Az ​idegen 2 csillagozás

A bejegyzés eredeti megjelnési helye a blogom. Ahol, már ezerszer mondtam, a szöveg sokkal pofásabb, ezáltal jobban is olvasható. Ajánlom magamat!
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2022/10/10/bokay_janos_…

*
A NAPOKBAN OLVASTAM a szerző egy másik könyvét. Megvédtem egy asszonyt a címe. Annak a személyes tetszési indexe indított arra, hogy utána járjak, mi minden köthető még a nevéhez. Ez a regény volt az egyik. S ami a legkevésbé érdekelt a másik három mellett. S aztán, láss csodát, mégis ez ragadt meg a kezemben. Talán mert már ránézésre sem poénkodós. A többi annak tűnt, s most valami másfélét kívántam.

Hát ez valóban másféle. Kicsit sem könnyed, egyáltalán nem vidám, nem kedélyes, nem könnyed. Viszont mélyítette a Bókay írásai iránt érzett szimpátiámat, elfogultságomat. (Ami elfogultságot egyébként igen könnyen fel tudok adni, akár íróról, akár színészről, akár akármiről legyen szó. Legutóbb még az utolsó Yes-lemezt is lehúztam. Gondolj bele!

Csupán a Szerelmetesfeleségtársam iránti elfogultságomat nem adom könnyen. Bár szerintem simán elismerem, amikor túlságosan nő, vagy nincsen igaza. Szóval meggyőződésem, hogy reálisan látom őt. Is. S így tartom segítőtársamnak, hozzámillőnek.

Akkor ugorgyunk fejest egy nem vidám, nem nem derűs, nem kedélyes Bókay-regénybe!

*
Az ide másolt két borító ugyanannak az egy kiadásnak a védőpapíros és a csupasz változata. Egyik sem meggyőző.

Az arc kimondottan rémisztő. Valami hátborzongást, kísértethistóriát idéz, holott ilyesféléről szó sincsen.

Aztán a könyv kötése. Csuda érdekes. Ha a baloldali képet nézed, a borító nélkülit, akkor elmondom, a gerinc kék kötése és az első-hátsó tábla között szintkülönbség van. A kék gerinc egy vékony vászon, amire a cím- és a hátlapot ráragasztották. Nem is bírja a kötet a megpróbáltatásokat.

Érdekes módon, előre bocsátom, méltatlan ugyan, de több kiadása nem is volt a regénynek, csupán ez az egy. Ahogyan a szerzőről sem igen találtam fényképet, ezért ugyanazt teszem be ide, mint amit az előző, általa írt könyv értékelésénél is betettem.

MITŐL IDEGEN A KICSODA?
A regény főszereplőjével tíz éves korában ismerkedünk meg. Pintér Mártonnak hívják. Marcinak. Mi is így hívjuk őt, regényszerte, legyen majd bárhány éves.

Marci az, aki idegen. Jónevű építészmérnök az édesapja, gyönyörű az édesanyja, nagy lakásban élnek, szolgálóval. És testvérével, Tiborral.

Tibor szabálykövető, tervező típus, céljai vannak, a rend és fegyelem híve, tiszteli a társadalmi elvárásokat és könnyedén alkalmazkodik is hozzájuk. Hivatalnoknak készül, amire céltudatosan készül és törekszik. A józan eszére hallgat, következetes, fegyelmezett.

Marci a tűz. Ő az érzések, az intuíciók, a kapcsolatok, a szeretet embere. Nehezen tűri a nem maga választotta korlátokat, imádja a természetet, tiszteli az életet. Két fő barátja van, Zoltán, a karmester, aki egyre többet iszik és Judit, a nála tizenkét évvel idősebb, gyönyörű, kedves nő. Vannak magakorabeli pajtásai is, de barátja ez a két ember. Törekszik a békességre, de ha már nagyon szükséges felvállalja a konfliktusokat. Alapból azonban igyekszik kerülni, feloldani őket. Ő a szív embere.

Marci elsősorban attól idegen, hogy nem értik ugyan őt, de szeretik az emberek. Igen könnyen képes megkedveltetni magát bárkivel. Hadd mondom el: Bókay úgy teremt egy jó alakot, hogy az nem lesz nyálas, nem lesz klisés, nem lesz fekete-fehér. Marci nem hibátlan, de törekvéseiben mindenképpen pozitív. S ez még az Istennek is elég, ha őszinte szívvel, valóban a jóra törekedve teszi ezt az ember. Ez a tökéletesség, a szentség útja. Aki a jó célokra teljesen odaszánja a szívét, lelkét, az Isten szemében már tökéletes. Anélkül, hogy valóban teljesen önzésmentes lenne.

_Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára. Valakik annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk…
(Pál apostol levele a filippibeliekhez 3:12–15)_

Bókay Marcija azért nem válik papírmasévá, mert a törekvés megvan benne, szép a lelke, jót akar, de nem lesz mégsem hibátlan ember: tesz, gondol, meglép helytelen dolgokat is. Van amikor szeretetlen, van, amikor hűtlen baráthoz, szerelemhez. De Bókay virtuozitása, hogy még ezekben az esetekben is képes Marci tisztaságát megőrizni, megőriztetni. Marci soha nem akar rosszat másoknak. Még akkor sem, amikor ő maga okoz valami rosszat. Soha nem akar bánat, fájdalom oka, okozója lenni.

*
Kimondom, ahogyan Flaubert kimondta Bovarynéról: Marci én vagyok!

A könyv feléig nem értettem, miért vagyok egyre lelkesebb, miért olvasom egyre nagyobb élvezettel Bókay regényét. Amikor a történet nem is nagy, nincsen benne egeknyi konfliktus, nem izgalmas.

Aztán rájöttem: azért tetszik egyre jobban amit olvasok, mert Marci én vagyok. Ha sok mindenben nem is. Úgy gondolom, tartós haragban soha nem voltam senkivel. Legalábbis nem úgy, hogy én akartam volna, kezdeményeztem volna a feszültséget, és nem úgy, hogy ha rajtam állt volna a feloldás, ne léptem volna.

Tizenöt évvel ezelőtt ez valamelyest megváltozott. Valahogy napi szintű lett a probléma. Rosszfiú lettem. Egyszerre és többek szemében. Ilyesmit mostanság is tudok már produkálni. Jobbára olyan esetekben, amikor nem kushadok, hanem valami hülyeség ellenében kiállok magamért, kinyitom a számat, elvárásaim, követelményeim lesznek.

Tényleg nehezen láttam be, de van, amikor úgy szeretek jobban valakit, ha elengedem, ha magára hagyom. S van olyan is, hogy világosan meg kell húznom a saját határaimat is, s mindarra, ami a határon kívül van, érthetőn nemet kell mondanom.

De még ezekben az esetekben is kiindulási alap, hogy a szívem tiszta, nem én okozom, provokálom az ilyen kapcsolatokat szülő helyzeteket, csak egyszerre benne találom magamat. Többször arra néztem szét, hogy minden rosszindulat nélkül hirtelen székletpéniszűvé váltam ennek-annak a szemében. Sokszor nem is tudtam meg, miért. Vagy ha igen, akkor sem tudtam, röhögjek vagy sírjak.

De soha nem akartam, kívántam senkinek semmi rosszat. Persze, volt, hogy olyat kellett lépnem, ami fájt, ami nem tetszett, ami haragot váltott ki, ami életet változtatott, de a lépéseim mind-mind válaszlépések voltak. A rosszat soha nem kezdeményeztem. Az orvos sem kezdeményező, amikor kiveszi a vakbelet, mindössze választ ad a vakbél gyulladására. Ha nem tenné, nagyobb lenne a pusztulás. De így az marad meg, hogy az orvos fájdalmat okozott, meg hosszú időbe telik a gyógyulás. S ennek, naná, az orvos az okozója.

Amikor egy alkalommal felmerült bennem, mennyivel könnyebb lenne az élet, ha valaki nem lenne benne, s milyen megkönnyebbülés lenne, ha történne vele valami, úgy elröstelltem magamat, hogy az csuda!

*
Marci szereti a szüleit. De hamarosan be kell látnia, hogy az anyja felületes, rapszodikus, nincsen olyan véleménye, amihez ragaszkodna, a látszatok érdeklik. Ez leginkább a testvérével, Tiborral kapcsolatban érvényesül. Az anyja számára Tibor átláthatóbb, a céljai követhetőbbek, a viselkedése kiszámíthatóbb. Emiatt nem képes meglátni, hogy Tibor ugyanolyan hideg, számító akár ő maga. Anyaként minden gyerekének kedvezni akar, ezért minden esetben annak a gyerekének van igaza, akivel éppen beszél. Marci ezért hamarost apás gyerekké válik. Az orvos-apa ugyanis nagyon sokban hasonlít őhozzá. Célja nem a karrier, nem a pénz, hanem a gyógyítás, a segítségadás. Mert orvos, nem élnek rosszul, de élhetnének sokkal jobban is, ha az apa pragmatikusabb lenne, és kevésbé élne a filantrópiája szerint.

Az apa világosan látja a két gyerek közötti különbséget. Ahogyan az emberek megítélésben is világos, tiszta véleményekre képes. Átlát mindenkin. Ezért húz a kisebbik gyerek felé.

Kívülről szép, jó, irigylésre méltó a család. De kívülről nem látszik sem a két gyerek hideg, konfliktusos kapcsolata, és nem látszik a szülők közötti egyre feszültebb kapcsolat sem.

Marci bejárja a kamaszok útját a barátság, a szerelmi vágy, a női test előbb vizuális, majd a beteljesült fizikai vágy tekintetében. Közben keresi a helyét az első, majd a második világégés felé rohanó világban. Ahol a maga emberszerető, békességre törekvő, szépség centrikus nézetei tökéletesen szembe mennek az akkori mainstream nézetekkel, korszellemmel. S felismeri, hogy idegen ebben a világban.

*
Ahogy gondolkodtam a szinkronitáson Marci és közöttem, fájdalmas volt felismernem, hogy jómagam sokkal szabálykövetőbb vagyok mint Marci.

A karrier soha nem érdekelt, gazdasági értelemben élhetetlen vagyok, mindig minimál munkáim voltak, olcsó bérekért. Amik a pillanatnyi megélhetéshez, ha elegek voltak. És soha nem végeztem semmi olyat, ami a személyiségemnek megfelelt volna.

S annyira soha nem is szerettem az embereket mint Marci. Mindössze soha nem akartam senkinek semmi rosszat. Ennek érdekében bizonyos ideig még pusztító megalkuvásokra is kész voltam. (Vagyok?) Csak béke legyen. Csak a gyúlpontomon túl vagyok hajlandó változtatásra. Sok kell hozzá. Nem a legjobb önvédelmi eszköz…

*
Marci idősödik, de az alapvető világhoz állása semmit sem változik. S az élet nehézségei őt sem kímélik, ugyanolyan megpróbáltatásokon kell keresztülmennie, mint akárki másnak. S ebből fakad, hogy a konfliktusai is nagyon hasonlók lesznek másokéhoz. A szépség szeretete, a békesség keresése, a szeretethez való ragaszkodás ebben a világban őt sem nagyon segíti. De tény, ami tény: a kevés meglevő kapcsolata valódi kapcsolat.

EGY SZÉP REGÉNY
Bókay nyelvezete nem bonyolult. Az egész regényt átjárja valami költői naivitás. Miközben mégis teljesen reális marad. Marci személyét sem idealizálja. A hőse ember marad mindvégig. Aki téved, hibázik, néha megcsal barátot, szerelmet. Ám soha nem érdekből, mindig az ösztöneire hallgatva. Ami nem minden esetben jó tanácsadó.

Nem árulnék el részleteket, de irigylésre méltó az a finomság, ahogyan bemutatja, hogyan távolodik el például a főszereplő a gyerekkori baráttól. S még ebben az eltávolodásban sem látjuk Marcit hibásnak. Azt érzékeljük, hogy vannak kapcsolatok, amik kinövik magukat, természetesen változnak meg.

*
Pipi általános elsőtől a legjobb barátom volt. Amikor csak lehet, együtt lógtunk, játszottunk, nagyokat beszélgettünk, zenét hallgattunk, megbeszéltük a lányokat, az eseményeket, könyveket, mindent.

Hosszú-hosszú évek teltek el, amikor nekem a kezembe került Eliot Aronson „A társas lény” című könyve. Lelkesen meséltem Pipinek, mi mindent olvastam benne. Nem nagyon figyelt, nem érdekelte. Majd egy ponton közbevetette:
– Ez nekem magas, Moki! Ezt én soha nem fogom érteni!

Megdermedtem. Utólag fogalmazódott meg bennem, hogy úgy éreztem, olyan helyre mentem, ahová ő nem tud követni. Hogy akkor innentől nem tudunk mindent megbeszélni, megosztani. Nem volt tudatos a távolodás. De akkoriban bukkant fel az életemben Prof. Aki négy évvel idősebb volt nálam. Utólag állt össze a kép, hogy nem volt sem iskolázott, sem képzett, csak rengeteg józan paraszti esze volt. És viszonylag széles érdeklődési köre. E kettő néha elképesztő, gyakorlati tapasztalat nélkül is pragmatikus következtetésekre vezette. (Én előbb veszítettem el a szüzességemet mint ő, ezt csak később tudtam meg. S akkor döbbenten kérdeztem, hogyan adhatott tökéletesen alkalmazható tanácsokat a női test karbantartásához? Ő röhögve válaszolta: „Adta magát!”

De aztán Proffal is eltávolodtunk. Előbb Káposztásmegyerre, majd a felesége halála után vidékre költözött.

Aztán jöttek mások, akik így-úgy új utakat, nézeteket, szemléleteket mutattak nekem. Jöttek, mentek szimpátiák, barátságok. Három maradt meg igazán: Ofi, Placi és Öröksógorom.

Eltelt úgy tizenöt-tizenhét év, hogy Pipi újra megkeresett. Újpesten találkoztunk, a Központban, a Burger King előtt. Megálltunk úgy öt méterre egymástól és röhögve mutogattunk egymásra. Az idő hozta külső változások miatt. Aztán ott folytattuk a barátságot, ahol elhagytuk Aronsonból fakadón. Soha nem tudtam bebizonyítani Pipinek, hogy nem „a Jézuska” miatt szakadtunk el egymástól. (Volt tizenhét aktív évem keresztényként, s ennek kezdete és a Pipivel való kapcsolatmegszakadás között volt átfedés.) De be kellett látnom, hogy bár soha nem olvasta el az Aronson-könyvet, semmit nem lát kevésbé tisztán mint én, csak nem tudja úgy megfogalmazni. De csuda jó volt vele lenni. Nem csak én szerettem, hanem Szerelmetesfeleségtársam és a fiam is.

Nem tartozik szorosan a történethez, de a múlt idő indoka, hogy negyvenhat éves korában meghalt. Bakker, s ez már kilenc éve volt!

*
Bókay szereti a maga teremtett figurát. Nagyon szereti. Esendőségében szereti. Teljes szívvel együtt tud érezni vele, és azzal a naiv, tiszta nyelvezettel is képes ennek a léleknek a rezdüléseit, vágyait, kétségeit kifejezni. Gyönyörű, ahogyan például Marci és a lánya kapcsolatát leírja. (Itt sem tudtam nem gondolni a saját lányommal való kapcsolatomra. Igen sok minden hasonlóságot találtam, és ez igen jó érzésekkel töltött el. Tudnék mesélni, de könnyebbülj meg, már nem teszem.)

A fentiek mellett ugyancsak figyelemre méltó, Bókay milyen finomsággal mond véleményt a két nagy háborúról, azoknak tökéletes feleslegességéről, embertelenségéről, Hitlerről és a vele szimpatizálók ma már érthetetlen elfogultságáról. Ha akkoriban voltak is indokaik. Olyan finoman teszi ezt, hogy semmi ágálás nem volt bennem, pedig mára a téma odáig jutott, hogy… De ebbe most nem megyek bele.

*
Bókay regénye méltatlanul eltűnt a köztudatból. Vagy én ítélek roppant tévesen, és olyat méltatok, ami a méltatásra méltatlan. De ebben az esetben akkor azt vedd figyelembe, hogy van itt egy regény egy szép lelkű (és nem széplélek) emberről, ami egy ötvenöt éves férfinak nagyon tetszik. Aki olvas mindenfélét, bár mostanában túl sok lett a képregény, mégis azt mondja, számára 2022 egyik legnagyobb felfedezése ez a kötet.
*
2022 októberének első harmadában, hétvége. Olyan kis itthon ülős, olvasós, írogatós, tarhonyás húsos, alvós, zenehallgatós szombat.

A héten többször furán éreztem magamat. Nem voltam rosszul, csak nem voltam jól. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam… Szédülés-közeli állapot a legjobb. De nem szédültem, akkor nem vezettem volna. Meg gyengének éreztem magamat. Lehet, hogy csak nem ettem eleget. Mert például tegnap hazacipeltem a dolgozdából a kocsiból a személyes cuccaimt, mert hétfőn másik kocsira ülök, aztán még a könyvtárból hozott köteteket és még kisbevásároltam is. És nem volt gondom a súllyal, azon kívül, hogy nehéz volt. Ez a mittudoménmi inkább reggelente kapott, fogott el. S ahogy mondtam már, a két évvel ezelőtti infarktusom óta tudatosult bennem, hogy halandó vagyok, és bármikor érhet meglepetés. Nem félek, csak ilyen esetekben felmerül.

Szeretek sehová nem menni, semmit sem csinálni, csak magamnak dolgozgatni. S néha ér dicséret a blogom miatt. Megint megtalált egy szerző, hogy írjak a könyvéről. Bevállalja azt is, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok. És köszöni szépen. Két-két levelet váltottunk egymással.

S azon tűnődtem, vajon bloggerként mekkora a felelősségem, amikor egy-egy könyvet lehúzok? Azzal nyugtatom magamat, hogy az olvasottságom miatt talán nem akkora. Nem vagyok véleményvezér. Talán szerencsére.