Véres ​történetek és legendák 84% 70 csillagozás

Nohát akkor, ha focimeccs lesz, akkor majd ott találkozunk, a futballbíró ugyanis a halottasházban öltözködik, ott még elég ideje jut arra is, hogy lelkiismeret-vizsgálatot tartson, de közel van a pályához is, csak egy fal választja el tőle, meg egyáltalán, ha valami történne, nálunk gyakran van verekedés a pályán, rettenetesen szeretjük eltángálni a bírót, főképpen ha nem adja meg a tizenegyest, amely nem is járt, tudja, nálunk olyan érzékeny lelkű drukkerek vannak, hogy kikergetik a mezőre a bírót, például csak azért, mert nem fújta le, vagy mert rosszul fújta le a taccsot vagy a szögletet… Egyszer azonban tényleg megvertünk egy bírót, amiért tévedésből nem fújt le egy kezezést, amely nem is volt. És a bírót kikergettük a pályáról, és ott fölmászott egy fenyőre, amely a temető fölé hajolt, és mi üvöltöztünk, hogy másszon le, ő meg kiabált, Félek, maguk meg fognak verni, így aztán három percig ordibáltunk, hogy másszon le, ő meg, hogy nem mászik le, mire én elugrottam a szalagfűrészért, és elfűrészeltük a fenyőt koronástul, amelybe mint valami datolya csimpaszkodott a bíró… csakhogy a temetőbe pottyant, s mire mi körbefutottuk a falat, hát kiszökött nekünk a földekre, no és aztán ott a karfiolok között egy egészen kicsikét elpáholtuk, ugye milyen szép történet?

Iontek úr

És vigyorgott és fintorgott és szép volt, még akkor is, ha csúnya volt.

Ülök az Arany Tigrisben, eljátszadozom a söralátéttel, és újra és megint képtelen vagyok betelni az emblémával, két fekete tigris forog az ujjaim között, mint a többiek, én is szamárfület csinálok a számlára, elõször egyet, aztán még egyet, majd a harmadik sör után egy harmadikat is, aztán a negyediket, olykor, ha az elsõ sörömet Bohouš hozza ki, fehér pincérkabátjából elõhúzza a kis fehér papírcsíkot, s mosolyogva már nekem is elõre szamárfület hajt rá, ülök a társaságban, és nézem õket… Itt isszák együtt keddenként az utánozhatatlanul csapolt pilsenit, itt merülnek alá a hátsó kisterem emberszagú zajába, egymás történeteibe és elmélkedéseibe.

(első mondat)

…egy szelet meleg fasírt és egy pohár hideg sör fél órán belül bebizonyítják nekem az anyagnak jókedvvé való lényegülését, olcsó metamorfózis,…

Az önvilágámító tanonc kalauza

Az öregúr lelkesedési rohamában mondatot mondatra dobált, és nekem csak egyetlen kívánságom volt, hogy elengedjen, a ruhájából áradó bûz több volt, mint egyszerû istállószag, az aggkor párlata volt ez, amely ájulással, csalánkiütéssel vagy elhalálozással fenyegeti az embert. És megszólalt a schwarzwaldi óra, tébolyultan ütött, mintha valamiért szemrehányást tenne az öregnek, a mutatók úgy csapdostak, ahogy a nyugtalan jószág csapdos a farkával, amikor az istállóba belép a böllér… És az öregúr azt mondta a kakukknak, mielõtt eltûnt volna: Tudom… és egy rúgással kimozdította a helyébõl a fészer riglijét, és az ajtó súlyánál fogva magától kitárult, és a tyúkszartól mocskos fészerben ott állt egy elefántcsont színû luxusautó, a legújabb típusú automata Ford, gombnyomásra mûködõ ajtókkal, az egész autót tyúkpiszok borította, és a tetején csirkék szunyókáltak… és az öreg nevetett, és rám nézett, hogy õ az, akit kerestem, és nem ismertem meg, olyan ügyesen elrejtõzött elõlem, hogy álmomban sem gondolhattam arra, ami most a szemem elé tárult. Az öregúr lesöpörte a tetõrõl a csirkéket, megkerülte az autót, és ott állt a verdesõ szárnyú madarak örvényében, amelyek karja és feje fölött röpködve kifelé menekültek… és az öregúr, ahogy ott állt, megnyomott egy gombot, és az ajtók felemelkedtek a Ford tetejéig, annak a Fordnak a tetejéig, amelyrõl hallottam, hogy Liman úr tulajdona, én tehát most Liman úrnál voltam, és õt akartam megkérdezni, hol lakik Liman úr, bár jó címet adtak meg, de ez az öregúr meg az overallja teljesen megzavart, csakhogy õ tudta, hogy azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem adja-e el az autót, tudta, hogy Liman urat keresem, de azt is tudta, hogy a legjobb róka módra felsöpörni maga mögött a nyomokat, és azután váratlanul felbukkanni a pagony másik oldalán, ahol senki sem várja… És a Ford kigördült, és fenséges volt, és láttam, hogyne láttam volna, hogy Liman úr egy hajdani tõkepénzes, olyan ember, akinek kétévenként új autót küldenek a fiai Amerikából, s hogy az autó úgy illik hozzá, mintha egy bankigazgató ülne benne… És Liman úr fürgén kiszállt, tyúk-piszoklenyomatokat hagyva maga után az ülésen, az egész autó tele volt tollal, de Liman úrhoz minden illett. Tudom, mondtam, ön Liman úr. Meghajolt, és azt mondta: Az vagyok… és hogy megadja a kegyelemdöfést, kinyitotta a fészer másik, veteményeskertre nyíló ajtaját, és két bakkecske rontott ki abból a fészerbõl, majdhogy fel nem döntöttek, és velük együtt majdhogy földre nem terített az a szörnyû bûz, amelynek eredetére most fény derült. És a két bakot megelõzte egy nõstény kecske, és Liman úr csak állt és kiáltozott: Bobeš, Lukeš, Junta! A legelõre! Hopp! És ahogy a kecskék befelé furakodtak a kocsiba, az ajtóban összeakadt a nõstény meg az egyik bak szarva, de a nõstény gyorsabb volt, az ablakhoz hömpörödött, és türelmetlenül leste, hogy elinduljon az autó. Mellette helyet foglaltak a bûzös bakkecskék, Liman úr a volánhoz ült, megnyomta a gombot, és az ajtók leereszkedtek a tetõrõl. Aztán letekerte az ablakot, és hangos recsegés, csikorgás hallatszott a kocsi belsejébõl. Láttam, ahogy a paták belehasítanak a bõrbe, és tépik-szaggatják… Egy pillanatig az volt az érzésem, mintha azok a paták az én agyamat hasogatnák, mintha az én agyhártyámat tépnék-szaggatnák, mintha engem lyuggatnának azok a kecskelábak. De Liman úr nevetett, és azt mondta: Remekül szórakozom, amikor Bobeš és Junta összeverekszik azon, hogy ki üljön a jobb oldali ablaknál… Mondom: És ki ül a bal oldali ablaknál? Az Lukeš helye, de a jobb oldali ablakból szép kilátás van a folyóra, tudja? Nos, fiatalember, most elmegyünk a folyóhoz, aztán átevezünk a túlsó partra, a mydlovaryi fenyérre, ott fognak legelni a kecskék, James Last játszik majd nekem az autórádióban, és lehet, hogy a hóvirágünnep tiszteletére táncra perdülök az évszázados tölgyek alatt, a kecskéimmel együtt, mint egy öreg faun, egy faun délutánja… És dudált egyet, és a hat méter hosszú, elefántcsont-fehér Ford végiggördült a nyírfasoron, és lassan belesüppedt a virágzó olajfák illatába, valahol az Új rét mögött, ahova most Liman úr kecskéivel együtt a legelõre igyekezett.

HÓVIRÁGÜNNEP

Amikor az elhagyatott erdei tisztásokon ősz és tél van, amikor a nap még csak mutatóba, még csak érték nélküli mintadarabnak sem jön fel, amikor reggel fél nyolckor még sötét van, és délután negyed ötkor már szürkül, akkor az elhagyatott erdei tisztásokon mélabú honol, s a nyirkos táj levél és remény nélkül való. Ültem a sötétben az ablaknál, és bámultam kifelé a sötétbe, és nem tudtam, mit tegyek, a vonat alá ugorjak-e, amit ilyen estéken a folyón túlról, valahonnan a távolból idáig hallani, vagy inkább kössem fel magam […]

79. oldal (Európa, 1998)

Jugoszláviába utaztam a tengerhez, hű, micsoda szélvihar volt ott, micsoda tombolása a természetnek! És amikor egy ilyen fergeteg nekifeszül a férfi sliccének, hát kezd író lenni.

Ha nekünk, cseheknek van valami különlegesen rokonszenves tulajdonságunk, ami egyedülállóvá, utánozhatatlanná, százszázalékosan csehhé tesz minket, Hrabal úr, akkor az pontosan az „önvilágámítás”, az a képességünk, hogy emberien szószátyárak legyünk, hogy önmagunkat és másokat is beleszőjük a kivételes és csodálatos szavak és tettek hálójába.

És Beatrice nővérke ott lépdelt mögöttük, hátra-hátrafordult, hogy lássa, nem jön-e autó, mellettem egy hétéves kisfiú botorkált, fogtam nyáltól maszatos kezecskéjét, ő volt az, akit karácsonyra hazavitt Krejčík úr, a négygyerekes Krejčík, és akkoriban a fiúcska zavarosan, de hatalmas érzéssel szüntelenül azt sugdosta a fülembe… nekem van otthonom, nekem van otthonom… és a legjobban a karácsonyfa tetszett neki az égő gyertyákkal, csakhogy úgy bámulta, ahogy a kandúrok szokták, látta, de nem tudott mindent elrendezni a fejében, és a legszívesebben a gyufával játszott, sorra gyújtogatta őket, és lángra lobbantotta Krejčíkék függönyét, és boldog volt, de az égő függönyt eloltották, és míg mi Krejčík úrral összevissza fecsegtünk mindenféléről, ami épp a nyelvünkre jött, ez a fiú tovább gyújtogatta a gyufákat, és Krejčík úr nyakon legyintette, és nyomatékosan rászólt: Hagyd abba, a szentségit! És ez a kisfiú üdvözülten mosolygott, és azt mondogatta, nekem van otthonom, van otthonom… és most is odabújt a kezemhez, gyöngéd, hosszú nyálhúrokkal kente össze, és azt suttogta, nekem van otthonom, otthon vagyok, otthon, otthon! És én megrémültem ettől az otthon utáni vágytól, hogy mekkora nyomatékkal és érzéssel hajtogatja nem is a kívánságát, hanem a voltaképpeni adott állapotát, amelyben, bár a valóságban nem volt otthona, mégis otthon volt. És arról akartam beszélgetni a nővérkével, hogy micsoda felelőtlenség ilyen gyerekeket a világra hozni, és hogy micsoda kínszenvedés a gyerekeknek így élni, és hogy vajon nem lenne-e jobb, ha ezek a gyerekek nem volnának, és a nővérke megfordult, és mosolyogva mondta: Homérosz vakon született, és én ismét fölösleges beszélgetésbe bonyolódtam magammal, hogy hol vannak azok a daliák és bajnokok, hol vannak Homérosz egészséges kortársai? Valamennyien névtelenül szálltak a sírba, noha teljes jogú polgárok voltak, míg Homérosz, bár az ország törvényei szerint pusztulásra ítéltetett, örökkön-örökké királya marad a szépírásnak.

156-157. oldal (Európa, 1998)

[…] az emberekkel ne törődjék, törődjék a természettel […]

114. oldal (1998, Európa)