Világfutók 4 csillagozás

Bor Ambrus neve minden bizonnyal sokaknak mond valamit termékeny fordítóként, ám a szépirodalmi munkásságát valószínűleg csak kevesebben ismerik. Korábban én sem olvastam még egyetlen kötetét sem, pedig íróként is kimondottan tehetséges volt Bor.
A Világfutók egy olyan korszak regénye, amiről nem igazán szokás írni idehaza (igaz, igazán jó és fajsúlyos világháborús magyar regény is alig van), mégpedig közvetlenül a háború végéről, és a hazánk Nyugatra szakadt fiainak sorsáról.
Mint ahogy sejthető a fordításai alapján is, Bor magabiztosan bánik a szavakkal. Egyfajta minimalista és végtelenül precíz nyelvet használ, amivel hihetetlenül plasztikusan tudja néhány kifejezéssel, mondattal megjeleníteni a környezetet vagy egy-egy alakot. Ez, vagyis a karakterek tökéletes megragadása, illetve néhány (valószínűleg) felejthetetlen epizód teszi igazán naggyá ezt a nem túl vaskos regényt, amely alig 15-20 oldalas, egymáshoz lazán, ám mégis pontosan illeszkedő szakaszokból áll, és amely a (sajnos eléggé didaktikusra sikerült) végéig kimondottan sok és sokféle olyan élethelyzetet hoz fel, amin óhatatlanul is el kell gondolkodnia az embernek.
Ahogy láttam, az antikváriumokban kaphatóak a könyvei, nem is kerülnek egy ökör árába, úgyhogy nyugodtan lehet próbálkozni velük.

A történet ugyan a háború végét és az első békeéveket érinti, de a kivándorlás, hazatérés ambivalenciája aktuálissá teszi a könyvet. A teljes elbizonytalanodást, a minden egyénre kiható kiszámíthatatlanságot követően megindul a sorsok visszarendeződése. Folytatni lehet-e, ami félbemaradt? Újra kell kezdeni máshonnan? Máshol? Máshogy? Egészen mást? A jelen generáció beszélgetései, érzései nagyjából hasonlóak. A problematika tényleg húsba vág. Mint az avart, hordja a szél a szereplőket. Nem annyira a tudatos döntés, hanem inkább a szerencse, a zsigeri megérzés határozza meg az irányt. Nem hogy válaszok nincsenek, de a helykeresés még a kérdéseket sem szereti. De azért a kérdések megvárják az embert.
Hol a helyünk, testvéreim? Hol a tennivaló, ami ránk vár?

A legelső dolog, ami eszembe jutott, hogy méltatlanul kevesen olvasnak Bor Ambrus könyvet, pedig…
A Szakadatlan jelen-ben csak érintőlegesen foglalkozik egy bizonyos időszakkal, ami a könyv olvasásakor hiányérzetet keltett bennem. A választ most találtam meg a Világfutók-ban – ami 25 évvel korábban íródott.
A Világfutók elsősorban kor- és emberábrázolás. A II. világháború utolsó hónapjai és az azt követő időszak megélése. Több, egymással érintkező szálon, különböző emberek (családok) történetei. Az egyik fő kérdés: hazamenni, maradni- vagy továbbállni, és egy másik, idegen országban, netán földrészen próbálni meg új életet kezdeni. Van, aki hamar döntésre jut, vannak tépelődők, van aki homokba dugja a fejét-, vagy aki hamis filozófiával áltatja magát.
Nagyon jók a belső monológok, melyek élethűen adják vissza az érzelmeket – egy-egy ember – vívódását, vágyait.
„Úgy gondolom, nincs időm szép történetekre, fél- és negyed-konfliktusokra.” – vallja a szerző a Genezáret fülszövegében –, és ez nagyon jellemző, az eddig általam olvasott regényeire. Számomra egy új, és igen érdekes színfolt a huszadik század magyar irodalmából.
Örülök (és köszönet), hogy @balagesh kihívása által megismerhettem a szerzőt. Sok élménnyel lettem gazdagabb. Ez a műve különösen megfogott; bekerült a kedvencek közé. A csillagok száma, már nem is igényel magyarázatot.