Őfelsége ​pincére voltam 89% 540 csillagozás

Jól figyeljenek arra, amit most mondok.

Olvasom ezt a könyvet, ki mondja meg, hogy hanyadszor, én biztos nem, mert régebben nem tartottam számon az ilyesmit, de nem is kell, hiszen nem attól válik valósággá a lehetetlen, hogy az ember tudja, hogy már tizedjére, vagy tizenkettedjére indul el poroszkálva az út és az erény cseh kacskaringóin, ahol hagyja, sőt akarja, hogy egy sörtől csillogó szeművé lelkesedett szomorú ember karoljon belé, és meséljen neki, végtelenül, kifogyhatatlanul és soha nem lankadva, arról az aprócska, hirtelenszőke pikolófiúról, aki a boldog békeévekben vette magához az élet szeretetét, még ha akkor nem is gondolt erre, mert azt hitte, hogy csak olyan akar lenni, mint a gazdagok, holott már akkor különb volt náluk, de önnön kicsinységétől nem vette észre a saját nagyságát, pedig az a legényke, akinek a kedvéért az Éden szép szőke kisasszonya pipacsot vett és kívánta, hogy ők ketten együtt ismét díszbe borítsák a testecskéjét, költő volt születésétől fogva.
Az volt a kisvárosi Arany Prágában, a világtól elzárt Csendesség Szállóban, ahol a szerelmes köztársasági elnök helyett a cehhet egy láthatatlan ember fizette, az maradt a Párizs Szállóban, amely a háromszáz darabos arany evőeszközkészletével csak arra várt, hogy az abesszin császár teleszájjal nevető koromfekete szakácsai által elkészített ínyenc lakomán ő, a legkisebb és legjelentéktelenebb felszolgálhasson ennek a hatalmas úrnak. Csak akkor tompult el ez a költő, amikor a világ kifordult magából és német vasalt csizmák nem csak Prága utcáin masíroztak, hanem ütemes Sieg Heil kiáltások és Wagner operáinak taktusai közben próbálták meg rávenni ezt a szőke, kevert vérű szláv fiút, hogy a feleségével az árja németek új generációját nemzzék.
Aztán persze véget ért ez is, és a háború utáni kommunista kutyakomédiában végre milliomosként veszik számba és meg is kapja a maga jutalmát és büntetését is, de hiába már minden, mert lassan ráébred, hogy az, amit elért kevesebb, mint amire rászolgált és a zengő fenyők övezte erdei házban szép lassan rálel a lélek szabadságára, hiába is tartozik a gonosz, hülye, bűnös nemzedékhez és míg ő erre rátalál, én immár tizedjére, vagy tizenkettedjére olvasom ezeket a gyönyörűen fájdalmas szavakat és megint összefacsarja a szívemet egy akkora megindultság, ami annyival nagyobb nálam, hogy csak a könnyeimen keresztül fér el bennem.

Elég lesz mára? Akkor most abba is hagyom.

Jól figyeljenek arra, amit most mondok!
Ezt én már többször olvastam, láttam filmen is, és most csak bele akartam hallgatni, hogy milyen a Galkó Balázzsal, aztán úgy maradtam. És jött velem munkába, szervizbe, korcsolyapályára…
Mert talán az összes olvasott könyvem közül ez ébreszt rá leginkább, hogy az ember (férfi, én) micsoda pénz- és hatalomvágyó, önző és hiú kis pöcs. Ezzel együtt azonban filozófus is, humanista. És szent. Mert az élet hülye, mocskos és bűnös, de közben, ha egy kicsit is jól jön ki a lépés, olyan gyönyörű, mint egy szirmokkal díszített meztelen kisasszony. Mert néha valósággá válik a lehetetlen.
Na, elég lesz mára? Akkor abba is hagyom.

A regény szerkezete nem egy olvasóbarát mód. Végtelen mondatok beláthatatlan sűrűsége. No de milyen mondatok? Teljes mértékben kibontakozik az olvasó előtt egy céltudatos ifjú élete, nagyra törő álmaival. Csakhogy ezek az álmok veszedelmes ellentétben állanak a korszellemmel. Úgy is teljesülnek, mondhatni másodosztályú módon. Kollégája egykor még az angol királyt szolgálta ki, neki már csak egy afrikai uralkodó maradt. Szerelme sajnálatból fakad, s ő abban csak valamiféle szexuális tárgy szerepét tölti be. És hát legnagyobb vágya is megvalósul, de mit ér, ha a mágnások nem akarnak közösködni egy újgazdaggal. Mindezzel szembesülve nagyon is reális a regény lezárása. De mindezt elmondhatnám azzal az egy mondattal is, hogy zseniális, mert Hrabal, az Hrabal.

A cseh könyvek és filmek kitüntetett helyen szerepelnek a szívem egy titkos, hátsó rekeszében. Egyszerűen árad belőlük valami olyan, megmagyarázhatatlan báj, ami rendre elvarázsol és ez a pikolófiúból milliomos szállodatulajdonossá, majd hitevesztett útkaparóvá lett kisember történetével sem volt másképp, hiába a végtelennek tűnő hosszúságú, sokszor oldalakon átívelő mondatok. Hrabal tizennyolc nap alatt íródott elbeszélése egyszerre kacagtató és húsbavágó, tragikomikus látlelet a huszadik század közepének legvészterhesebb időszakáról, mely megmutatja, hogy a nehézségek közepette is lehet önfeledten nevetni, s mennyi tapasztalat van egy-egy keserű mosoly mögött. Groteszk, fekete humora nem feltétlenül való mindenkinek, de ha elég nyitottak vagyunk, bizony könnyen ráérezhetünk az ízére. Csodálatra méltó és utánozhatatlan, ahogy szűk háromszáz oldalon egy egész, hihetetlen ívet leíró életpályát tár elénk…

Jól figyeljetek arra, amit most mondok!
A remekművekben a következő elemeknek kell szerepelni, én ezt jól tudom, ugyanis Hrabal olvasója voltam, és vagyok is, szóval ezeknek kell bennünk szerepelni: humor (ez fontos!), szépség, és érthetőség. Meg valami olyasmi, amit nem lehet szavakkal megfogalmazni, de csak azért nem, mert magunk se tudjuk mi az, de érezzük, ha ilyen könyvet olvasunk. Na ja, én ezt éreztem, most is, úgy a könyv felétől, de hát ezt egyik könyvnél se érzi végig az ember, fura egy könyv lenne, kérem, nekem nem is tetszene, hülye egy ízlésem van, tudom. Na és kérem, ez egy ilyen remekmű-féle, bár ez nem sokat jelent, ezt csak azért mondom most itt el, mert ez egy csuda jó könyv, az egyik legjobb, amit olvastam, olyan, amit az ember gyakran újraolvas, de legalábbis évente egyszer, mint például a Mester és Margaritát, az is remekmű, de hát ezt mindenki tudja, ennek meg még az is az előnye, hogy nincs 550 oldal, csak 270, csak vigyázni kell, villamoson nem lehet olvasni, ugyanis a mondatok olyan hosszúak, hogy némelyiket több idő elolvasni, mint a 6-os villamos útja a Móricztól a Moszk… Széll Kálmán térig, egyesek a hosszú mondatokat a nehezen olvashatósággal kötik össze, kérem, egy szemenszedett baromság, ezt a könyvet olyan könnyű olvasni, hoccsakna, és különben is, aki még nem olvasott Hrabalt, az valami nagyon nagy misztériumából maradt ki az életnek ÉS az irodalomnak, hogy ezzel a csak magyarok számára érthető szójátékkal éljek…
Elég volt ennyi? Akkor most már abbahagyom.

Imádtam a filmet, többször is láttam már. Ahogy olvastam a könyvet, az volt az érzésem, sokkal melankolikusabb, mint a film volt – de ennek oka az is lehet, hogy sok éve, hogy utoljára megnéztem. Kifejezetten tetszett a Hrabal-könyv. Igaz, voltak olyan részei, aminél kicsikét elkalandoztam, nem kötött le teljesen; néhol pedig idegesítő volt, de ezen is át lehetett lendülni. Minden fejezetben megtaláltam azonban azt, ami miatt megfogott (hangoskönyvben hallgattam, nem tudom, a könyv milyen fejezetekre van osztva). Azért 4,5 csillag, mert közben félbehagytam, a kórházban egy másik Hrabal-könyvet, a Foghíjakat olvastam, és az sokkal jobb volt, mint ez.
Kiváló az író humorérzéke, remekül mutatja meg itt is a történelem viharait, a politika változását.

Sajnos, kénytelen vagyok öt csillaggal jutalmazni ezt a könyvet. Mondom, sajnos, mert világ életemben ódzkodtam Hrabaltól. Ha nem ajándékba kapom ezt a kötetet, valószínűleg soha nem tudom meg, mennyire aljas tud lenni ez az agyafúrt cseh író, ahogy sorról sorra, oldalról oldalra, észrevétlenül lopja be magát a szívedbe, ahogy apránként megszeretteti veled mindazt, amit gyűlölsz és megvetsz a világból, melyben élsz, s melyet ismerni vélsz, miközben sunyi, alattomos módon mutat fricskát az emberi gyarlóságnak, hogy végül azon kapod magad, hogy mosolyogsz afelett, amit lelked mélyén végtelenül megvetsz. Hát nem egy himpellér az ilyen?!
Az első fejezet a maga természetellenesen elnyújtott, oldalakon átívelő mondataival az őrületbe kergetett. Később, mikor hozzászoktam, az járt a fejemben, hogy „szép, szép ez az egész, ahogy groteszké válik Hrabal keze nyomán az egykori, soha ki nem mondott, pőrére nem vetkeztetett társadalmi lét, de hogy a fenébe várhatja el bárki, hogy mindezen felhőtlenül szórakozzak, miközben úgy érzem, napjaink Magyarországán éppen a hrabali groteszk lép elő kézzelfogható valósággá, és én, a megannyi pikolófiú egyike, a magam esendőségében, hibákkal és szégyellt, rejtegetett vágyaimmal itt ülök a hatalmas trutyi kellős közepén?!” De lőn csoda, ez a gazember trubadúr addig mormicolt a fülembe, míg őszintén, a könyv végéhez közeledvén egészen szívfájdító módon bele nem szerettem … s maga is tanúja lehettem, amint „a hihetetlen valósággá válik.”

Az abesszin császár pincére volt. Snájdig kis törpe, aki szőke fejével és kék szemével tényleg szőke volt és szőkén viselkedett. Igen szerette a pénzt, szórni is, meg szőnyeget készíteni belőle. Szerette a domboldalakat, meg a szeméremvölgyeket, a nedves időt és a sóhajok szelét.
Előbb láttam a filmet, minthogy olvastam a könyvet, pontosabban hallgattam a könyvet Galkó Balázs előadásában, de ez semmit nem vont le az élményből, merthogy a film is a szokásos zsenialitás volt, elvégre Jiří papa rendezte, ha jól rémlik hatodik Hrabal történetet. Kifinomult egy fene iróniája van Hrabalnak, olyan kis halványan szórja tele az egész oldalt, ezen a szőke pincéren keresztül, hogy felröhögsz rajta, de közben már elszánkázott a gondolatod a történelem viharába, ahol a hús meg a vér cafatokban lógott, a békeidő meg olyasmi volt, amit bármelyik jelenben, mindig múltként emleget az ember.
Visszaemlékezés egy életre, ami azt hiszem, több élettöredékből összeragasztott, majd kikalapált, végül savval antikoltra maratott történetből állt. És semmit sem hagy ki, minden redőt felhajt, mert minden szoknyácska alatt ugyanaz a gyönyör lakozik, csak más-más a kapuja.

Kedves Bohumil!

Először is bocsánatot kell kérjek, ezért a spontán tegezésért, de az én nemzedékem számára a tegeződés a barátság jele volt, és amíg téged olvastalak, hajdanvolt diákkorom füstös kiskocsmáinak hangulata lengett körül. Szinte láttam, hogy ott ülsz te is közöttünk, és mesélsz arról, hogy a lehetetlen valóra válik.

Köszönöm neked, hogy meséddel megtanítottál a túlélésre, arra, hogy a minden nehézség közepette is lehet nevetni, hogy a legszörnyűbb dolgokról mesélve is kicsaltad belőlünk a mosolyt, még akkor is, ha elég keserű az a mosoly. Megmutattad, hogy lehet tévúton járni, de onnan vissza is lehet térni, hogy a boldogság nem a gondtalanság, és hogy a szomorúságból is fakadhat szépség és öröm.

Fejére állítottad, és odaraktad elénk ezt a mi kis Kelet-Európánkat a nyomorúságos huszadik századával: lássátok, nézzétek, ezek voltunk és vagyunk mi. Mert nem nehéz észrevenni, hogy a század ugyan halad, de ez a kis szegletünk itt Európában, ez marad. Szükségünk van tehát nekünk is a te keserű derűdre és a bölcsességedre, hogy a szépségek és értékek között megtaláljuk az üdvöset, és ráleljünk az útra, amit ugyan foltozni és toldozni kell, de mégis a miénk, és csak általa boldogulunk.
Köszönöm.

Érdekes korrajz a második világháborúról a kisember szemszögéből.
Nagyon nem tudok mit írni, hiszen rengetegen sok szépet elmondtak előttem.
Nekem fura volt a németes irány, nem érezte az merre visz. Igaz a könyv végén meghasonlik önmagával, kb ezt éreztem, ezért választotta azt az életet.
Nekem nem jött át annyira. Pedig szerettem volna szeretni. De valószínűleg a groteszk sem műfajom, ahogyan az angol humor sem.