint az apát és az anyát, az egy gyerek puha gerincét nem töri meg. Érezhető ez a narrátori hangból, ami folyamatosan elmagyarázza a tájszavakat (fűzfa, amit mi ficfának hívtunk stb.), távolságot tartva ettől a világtól, érzékeltetve, hogy itt egy visszaemlékezést olvasunk, egy túlélő emlékeit, szociografikus pontossággal. Mert akár szociográfiának is olvasható ez a könyv, olyan pontossággal írja le a falu életét, a kapcsolatrendszereket, az élet apróságait.

Az a fajta kegyetlenség, vagy inkább ridegség, ami a felnőttek életét megnyomorítja, a gyerek főhős révén az állatok vonatkozásában jelenik meg. Ha elfogadó közönnyel is tudtam olvasni az emberszereplők hányattatásait, Borbély olyan erővel jeleníti meg az állatok kínzását, kiszolgáltatottságát, mintegy rajtuk bemutatva a szenvedés fokozatait, hogy muszáj párhuzamot vonnom az ember-állat és ember-ember kapcsolatok között. Aki képes odaállni a kutya elé a lánc megengedte határon kívül tíz centivel, és a rosszullétig hergelni az állatot, attól embertársa se számítson semmi jóra. Illetve fordítva is igaz, vagy talán úgy igaz elődlegesen, ami rosszat kapnak a szereplők, azt a náluk is tehetetlenebbeken, az állatokon bosszulják meg.

De még mindig ott tartok, hogy miért is nem nyomorregény. Mert ez a regény elsősorban az identitás kérdésével foglalkozik. Az anya felmenői bevándorolt ruténok, de mint később kiderül az sem mindegy, hogy ezen belül huculok. Apai ágon a nagyanyja román, a nagyapja talán magyar, viszont az apja a pletyka szerint félig zsidó, merthogy az öreg Mózsinak tetszett meg az anyja még fiatalon. Gondolhatnánk, nem mindegy ez az érett kádárizmus mindent egybemosó egalitarianizmusában? Úgy tűnik, nem. A faluban nagyon is nyilvántartják, ki honnan jött. A büdös zsidózás hagyománya itt még nem veszett ki, pedig a faluban alapos munkát végeztek a háborúban, csak a Mózsi gyerek tért haza, ő az egyetlen zsidó a faluban. De ez már mindegy is, mert a zsidóság itt már elvesztette faji és vallási jellegét. Zsidó mindenki, aki más, aki többet akar, aki kitűnik, aki a többiek nyomorultságát mutatná meg a maga kiemelkedésével. Azt vissza kell rántani, el kell tiporni. Magasabb végzettséged van, mint a brigádvezetőnek? Mehetsz isten hírével, éhen is dögölhetsz. Ez az igazi tragédiája ennek a regénynek, ahogy a nyomort átörökítik a következő generációra. És ezért ad némi reményt a regényben használt visszatekintő narráció, mert talán a fiú ki tud lépni ebből az ördögi körből.
Az identitás nem csak nemzetiségi szinten jelenik meg. Számtalanszor elhangzik az anya szájából, hogy mi nem vagyunk parasztok. Hogy kik, arra nem kapunk választ. Pontosabban egyszer válaszol, akkor is az apjáról beszél, aki Horthy seregében volt kiképző altiszt. Azzal nem lehet dicsekedni. A saját nyolc általánosával sem. Igaz, az apának van egy szakmunkásbizonyítványa, de az meg már sok ide, csak irigységet szül. Meg úgy is félig zsidó, akkor marjuk el. Minek lehet itt lenni? Nincstelennek, identitás nélkülinek leginkább.

Ha még valamit ki akarok emelni ebből a regényből, az a nyelvének szépsége. Borbély költőhöz méltóan elegyíti az egyszerűséget a kifejezőerővel. Hadd álljon itt a végén egy gyönyörű leírása a reménytelen fáradtságnak:
”Ebben a sötétben ül anyám. Aztán a bal kezét lassan felemeli. Azzal bontja ki a kendőjén a csomót. Hosszan babrál vele, de nem emeli fel a másikat. Az elerőtlenedett keze saját súlyával húzza le a hajáról a kendőt. Amikor sikerül, fáradtan hullik le a karja. Aztán így lóg ott a gazdátlan kéz a hokedli mellett sokáig.”

Nagyon nehéz erről a könyvről írni. Több okból is.
Több, mint egy éve van meg itthon, és mostanáig nem olvastam el. Félelemből.
Nem valami kis egyszerű hétköznapi félelemből, amit egy nagy megmérettetés előtt vagy egy harapós kutya láttán érez az ember. Ez annál sokkal mélyebb, bensőbb, hidegebb. Φόβος, mondanám, ha tudnék görögül. Mikor attól fél az ember, hogy kirántják önmagából.

A szerző engem tanított. Egyetemi szemináriumára jártam, réges-rég. Ráadásul egyszer írópalántaként is fordultam hozzá, és nagyon hasznos tanácsot adott. Amikor a halálhíre jött, a tragédián túl, a felfoghatatlanon túl az első, ami eszembe jutott, az volt – és ez most nagyon furcsa lesz, leírni is az –, hogy tudtán kívül (hiszen az aztán egészen biztos, hogy utolsó éveiben egyszer se jutottam eszébe) nagyon nagy feladatot bízott rám ez az ember. Erről most többet nem szeretnék írni, annyi ebből is látszik, hogy a személyes érintettség is félelmet keltett bennem.*
Ehhez még hozzájárul az, hogy körülbelül sejtettem, miről fog szólni a könyv. Az „elzárt, endogám” kis magyar falvakról nekem is vannak fogalmaim, de Békés megye és Szatmár megye hasonló helyzetű települései összevethetetlenek. Ilyen fokú nyomorúságot és kivetettséget az én szüleim, nagyszüleim nem éltek, nem is élhettek meg. És azóta csak romlott a helyzet, ezt is tudom.

Végül – talán védekezésképpen is – nagyon gyorsan olvastam el ezt a könyvet. Nem lett volna szabad. Mondjátok nyugodtan, hogy gyáva vagyok.
Nehéz könyv, nemcsak azért, amiről szól. Nemcsak azért, mert egy olyan világot ábrázol belülről, egy többszörösen kiszolgáltatott gyerek szemszögéből, amely megnyomorítja a testet és a lelket, és amelyet csak úgy lehet ép (?) ésszel és lélekkel túlélni, hogy az ember folyamatosan azt mondogatja magának: én nem vagyok ezek közül való, én innen elmehetek, és el is megyek.**
Nehéz könyv ez azért is, ahogyan meg van írva. Kölcsönveszi a naturalisták módszereit, de a nélkül a többé-kevésbé megnyugtató tudat nélkül, amellyel a naturalista dolgozik: hogy a világ megismerhető és pontosan ábrázolható lenne. Nem az. A gyerek-elbeszélő nem érti a világot: amit átad az olvasónak, az egy halom töredék, amelyek időnként egymásnak is ellentmondanak. (Tuti, hogy szándékosan.) De nem értik a felnőttek sem, akiknek a szavait közvetíti. Nem is próbálják megérteni. Túlélni próbálják. Ha sikerül.

* Egészen konkrétan úgy éreztem, kezet kellene mosnom, mielőtt ehhez a könyvhöz nyúlok. Nem túlzok.
** Viszont ennek az az ára, hogy amíg benne él az ember, addig is kitaszítottként kezelik – idegen, mégpedig a legrosszabb fajta: amelyik a kapukon belül tartózkodik, belső veszélyforrás. Ezért is azonosítják – okkal vagy ok nélkül – a középpontban álló családot állandóan valami olyan csoporttal, aki „más”. És annak megfelelően is bánnak velük.

Meg sem próbálok többé-kevésbé objektív, „kívülről rátekintő” értékelést írni a Nincstelenekről. Érintett vagyok, elfogult és a regény első lapjaitól kezdve elfogódott. Túl sok a kapcsolódás, túl sok az évtizedek távolából felvillanó emlékfoszlány. Most hirtelen újra feltörnek a gyermekkorból visszatérő ízek, a színtelen-fakó színek, a furcsa, először mindig idegenül ható szagok, de emlékeimben még a csönd is mást jelentett ott nekem, a városi unokának.
Borbély Szilárd azt írja: „Akik itt születtek, nem akarnak máshová menni. Nem gondolják, hogy lehetne máshol élni.” Apám és még néhányan a családból, meg a falubeliek közül megtették. Még majdnem gyerekként elszármaztak a csupa homok, négyutcás, országút melléki kis faluból, a szatmári román határszélről. Nem volt könnyű, több száz kilométerre a gyökerektől, az otthon maradt szülőktől, testvérektől, az ismeretlenben, a semmire családot alapítani. A ’60-as években a gyár után, a bekerítetlen telkeden spoiler a kimerültségtől a nadrágszíjaddal tolni a talicskát spoiler, hogy télire legalább a hideg, vakolatlan falak álljanak a döngölt padlós házon, meg legyen rajta valami tető is. Mert lassan jön a pulya és mégse fagyhat meg a gyermek. Szegény volt az a világ is. Kiszakadva, parasztgyerekként a nagyvárosban gürizni, küzdeni a megélhetésért, a családért, de mégsem nincstelenként, a tsz-be is napszámba járni, kiskerttel, jószággal törődni, hétvégén valamelyik kománál a vágáson segédkezni, soha nem aludni, mindig aggódni és kuporgatni.
Apám elszármazott, de a föld, a falu még mindig húzza. Erős a kötődés, elszakíthatatlan a drót, 80 fölött is haza kell menni minden évben legalább kétszer. Mert hiába élt le egy életet a városban, a haza az ott van a faluban. Ott, ahol szikár nagybajszú nagyapámnak halálos ágyán kiesett kezéből a Biblia. Ott, ahol az E alakú, nyitott verandás szülői ház még most is úgy áll, mint száz éve. Ott, ahol a sárga busz megállója mellett ma már presszó van, de a gumicsizmás vendégek ugyanúgy a korlátra támaszkodva isszák a sört, mint évtizedek óta mindig.

Borbély Szilárd prózája pont olyan karcos, annyira direkt, mint amilyen a Nincstelenek élete lehetett az elbeszélt időszakban. A gyermekszemszög pedig még akkor is hitelessé tenné, ha nem ismernék fel karaktereket, epizódokat a történetből. De ismerős az ágyhoz kötött „betegszagú” öregmama, a virrasztás, meg a temetés a siratóasszonyokkal, nem beszélve a vágásról, vagy a kotlósról a platt alatt a konyhában.
Hiteles, igaz történet, fájdalmasan jó volt olvasni és kicsit újraélni egy-két gyerekkori emléket. Biztos vagyok benne, hogy nem mindenkit érint meg ennyire, de jó szívvel tudom ajánlani. Talán „tiszta fejjel” még olyan gyöngyszemek is előbukkannak a felszín alól, amelyeket én képtelen voltam meglátni.

Felnőtt tartalom!
Ezt a könyvet apám írta. Jó, túlzok. Apáméknak nem volt ennyi mindenük. Úgy indultak el, a nagybirtokból a semmibe, hogy a seggük is kint volt a gatyából. Pontosabban mondom: amikor útnak indultak nem volt még se gyerek, se gatya. Mire ide értek északról, lett négy gyerek. Itt, amikor lett egy kicsivel több, mint az útközbeni semmi, lett két szoba a bányászsoron, akkor lett még hét. A tizenegyből aztán tíz maradt meg, a Kicsi náluk sem.
A tíz sem maradt hosszú életűnek persze, de legalább felnőttek. Az ő itteni gyerekkoruk volt ilyen fal felé forduló, keserű könnyeket visszanyelő, tetves, mezítlábas, verekedős, taknyafolyós gyerekkor. A nagyanyám átkozta, a nagyapám verte a sok pulyát. Mert ők is így mondták, hogy pulya. Meg hogy az Isten $@!% meg, le van szarva még a szar is. Nagyapám és apám is így mondta a keserűségét, a mindenből kitaszítottságát.
Apám nem írt könyvet soha. Szégyellte talán a döngölt padlót, az üres hasat, a kopaszra vágott fejet, a nincstelenségnél is nagyobb szegénységet. Mert őnekik még annyi sem jutott, mint ennek a könyvbeli családnak. Nekik nem maradt hitük sem. Ebbe aztán bele is haltak mind, szépen sorban.
Nem ezért olvastam el ezt a könyvet, de ezért veszek ebből egy saját példányt. Ha már apám nem jutott soha odáig, hogy megírja.

Ha volt a megjelenése pillanatában megkérdőjelezhetetlenül klasszikussá váló szépirodalmi műve az elmúlt évtizednek, akkor az Borbély Szilárd 2013-as Nincstelenek című regénye, amely egyaránt lenyűgözte a kritikusokat (akik azóta számtalanszor és számtalanféleképpen próbálták már meg elemezni ezt a rendkívül sűrű szöveget), az olvasókat (éveken keresztül egyszerűen beszerezhetetlen volt ez a könyv, mint ahogy mindmáig beszerezhetetlen a szerző korábbi műveinek nagy része is), de még a pályatársakat is, hiszen Az Évtized Könyvei projekt keretein belül ezt a Borbély-alkotást a három legfontosabb 2010 és 2019 között született mű közé választották.

Mit mondjak, másodjára – az új megjelenés apropóján – olvasva sem kevésbé megterhelő, mint először, ám második olvasásra talán még inkább feltárul az elsődleges nyomor- és szenvedéstörténet mögött megbújó roppant mélység.

A regény sokszor brutális cselekményét – vagyis mit is beszélek, nincs itt semmiféle cselekmény, csak kisebb-nagyobb horderejű történések sorozata – gyermeki szemszögből látjuk, egy gyermekéből, aki folyamatosan segít értelmezni az akkori viszonyokat, illetve a különböző, zömmel ismeretlen tájszavak jelentését; egy gyermekéből, aki szemszögébe és egykor volt énjébe érezhetően egy, már a faluból elkerült felnőtt – maga az író – helyezkedik bele.

Ez a gyermeki szemszög bár egyfelől sokkal közelebb hozza hozzánk a dolgokat, mégis sokat tompít a történések élén, ami nem is baj, hisz a Nincstelenek többek között az emberekkel és állatokkal szembeni kegyetlenség regénye is. Ám ez az itt ábrázolt fokozott kegyetlenség és sokszor közönyös brutalitás nemcsak az egyes emberekből fakad, hanem az egész közösség és az egész ország ebben fürdőzik.

Hiszen – megint csak többek között – a Nincstelenek a Kádár-kor látlelete és egy értékeit, valamint Istenét vesztett társadalom (rém)képe is egyben. Az elejtett utalásokból ugyanis pontosan érződik, hogy a szintén mélyszegénységet jelentő Horthy-korszakban még meglévő mély vallásosság, az ekkorra már megcsontosodott és szinte feudális társadalmi viszonyok, illetve a mindennapi életet irányító paraszti szokások nélkül nem marad semmi, csak egy érdek- és gyökértelen, napjait jobb híján mértéktelen vedeléssel és állat-, na meg emberkínzással kitöltő csőcselék. Kádár népe.

Egy ilyen korban és egy ilyen világban kellene boldogulnia a mindvégig névtelenül maradó kisfiúnak és családjának, akik származásuk (talán ruszinok, talán zsidók, de a helyiek szerint biztosan nem magyarok), és az előéletük (a család nem paraszti származású, és az előző rendszerben talán egy fokkal kevésbé voltak szegények, mint a környezetük) miatt fokozottan a közösség perifériájára szorulnak, mint az alcímben szereplő és latrinapuculóként is paradox mód egyedül tisztának maradó cigány Mesijás.

A Nincstelenek kulcsregény számos tekintetben, és mint ilyen, megkerülhetetlen alkotás, így arra biztatok mindenkit, aki még nem olvasta, hogy vegye kézbe, mert nemcsak a nemzeti múltunkról árul el sokat, de a jelenünkről is. Az meg külön jó hír, hogy a Jelenkor megkezdte az életmű (újra)kiadását, így a torzóban maradt, ám így is kimagasló Kafka fia után jövőre érkezik a már majd’ egy évtizede az asztalfiókban heverő Borbély-verseskötet, a Bukolikatájban is.

Egészen furcsa volt klasszikust olvasni off. Annyi mindent tudtam, hallottam már róla, hogy nem lehetett igazi első olvasásnak tekinteni. Már nem az volt bennem a kérdés, érdemes-e elolvasni, hanem hogy érdemes-e egyszer, kétszer, többször újraolvasni.
Brutális, nyers, kegyetlen – nagyjából ezek voltak a legjellemzőbb szavak, amiket hallottam róla. Ám ennek ellenére, a gyermeki hang révén sokan bevonódtak. A gyermeki státusz mindig jó alapot biztosít az írónak, hiszen a gyermek megfigyel, tapasztal, elraktároz, és összességében világképet alkot. Szinte teljesen kívülálló, akárcsak az író. Olvasói szempontból pedig a gyermek az ártatlan, aki tényleg nem tehet semmit a nagyok és a világ dolgainak ellenében, így bármennyire szörnyű is, ami körbeveszi, rajta keresztül lehet bevonódni, vele lehet azonosulni. A legnagyobb szenvtelenséget is megengedheti magának az író, ha azt egy gyermek eleve megérintő személyiségével ellenpontozza.
Az azonban mégis meglepett, hogy a bevonódás eredményeképpen a magyar olvasókból milyen erővel hozta elő a családi múltat. Ellenben a Gr-en a fordításokat olvasók a térben és időben távoli, így egzotikus nyomoron nem láttak túl, nem láttam az azonosulást. A sokkot azért ők is megtapasztalták. Ám a sokkolás nyilván az első olvasatnál jelenik meg.
Én nem voltam igazán jó olvasója a könyvnek. Nem rezonáltam eléggé. És ez nem csak az előzetes tudásom miatt történt így. Fontos volt persze, hogy intellektuálisan közeledtem a szöveghez, de a saját falusi és aztán falun kívüli tapasztalataim is inkább az univerzális olvasat felé toltak. Az újraolvasások értelme és célja is leginkább ez lehet.
Az írói intencióról sem gondolom, hogy kizárólagosan az adott téridőbe akarta volna beékelni a művet. A család kívülállását persze a végletekig vitte: mindkét irányból hangsúlyozta az idegen nemzetiségű származást, aztán azt az enyhe vagyonosságot, ami a szocializmus előtt sem adott jólélet, de ahhoz elég volt, hogy a szociban a kulákság árnyéka rájuk vetüljön. És akkor még erre jön rá a zsidó származás gyanúja. Valószínűleg olvasói védekezési reakció az eltávolítás, amelynek révén szociografikusan olvasódik a szöveg: ilyenek voltak az 50-es, 60-as évek.
A szememben fontos volt, hogy csak és kizárólag a családtagok képződnek meg személyiségként. Névvel, egyéniséggel. Van a család, és vannak a többiek. A falu nem konkrét emberekből áll, a téeszelnök is csak pár sor erejéig bukkan elő, nem jelenik meg teljes emberként. A szememben a család végletekig vitt idegensége, illetve a velük szemben álló homogén közeg erősítette az univerzális olvasatot: hiszen általános történetként elhangzik, hogy ez a család nem az egyetlen kívülről jött család, és ha bárki mást közelről megnéznénk, azt tapasztalnánk, hogy szintén vagy más nemzetiségű, más vallású, vagy csak máshonnan jött. Sokkal inkább a kirekesztés, megbélyegzés általános története volt ez így nekem, mintsem a háború utáni magyar nyomor szociorealisztikus ábrázolása. Ez pontosan ugyanígy játszódik le egy lakótelepen vagy az országunk bármelyik pontján. Bárkit ki lehet rekeszteni, bárhol és bármikor – ahogy azt tapasztalhatjuk is.
A címen is szokás elmélkedni, de úgy érzem, talán a sokkolódástól a többség már nem tudja érzékelni azt a határvonalat, amit a végén lép át a család. Az elszakadás legnagyobb akadálya, ha az ember félti, hogy másutt azt a keveset is elveszíti, amije még az adott helyen van. Ha már ki lehet mondani, hogy nekünk itt semmink nincs, semmit nem is várhatunk, akkor akár el is lehet menni. De a tökéletes nincs előtt, a nincstelenségben még annyi szál köti, béklyózza a legnyomorultabbat is. Így válnak szimbolikussá a műanyag gyümölcsök, amelyeket hátra lehet hagyni. Ennyi marad csak a faluban utánuk.
Könnyű azt mondani, hogy el kell menni, el kell hagyni a kudarcok, a nyomorúságok helyét, de ezt mi jóléti fejjel gondoljuk. Bennünk megvan a legfeljebb visszajövünk biztonsága. Hát ezért ilyen fene nehéz a legszegényebbeknek, legnyomorultabbaknak elmenni.
A családon kívüli egyetlen megrajzolt figura a Mesijásé, akinek neve az alcímben is szerepel. Ezen is lehet sokat gondolkodni. Mesijás fogyatékos. Nem is tudom leírni, hogy ő a legnyomorultabb, hiszen éppen a mentális állapota ugyanúgy kiemeli őt a közegből, akárcsak a gyereket. A legfurább talán mégis az, hogy ő meri ki az árnyékszékeket. Több mint ironikus, hogy milyen jellegű megváltást, milyen jellegű megtisztulást hoz a helyi messiás. Az alcím arra kérdez rá, hogy elment-e. Ha elment, ha még ő is elment, akkor, gondolom, nincs már értelme tovább ott várni rá…

Most egy kicsit bambulok a semmibe, hogy befejeztem. Egy kicsit fáj, egy kicsit érdes, és felpuffad, ha megérintem. Mint egy kelés. Alatta gyűlik a genny. Odvas és szomorú lesz akkor is csak, ha betokozódik. Ilyen ez a régi paraszti világ. Tudom, nagyszüleim szülőföldjén – saját korábbi szülőföldemen – jártam. Ismerek minden szántást, a TSZ langyos tej és tehénszar szagú tartályait, vályúit, itatóit. A mészégetőt, a vályogvetőt, a korcsmák húgyszagú falát. A majdnem megszólalásig csiklandozó trágár kifejezéseket, úgy, ahogy kimondták, a hajdúságban kicsavarva: lú, kenyír, stélázsi, gúnya vagy rokolya. Igen, nálunk így mondták és mondják ma is. Nálunk még mindig inkább paraszti világ van, mint szabad kapitalista; inkább keleti, mint nyúgati. Poros, földszagú, zsibbadt. Nem a lehetőségek és pláne nem a szabadság hazája. Ha van a szabadságnak határa, ez a világ valahol ott tesped a határoktól messze keletre. Nagyon, nagyon messze.
Több közöm van hozzá, mint a könyv olvasása előtt gondoltam volna…

Súlyos, tömör, gyémántkeménységű próza, kíméletlen és vigasztalan.
Háromszáz oldalnyi fojtogató fájdalom és mélységes magány, amit egy nyíladozó értelmű kisgyerek él át egy koldusszegény kelet-magyarországi településen. Nem véletlen, hogy ez a regény személyes értékelések írására késztet, szembesít a múlttal és a családi gyökerekkel. A hívószó, a néhány ismerős mondat, ami az én emlékeimet feltépte és az Édesanyám szülőfalujáról szóló történeteket felidézte, így hangzik: „Megyünk a járdán, és didergek. Mindig didergek. Fázik a kezem” A hideg telek, az állandó fagyoskodás és talán egyfajta lelki ridegség képzete elválaszthatatlanul összekapcsolódik bennem azzal az életformával, amiről meséltek nekem.
Ennek a könyvnek a kis narrátora is mindig fázik, testének meleg kabátra és kesztyűre, lelkének gyengédségre és figyelemre lenne szüksége, amit a nehéz fizikai munkában megfáradt, elkeseredett, boldogtalan anya nem tud nyújtani neki. A környezete minden rezdülését éberen figyelő kisfiú mellett a másik főszereplő számomra maga a falu, a zárt szatmári faluközösség, amely nem felejt, kívülről senkit nem fogad be, és pokollá teszi mindenkinek az életét, aki egy kicsit is különbözni mer, álmodik vagy felcsillan benne a jobb sors ígéretét hordozó kivételes értelem. Az itt élők nyelvhasználata nyers és durva, szokásaik mélyén ősi barbárság dereng fel. Földhözragadt gondolkodásukkal jól összeférnek a babonák és a boszorkányságnak tartott régi hiedelmek.
Gyönyörű tájleírásokon keresztül megismerhetjük a környező vidéket is, a földfelszín alatt rejtőző alattomos vizeket és a vándorló homokot, amik képesek lennének elnyelni a házakat, a haranglábat és a templomokat, de a természet pusztító ereje eltörpül az emberi kegyetlenség mellett.
A Nincstelenek maradandó szépirodalmi élményt nyújtó mű, és bár olvasása szívszaggató és keserves, a hatása annyira felkavaró, hogy egy pillanatig sem hagyott nyugodni, amíg a végére nem értem.

Nincstelen.

Kettős tagadás, négyzetre emelt hiány. Mert a nincs nem fejezi ki elég jól ezt a létállapotot, kell mellé még a fosztóképző is. Mert hogy lehetne megmondani, mi az, ami hiányzik? A pénz, az étel, a szeretet, a megbecsülés, a remény? Ezt így mind egyben kell cipelni, és még az sem adatik meg, hogy az ember a saját hiányait számba vegye. A „nincs” konkrétságába sem lehet kapaszkodni.

Ismerős volt ez a világ. Teljesen jogtalanul volt ismerős. Nagymamámtól volt ismerős, aki eggyel korábbi generációhoz tartozik, mint Borbély Szilárd, aki egy, a szlovák határ közelében lévő sváb faluban él, szóval nagyjából semmi se egyezik, de mégis. Tőle hallottam először azokat a szavakat, hogy napszám, hogy tisztaszoba, azt, hogy milyen hetekig lekvároskenyéren élni, egy ágyban aludni a családtagokkal, nála volt kerti budi az udvar végében. Ez a könyv döbbentett rá, hogy mennyire a részemmé váltak ezek a történetek, amiket gyerekkoromban, esti mese helyett hallgattunk a nagymamámtól. Saját kis mitológiám részei ezek, és eddig nem is tudtam, mennyire drágák nekem.
Innen volt ismerős ez a világ, de a korszakon és a földrajzi elhelyezkedésen kívül van még egy sokkal jelentősebb különbség a könyv és nagymamám történetei között: nagymamám történeteiből hiányzik a keserűség, a kilátástalanság, a nyomor megélése. Mindig derűvel mesélte őket, és valahogy tudom, hogy nem csak a nosztalgia derűjével. Sosem mondott olyat, hogy azért mesél ezekről a dolgokról, mert jó, hogy már nincsenek. Mindig azt mondta, hogy ők akkor nem tudták magukról, hogy szegények. A háború a történeteiben valamilyen játéknak tűnt fel, kicsivel komolyabb téttel, mint a többi.

Amíg olvastam a könyvet, végig ezt a különbséget próbáltam megfogni. Mi lehet az ok? Nagymamámékat nem nézték ki a faluban, nem közösítette ki őket a közösségük. Talán ez? Nagymamámék nyomorából volt kiút, ha ezt a háború alatt és után nem is lehetett biztosra venni. Talán emiatt tud könnyebb szívvel mesélni a múltról?
Nem tudom.

Grecsó Krisztián mondta el a Molyfesztiválon, hogy miután megírta a Mellettem elférszet, özönleni kezdtek hozzá azok a levelek, visszajelzések, amikben az olvasók magukról meséltek neki. Ezt először nem értette, zavartan állt a dolog előtt, mi köze neki ehhez, aztán rájött, hogy talán annál fontosabb hatása nem is lehet az irodalomnak, mint amikor ennyire személyesen érinti meg az embert.
Nagymamám a gyerekkorom óta nem mesélt a kiskoráról. Azt hiszem, a közeljövőben fogok egy diktafont, és megkérem, hogy tegye meg újra.

Gyere, menjünk le a földi pokol mélyére!
Szerinted korgó gyomrod, meztélábod már az, vagy a vizes felmosórongy neked csapódó csípő karma? Mikor jutunk el az alsó határra? A penészes fal, a fojtogató bűz, a szűnni nem akaró gyermeksírás, vagy a testeden csattanó ártó kezek jajszava jelzi, hogy megérkeztünk? Vagy van még, mit el lehet venni? A csokoládé édesen olvadó, szájban szétterülő melegségét, vagy a boldogulás reményét? Mikor leszünk teljesen nincstelenek?

Az 1960-as évek Szabolcs-Szatmár-Bereg megye határszéli falvában vagyunk, ahol szétválaszthatatlanul keveredik magyar-román-rutén, cigány, zsidó és hucul vér. A szegénység és kifosztottság legvégső állomása ez, ahol a kiszolgáltatottság szélsőségét a történetet mesélő fiúgyermek képes a leghűségesebben megjeleníteni. Őszinte, a végsőkig naturális ábrázolásokkal dolgozik Borbély, amikor arra vállalkozik, hogy a létezés egy végső pontjára vezesse olvasóját. A folyamatosan terhelődő szemlélő pedig szomjazza a legkisebb örömöt is, ami felszíthatja benne a jobb élet reményét. Szociológiai tanulmány, ami egyszerre időbe kötött, másrészt végtelenül rugalmas, és a mindenkor jelenlevő kiszolgáltatottság ódája. A politikai nézetek és szlogenek változhatnak, de a prímszámok magánya örök. A felnövekvő gyerek folyamatosan ezzel az egyedülléttel, a meg nem oszthatósággal számol, miközben kimondatlanul is keresi a saját útját, saját hangját. A máshová született gyerekek néma panaszdalát találjuk a sorok között. De nem csak a gyerek az, aki helyét nem leli, hanem itt van az anyja, ki képtelen beilleszkedni a paraszti világba, vagy az apja, kinek létezését mindvégig a kivetettség jellemzi. Kuláknak nem elég kulák, párttagnak nem elég jó, belengi a balkézről születettség örökké felderengő jele. Kopár világ ez, ahonnan menekülne az olvasó, de valami meg nem határozható, ránk ragadó, fogva tartó vákuum miatt képtelenség elmozdulni a regény mellől. Ugyanakkor Borbély Szilárd stílusára nem lehet azt mondani, hogy sivár, hogy lecsupaszított lenne. Nem. Tele van jól megragadott, villanó képpel és mindent kifejező, esszenciálisan besűrített szaggal. Olvasás közben kitörölhetetlenül körbevettek ezek a szinte elviselhetetlen kipárolgások, a gyermeki érzékelés őszinte reakciói. Kim Leine Végtelen-fjord prófétáinál éreztem valami hasonló, maró kínt. Ami pont a kiváltott undor miatt vált képessé arra, hogy egy szemvillanás alatt megteremtse a történet miliőjét.

Az életrajzi fikció kategóriával jelölt kötet Borbély Szilárd múltjának morzsáiból táplálkozik. Meghatározhatatlan, hogy hol mosódik össze a valóság a fantáziával. De a keret adott. A helyszín, a körülmények, a kivetettség. Annak tudatában, hogy a kisfiú kikerül majd innen, lényegesen jobb helyzetben vagyunk mi, az utókor, de a szerző későbbi sorsa, szüleinek tragédiája olyan, mintha a Nincstelenek kódája lenne. Kihagyhatatlan könyv.