Surrender 90% 10 csillagozás

Ez egy nagyon jó könyv.
Annyira, hogy elsősorban nem is rajongókkal olvastatnám el, hanem Bono-ellenérzőkkel, mert egészen biztos, hogy pozitívan változna a véleményük: látnák, hogy ez a csávó nem egy nagyképű pozőr és megértenék, miért olyan, amilyen.

Nekem egyébként kicsit sok a könyvben a kereszténység és az aktivizmus, dehát mire számítottam? Legalább olyan fontos részei Bono életének és személyiségének, mint a zene.
(És U2-témában a U2 by U2-t kell olvasni egyébként is.)

Nagyon szépen ír a feleségéről, Aliról: a kapcsolatuk a könyv vezérmotívuma.

Amellett, hogy én nagyon szeretem a U2-t, értem, miért irritál sokakat.
Ugyanez vonatkozik Bonóra is, akinek van egy érdekes megállapítása a könyvben: a zenéjük azért van tele nagy érzelmekkel és azért olyan teátrális, mert a mélyén nem a pop és nem a rock van, hanem az opera.
(Bono ugyanis úgy nőtt fel, hogy az apja folyton operalemezeket bömböltetett.)
Nekem ez a megállapítás volt a legnagyobb a kötet jópár „aha!” pillanata közül.

Más szemmel nézek Bonóra ez után a könyv után: jobban kedvelem és ami nem volt szimpatikus benne, azt is értem. És ami a legfontosabb: elképesztően őszinte. Nem érezni a sorain, hogy ez imázsépítés lenne.
Annyira önkritikus néhol, amennyire az ember inkább saját magában szokott lenni, de legfeljebb a legszűkebb környezetével osztja meg ezeket a gondolatokat, nemhogy leírja és kiadja.

A könyvet a feleségének ajánlja és sokszor olyan is, mintha neki írna (nemcsak olyankor, amikor róla ír): ezért nem takargat semmit.
Valószínű csak így van értelme önéletrajzot írni, pláne egy olyan valakinek, akit a közvélemény jórésze már réges-rég elkönyvelt valamilyennek és az a vélemény egy komoly hendikep, lefegyverző őszinteséggel viszont lebontható és ez a könyv képes is erre – de vajon egy Bono-utáló egyáltalán kézbe veszi-e és ha igen, végigolvas róla 600+ oldalt?
Lényeg, hogy megírta, mi pedig olvashatjuk és nagyon jó élmény. :)

Bono egy komoly műtét előtt szembenézett az emberi múlandósággal, ezért úgy gondolta, hogy megírja élete történetét. A tömény 600 oldal tele van mély gondolatokkal, legtöbbször úgy éreztem, nem ismer sem pontot sem vesszőt a történetek között. Nagyon őszintén vall a családjáról, a U2 alakulásáról, a tagok közötti kapcsolatról, és aktivista szerepéről. Őszintén beszél sorsról és hitről. A történetek olyan „Bonósak”. Van köztük néhány igazán vicces. Imádtam olvasni, főleg azért, mert beleszőtte mondandójába a dalszövegeket is. Plusz pont azért, hogy nem fordították le a dalszövegeket és a fejezetek kezdetén lévő rajzok írását, bár azt néha nem sikerült kiböngésznem mit is takar (a könyv végén le van írva normálisan). Érdemes elolvasni, nekem úgy is tudott újat adni, hogy elolvastam a Bono on Bonot és a U2 by U2-t, főleg azért, mert itt csak Bono mesél. A fordítás jól sikerült, nekem vissza tudta adni Bono stílusát.

Rajongó vagyok, így nem lehetek elfogulatlan. Szerettem olvasni, szerintem írni is tud, nem csak zenélni. Furcsa volt az az örökös önkritika és elégedetlenség, amivel a saját munkáját és teljesítményét szemléli. Viszont voltak benne igazán megható, szép pillanatok, amikor egy-egy zenész társáról beszélt. Adam alkoholbetegségéről és gyógyulásáról olyan csodálatosan írt, hogy magam is megkönnyeztem. Szerintem rendkívüli dolog, hogy 40 év együtt zenélés, jó- és rossz, fent- és lent után is tud ilyen szeretettel és meghitten beszélni a zenésztársairól. Sokan a családjukkal nem bírnak ki ilyen hosszú időt.
A könyv egy jó része szól a humanitárius elköteleződéséről. Most már értem, hogy sokan miért utálják Őt emiatt. Tényleg nagyon sok, és nagyon intenzív, ahogy ehhez hozzááll, ami a mai világban túlhevíti az emberek tűrőképességét.
Örülök, hogy ez volt az első könyvem az idén. Sokáig tartott, de kitartottam és cseppet sem bánom.