Nincstelenek 91% 283 csillagozás

Meg sem próbálok többé-kevésbé objektív, „kívülről rátekintő” értékelést írni a Nincstelenekről. Érintett vagyok, elfogult és a regény első lapjaitól kezdve elfogódott. Túl sok a kapcsolódás, túl sok az évtizedek távolából felvillanó emlékfoszlány. Most hirtelen újra feltörnek a gyermekkorból visszatérő ízek, a színtelen-fakó színek, a furcsa, először mindig idegenül ható szagok, de emlékeimben még a csönd is mást jelentett ott nekem, a városi unokának.
Borbély Szilárd azt írja: „Akik itt születtek, nem akarnak máshová menni. Nem gondolják, hogy lehetne máshol élni.” Apám és még néhányan a családból, meg a falubeliek közül megtették. Még majdnem gyerekként elszármaztak a csupa homok, négyutcás, országút melléki kis faluból, a szatmári román határszélről. Nem volt könnyű, több száz kilométerre a gyökerektől, az otthon maradt szülőktől, testvérektől, az ismeretlenben, a semmire családot alapítani. A ’60-as években a gyár után, a bekerítetlen telkeden spoiler a kimerültségtől a nadrágszíjaddal tolni a talicskát spoiler, hogy télire legalább a hideg, vakolatlan falak álljanak a döngölt padlós házon, meg legyen rajta valami tető is. Mert lassan jön a pulya és mégse fagyhat meg a gyermek. Szegény volt az a világ is. Kiszakadva, parasztgyerekként a nagyvárosban gürizni, küzdeni a megélhetésért, a családért, de mégsem nincstelenként, a tsz-be is napszámba járni, kiskerttel, jószággal törődni, hétvégén valamelyik kománál a vágáson segédkezni, soha nem aludni, mindig aggódni és kuporgatni.
Apám elszármazott, de a föld, a falu még mindig húzza. Erős a kötődés, elszakíthatatlan a drót, 80 fölött is haza kell menni minden évben legalább kétszer. Mert hiába élt le egy életet a városban, a haza az ott van a faluban. Ott, ahol szikár nagybajszú nagyapámnak halálos ágyán kiesett kezéből a Biblia. Ott, ahol az E alakú, nyitott verandás szülői ház még most is úgy áll, mint száz éve. Ott, ahol a sárga busz megállója mellett ma már presszó van, de a gumicsizmás vendégek ugyanúgy a korlátra támaszkodva isszák a sört, mint évtizedek óta mindig.

Borbély Szilárd prózája pont olyan karcos, annyira direkt, mint amilyen a Nincstelenek élete lehetett az elbeszélt időszakban. A gyermekszemszög pedig még akkor is hitelessé tenné, ha nem ismernék fel karaktereket, epizódokat a történetből. De ismerős az ágyhoz kötött „betegszagú” öregmama, a virrasztás, meg a temetés a siratóasszonyokkal, nem beszélve a vágásról, vagy a kotlósról a platt alatt a konyhában.
Hiteles, igaz történet, fájdalmasan jó volt olvasni és kicsit újraélni egy-két gyerekkori emléket. Biztos vagyok benne, hogy nem mindenkit érint meg ennyire, de jó szívvel tudom ajánlani. Talán „tiszta fejjel” még olyan gyöngyszemek is előbukkannak a felszín alól, amelyeket én képtelen voltam meglátni.

Felnőtt tartalom!
Ezt a könyvet apám írta. Jó, túlzok. Apáméknak nem volt ennyi mindenük. Úgy indultak el, a nagybirtokból a semmibe, hogy a seggük is kint volt a gatyából. Pontosabban mondom: amikor útnak indultak nem volt még se gyerek, se gatya. Mire ide értek északról, lett négy gyerek. Itt, amikor lett egy kicsivel több, mint az útközbeni semmi, lett két szoba a bányászsoron, akkor lett még hét. A tizenegyből aztán tíz maradt meg, a Kicsi náluk sem.
A tíz sem maradt hosszú életűnek persze, de legalább felnőttek. Az ő itteni gyerekkoruk volt ilyen fal felé forduló, keserű könnyeket visszanyelő, tetves, mezítlábas, verekedős, taknyafolyós gyerekkor. A nagyanyám átkozta, a nagyapám verte a sok pulyát. Mert ők is így mondták, hogy pulya. Meg hogy az Isten bassza meg, le van szarva még a szar is. Nagyapám és apám is így mondta a keserűségét, a mindenből kitaszítottságát.
Apám nem írt könyvet soha. Szégyellte talán a döngölt padlót, az üres hasat, a kopaszra vágott fejet, a nincstelenségnél is nagyobb szegénységet. Mert őnekik még annyi sem jutott, mint ennek a könyvbeli családnak. Nekik nem maradt hitük sem. Ebbe aztán bele is haltak mind, szépen sorban.
Nem ezért olvastam el ezt a könyvet, de ezért veszek ebből egy saját példányt. Ha már apám nem jutott soha odáig, hogy megírja.

Nagyon nehéz erről a könyvről írni. Több okból is.
Több, mint egy éve van meg itthon, és mostanáig nem olvastam el. Félelemből.
Nem valami kis egyszerű hétköznapi félelemből, amit egy nagy megmérettetés előtt vagy egy harapós kutya láttán érez az ember. Ez annál sokkal mélyebb, bensőbb, hidegebb. Φόβος, mondanám, ha tudnék görögül. Mikor attól fél az ember, hogy kirántják önmagából.

A szerző engem tanított. Egyetemi szemináriumára jártam, réges-rég. Ráadásul egyszer írópalántaként is fordultam hozzá, és nagyon hasznos tanácsot adott. Amikor a halálhíre jött, a tragédián túl, a felfoghatatlanon túl az első, ami eszembe jutott, az volt – és ez most nagyon furcsa lesz, leírni is az –, hogy tudtán kívül (hiszen az aztán egészen biztos, hogy utolsó éveiben egyszer se jutottam eszébe) nagyon nagy feladatot bízott rám ez az ember. Erről most többet nem szeretnék írni, annyi ebből is látszik, hogy a személyes érintettség is félelmet keltett bennem.*
Ehhez még hozzájárul az, hogy körülbelül sejtettem, miről fog szólni a könyv. Az „elzárt, endogám” kis magyar falvakról nekem is vannak fogalmaim, de Békés megye és Szatmár megye hasonló helyzetű települései összevethetetlenek. Ilyen fokú nyomorúságot és kivetettséget az én szüleim, nagyszüleim nem éltek, nem is élhettek meg. És azóta csak romlott a helyzet, ezt is tudom.

Végül – talán védekezésképpen is – nagyon gyorsan olvastam el ezt a könyvet. Nem lett volna szabad. Mondjátok nyugodtan, hogy gyáva vagyok.
Nehéz könyv, nemcsak azért, amiről szól. Nemcsak azért, mert egy olyan világot ábrázol belülről, egy többszörösen kiszolgáltatott gyerek szemszögéből, amely megnyomorítja a testet és a lelket, és amelyet csak úgy lehet ép (?) ésszel és lélekkel túlélni, hogy az ember folyamatosan azt mondogatja magának: én nem vagyok ezek közül való, én innen elmehetek, és el is megyek.**
Nehéz könyv ez azért is, ahogyan meg van írva. Kölcsönveszi a naturalisták módszereit, de a nélkül a többé-kevésbé megnyugtató tudat nélkül, amellyel a naturalista dolgozik: hogy a világ megismerhető és pontosan ábrázolható lenne. Nem az. A gyerek-elbeszélő nem érti a világot: amit átad az olvasónak, az egy halom töredék, amelyek időnként egymásnak is ellentmondanak. (Tuti, hogy szándékosan.) De nem értik a felnőttek sem, akiknek a szavait közvetíti. Nem is próbálják megérteni. Túlélni próbálják. Ha sikerül.

* Egészen konkrétan úgy éreztem, kezet kellene mosnom, mielőtt ehhez a könyvhöz nyúlok. Nem túlzok.
** Viszont ennek az az ára, hogy amíg benne él az ember, addig is kitaszítottként kezelik – idegen, mégpedig a legrosszabb fajta: amelyik a kapukon belül tartózkodik, belső veszélyforrás. Ezért is azonosítják – okkal vagy ok nélkül – a középpontban álló családot állandóan valami olyan csoporttal, aki „más”. És annak megfelelően is bánnak velük.

Súlyos, tömör, gyémántkeménységű próza, kíméletlen és vigasztalan.
Háromszáz oldalnyi fojtogató fájdalom és mélységes magány, amit egy nyíladozó értelmű kisgyerek él át egy koldusszegény kelet-magyarországi településen. Nem véletlen, hogy ez a regény személyes értékelések írására késztet, szembesít a múlttal és a családi gyökerekkel. A hívószó, a néhány ismerős mondat, ami az én emlékeimet feltépte és az Édesanyám szülőfalujáról szóló történeteket felidézte, így hangzik: „Megyünk a járdán, és didergek. Mindig didergek. Fázik a kezem” A hideg telek, az állandó fagyoskodás és talán egyfajta lelki ridegség képzete elválaszthatatlanul összekapcsolódik bennem azzal az életformával, amiről meséltek nekem.
Ennek a könyvnek a kis narrátora is mindig fázik, testének meleg kabátra és kesztyűre, lelkének gyengédségre és figyelemre lenne szüksége, amit a nehéz fizikai munkában megfáradt, elkeseredett, boldogtalan anya nem tud nyújtani neki. A környezete minden rezdülését éberen figyelő kisfiú mellett a másik főszereplő számomra maga a falu, a zárt szatmári faluközösség, amely nem felejt, kívülről senkit nem fogad be, és pokollá teszi mindenkinek az életét, aki egy kicsit is különbözni mer, álmodik vagy felcsillan benne a jobb sors ígéretét hordozó kivételes értelem. Az itt élők nyelvhasználata nyers és durva, szokásaik mélyén ősi barbárság dereng fel. Földhözragadt gondolkodásukkal jól összeférnek a babonák és a boszorkányságnak tartott régi hiedelmek.
Gyönyörű tájleírásokon keresztül megismerhetjük a környező vidéket is, a földfelszín alatt rejtőző alattomos vizeket és a vándorló homokot, amik képesek lennének elnyelni a házakat, a haranglábat és a templomokat, de a természet pusztító ereje eltörpül az emberi kegyetlenség mellett.
A Nincstelenek maradandó szépirodalmi élményt nyújtó mű, és bár olvasása szívszaggató és keserves, a hatása annyira felkavaró, hogy egy pillanatig sem hagyott nyugodni, amíg a végére nem értem.

Mink sem voltunk parasztok. Szegények vagyunk, de jól élünk, senkivel se cserélünk – ez állt az előszobában a hímzett falvédőn. Rengeteg itt az ismerős mozzanat, állatölések, a tyúkot azért, hogy megegyük, a macskát azért, hogy nehogy túlszaporodjon, és igen, kőműveskanállal etetünk, mi úgy hívtuk, fándli.
Légyszi, olvassátok el. Mindenki. Minél tragikusabbnak érzed a sorsodat, annál inkább. Helyrerakja az ember értékítéletét derekasan.
Lehetne beszélni róla napestig, a sorok közül annyi minden kiolvasható. De olvassuk csak magukat a sorokat. Korrajz, társadalomrajz, ha úgy tetszik: szociográfia. Sátántangói világ, gyepsor.
Az a legnyomasztóbb az egészben, hogy ez nem a múlt. Ma is vannak ilyen vidékek, ahol a pulyák meztéláb járnak egész évben, a fő bevételi forrás meg az, hogy kapsz a szomszédtól pálinkát, amiért kimerted a budit.
Noha meg kellett volna, engem mégsem viselt meg annyira, mert számos elemét megszépítették a saját emlékeim (befőzés, szilva, háziállatok, kerti és házi munka). Hiszen a tyúkot tényleg megesszük (amúgy meg az a csirkemellfilé sem a fán terem, amit a boltban veszel). A „mert mindenki más is így csinálja” meg gyermekkorom „kedvenc” magyarázata.
Az alcím pedig: Mesijás Miskin hercegi alak, mindig jámbor, szelíd. Aki magát megalázza, felmagasztaltatik. Aki a legkisebb közületek, az a legnagyobb. Ha a világa bűneit nem is, hát a szennyét magára veszi, s nem panaszkodik. Bárány ő, talán az egyetlen egy kegyetlen, hideg, rideg világban. Csak várjuk és várjuk, de vajon felismerjük-e, ha megérkezik?

Nincstelen.

Kettős tagadás, négyzetre emelt hiány. Mert a nincs nem fejezi ki elég jól ezt a létállapotot, kell mellé még a fosztóképző is. Mert hogy lehetne megmondani, mi az, ami hiányzik? A pénz, az étel, a szeretet, a megbecsülés, a remény? Ezt így mind egyben kell cipelni, és még az sem adatik meg, hogy az ember a saját hiányait számba vegye. A „nincs” konkrétságába sem lehet kapaszkodni.

Ismerős volt ez a világ. Teljesen jogtalanul volt ismerős. Nagymamámtól volt ismerős, aki eggyel korábbi generációhoz tartozik, mint Borbély Szilárd, aki egy, a szlovák határ közelében lévő sváb faluban él, szóval nagyjából semmi se egyezik, de mégis. Tőle hallottam először azokat a szavakat, hogy napszám, hogy tisztaszoba, azt, hogy milyen hetekig lekvároskenyéren élni, egy ágyban aludni a családtagokkal, nála volt kerti budi az udvar végében. Ez a könyv döbbentett rá, hogy mennyire a részemmé váltak ezek a történetek, amiket gyerekkoromban, esti mese helyett hallgattunk a nagymamámtól. Saját kis mitológiám részei ezek, és eddig nem is tudtam, mennyire drágák nekem.
Innen volt ismerős ez a világ, de a korszakon és a földrajzi elhelyezkedésen kívül van még egy sokkal jelentősebb különbség a könyv és nagymamám történetei között: nagymamám történeteiből hiányzik a keserűség, a kilátástalanság, a nyomor megélése. Mindig derűvel mesélte őket, és valahogy tudom, hogy nem csak a nosztalgia derűjével. Sosem mondott olyat, hogy azért mesél ezekről a dolgokról, mert jó, hogy már nincsenek. Mindig azt mondta, hogy ők akkor nem tudták magukról, hogy szegények. A háború a történeteiben valamilyen játéknak tűnt fel, kicsivel komolyabb téttel, mint a többi.

Amíg olvastam a könyvet, végig ezt a különbséget próbáltam megfogni. Mi lehet az ok? Nagymamámékat nem nézték ki a faluban, nem közösítette ki őket a közösségük. Talán ez? Nagymamámék nyomorából volt kiút, ha ezt a háború alatt és után nem is lehetett biztosra venni. Talán emiatt tud könnyebb szívvel mesélni a múltról?
Nem tudom.

Grecsó Krisztián mondta el a Molyfesztiválon, hogy miután megírta a Mellettem elférszet, özönleni kezdtek hozzá azok a levelek, visszajelzések, amikben az olvasók magukról meséltek neki. Ezt először nem értette, zavartan állt a dolog előtt, mi köze neki ehhez, aztán rájött, hogy talán annál fontosabb hatása nem is lehet az irodalomnak, mint amikor ennyire személyesen érinti meg az embert.
Nagymamám a gyerekkorom óta nem mesélt a kiskoráról. Azt hiszem, a közeljövőben fogok egy diktafont, és megkérem, hogy tegye meg újra.

Hallgatok. Egy jó ideje már. Alábuktam ebbe a fojtogató, magához húzó, nyomasztó, mocsaras sárvilágba, és nemcsak a szavak tűntek el, hanem a levegő is. Torkom összeszorul, a gyomrom görcsben…

Mérhetetlen magány. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. Ahogy Istennek is egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget végtelen magányában.

Nincstelenség. Rövid, szűkre szabott, vizes, súlyos felmosórongyként hozzád csapódó mondatok. Fájnak. Ahogy fáj itt minden, ami nincs, vagy ami nem talál módot arra, hogy megszülessen, megmaradjon, életben maradjon. Éltessen. Egy simogatás, ölelés, jó szó, szeretet. Emberség. Itt még Isten sincs. Itt még a szánalom és sajnálat is rúgásba, ütésbe, szitokba öltözködik. Nyomorúságos göncök. Fázósan beléjük burkolózunk, mint a szesz melegébe. Vagy az értelmetlen, kiüresedett szokások, rituálék, megkövesedett előítéletek keretébe. Mert a keretek tartják össze a dolgokat. Széteső ürességünket.

Üres képkeret. Nincs mosolygó arcokat megörökítő családi fotó. Nincs vidám gyerekkori élményt rögzítő pillanatkép. Nincsenek nyugodt, kisimult arcok – ilyen csak a halálban képzelhető el. Álmodni nem szabad – az emlékeket meg ki kell találni. A keretet ki kell tölteni valamivel. Mondjuk számokkal. Főként prímszámokkal. Csak magukkal oszthatóval. Meg eggyel. Ki kell tölteni a keretet. Tenni kell. Menni kell.

Mert mindig menni kell valahová.
Akik itt születtek, nem akarnak máshová menni. Nem gondolják, hogy lehetne máshol élni. Meg máshogy élni. Kilépni az igénytelenségből. Aki ittmarad, óhatatlanul csak vegetál ebben a sivár sátántangói világban. Idegennek kell lenni, be nem fogadottnak és teljesen soha be nem illeszkedőnek, állandó ideiglenességben levőnek ahhoz, hogy mindig lépni tudj, vagy hogy végképp kilépj.
Közben meg várni kell. Várni a Messiást. Aki talán már elment… Vagy szelíden fénylő mosollyal, szótlanul takarítja a budikat. Mert erre kell nekünk. Eltakarítani a mocskunkat. A lélek fertője kit érdekel. Rothad itt minden, és rothaszt maga körül. Amit meg nem sikerül, azt mint idegen testet löki ki magából. A Messiást is, ha úgy adódik. Ha véletlenül arra járna.
Mert végtelen itt a nincstelenség, a gyűlölet se szűnik meg soha. Minden hibát végtelenszer ismétel az ember.
A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. Akár az Örökkévaló – mondja anyám.

Megyünk. Mert mindig menni kell valahová. Bolygó zsidóként. Igaz, apátok nem zsidó. Csak mások tartják annak., mondja anyám. De ennyi elég is ahhoz, hogy összecsomagold a kis semmidet, akár egy szédszedhető kis fatemplomot – és költözz, magaddal hurcolva a várakozást, a reményt. Ha még maradt belőle valami.

Vagy már elment a Mesijás?

(Külön köszönet a pópa történetéért, a kis fatemplomért – nem fáj kevésbé, mint a bözödújfalusi…)

A prímszámok és az író magánya
Sztimi53 becsukja a könyvet. Az ötvenhármat nem lehet osztani. Az ötvenhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Kifogásom kevés van, számomra az ugrálás picit zavaró volt, ami megkapott: az ismétlések. A számok. Olvasás után belenézek a tükörbe és egy keserű arc néz vissza rám, szája legörbül. Nézem az időt, tizenegy óra. A tizenegy csak magával osztható. Meg eggyel. Nem tudom én, miért van az, hogy akik a legjobb valóságirodalmat írják, azokat nem bírja az élet, vagy ők nem bírják ezt az életet. Nincs messze a hely, amiről ír időben sem távoli nagyon, a téma is megtalál. A tájszavakhoz, szólásokhoz nekem alig kell magyarázat. A történetek ismerősek. Nehéz olvasni akkor is, ha felnőtt szemén át találjak a nincstelenséget, de még nehezebb egy gyerek nyomorúságát megélni. Huszonhárom óra múlt pár perccel. A huszonhárom csak magával osztható meg eggyel. Számok, kirekesztettség, kívülállóság, zsidók, cigányok, (vélt és valós) kulákok, parasztok. Meg a magyarok, akik olyanok, mint a sár, lehúzzák egymást. Nincs isten, legalábbis a bennfentesek szerint, ám van, akinek van még istene ebben az istentelen világban. Középső gyereknek lenni nehéz kenyér. Kemény élet jutott a főhősnek, félő összeomlik, mint a láncra vert kutya, akit biztos távolból ingerelnek. MazoPista vagyok, hogy gyakran olyat olvasok, ami akkor nagyon fáj, de aztán mégis jó, mert – önzőség – nekem ennél jobb gyereksors jutott. Megviselt, örültem, hogy vége. Harmincegy évesen olvastam. A harmincegy csak magával osztható. Meg eggyel.
*a prímszámos szövegek és még néhány sor egyenes a műből átemelt, tisztelgésnek szántam, nem plágiumnak.

Családregény. Falu Szatmárban, magyarok, románok, ruténok, cigányok és zsidók, különböző múlttal, összefonódó jelennel. Ahogy egy gyerek látja, hallja, megéli. Naturalista őszinteséggel, kíméletlenül.
Amikor egy közösség hagyományai már csak üres formák, bilincsek, mert a nincstelenség kipusztítja belőle az értékeket. Az erősebb visz mindent, a gyengét kihasználják, megalázzák, eltapossák. És ki a leggyengébb? A gyerek és a kinevezett ellenség, az idegen. A bekerültek, a cigányok, zsidók, kulákok, a szegények. Akit éppen nem véd a törvény. Akit ki lehet közösíteni, akit meg lehet verni. Akit ki lehet rabolni, le lehet gyilkolni. Hol vannak a hagyományos erkölcsök, hol a szeretet és a szolidaritás?
A régmúlt talán szép volt, de a 20. század végig a kiszolgáltatottak kínlódásának és a hatalmaskodók terrorjának a története. Ahogy a családon belül, úgy a falu életében is, a változó politikai jelszavakhoz alkalmazkodva.
A bűnök szinte katalógusszerű számbavétele mennyire lehet hiteles? Egyedi sorsokból mennyire lehet általánosítani? Nemzetgyalázás vagy nemzeti önismeret?
Szépen megírt, megrázó és elgondolkodtató könyv.

El lehet mondani, de nem lehet megosztani. Csak önmagával osztható (meg). Egyedül kell cipelni, és milyen iszonyú nehéz lehetett.
Nem tudom, mennyi benne az önéletrajz és mennyi a fikció, de nem tudom máshogy olvasni, mint visszaemlékezésként. Pontosabban úgy, hogy a felnőttkori élmények is átütnek a gyerekkoriakon. A totális bizonytalanság: nemcsak a nincstelenség, a létbizonytalanság, de az identitás bizonytalansága is, hogy mik vagyunk mi egyáltalán (végső soron – a falu szempontjából – mindegy is, csak egy biztos, hogy kívülállók); a szülői gondoskodás, szeretet szinte teljes hiánya, sőt a legborzasztóbb mérgező megnyilvánulások (kútba ugrás), és ebből fakadóan a biztonságérzet teljes hiánya; az ebből kinövő szorongások, (ön)gyűlölet, halálfélelem és halálvágy és a mindezek miatt átélt mély szégyenérzet. Ez a bizalmatlanság és bizonytalanságérzet a test zártságára is kiterjed: kifordult belek, kitaposott szemgolyók, kiömlő vér – a test határai nem képesek magukban tartani azt, aminek belül kéne maradnia. Hiába éreztem úgy, hogy iszonyúan magántermészetű dolgokban vájkálok, mivel olvastam az Egy gyilkosság mellékszálait, nem tudtam ezeket a részeket nem úgy olvasni, mint közvetlen reflexiót arra a bűncselekményre, aminek Borbély szülei az áldozatai voltak. (Talán ez nem nagyon pozitivista megközelítés, elvégre az irodalmi életműve részévé tette ezt a traumát.) De olvasható és értelmezhető a könyv e nélkül a nézőpont nélkül is, és úgy sem kevésbé megrendítő látlelet az emberi nyomorúságról. Fontos könyv, ha tehetitek, olvassátok el.