A Harlekin milliói Bohumil Hrabal „kisvárosi történeteinek", a Sörgyári capricció-nak és a Díszgyász-nak a folytatása, illetve befejezése. A jól ismert hősöket, Maryska anyut, Francin aput és Pepin bácsit ezúttal egy nyugdíjasotthonban látjuk viszont – igencsak megváltozva. A hajdan sugárzó szépségű, rátarti, életvidám Maryskából ősz hajú, fogatlan öregasszony, a gáláns, félszegen szerelmes Francinból a közvetlen környezetével mitsem törődő, megkeseredett, mániákus rádióhallgató, az örökmozgó és örökfecsegő Pepinből pedig súlyosan beteg, magatehetetlen báb lett. De Maryska emlékeiben ismét újjáéled a mágikus múlt: önnön múltja és a városkáé, ahol immár örökre megállt az idő. És nemcsak Maryska mesél. Mesél a nyugdíjasotthon, a szobrokkal díszített, freskókkal ékes egykori grófi kastély és a múlt Csipkerózsika-álmába merült kisváros minden zuga, szeglete, köve, egy letűnt, békebeli, már-már idillien nyugalmas és emberséges világ, a sokszor visszavágyott régmúlt aranyidők képét… (tovább)
Harlekin milliói (Kisvárosi történetek 3.) 69 csillagozás
Eredeti cím: Harlekýnovy milióny
Eredeti megjelenés éve: 1981
Kedvencelte 10
Most olvassa 6
Várólistára tette 45
Kívánságlistára tette 21
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
A Sörgyári capriccio az üde fiatalság, a bolond nevetések és nagy levegővel elhadart pillanatok könyve, a Harlekin milliói pedig az öregedés krónikája, a múltnak állított emlékoszlop, az már Hrabal zsenijét dicséri, hogy bár végtelenül szomorú, egyszerre mégis derűs és életigenlő tud maradni. A Capriccio után azt gondoltam, önmagában teljes az a könyv, most úgy gondolom, a Harlekin milliói méltó ellenpontja a sorozat első részének, így már csak a Díszgyászt kellene elolvasnom, esetleg sorban az összeset még egyszer, még egyszer, még egyszer és még egyszer.
Ez annyira…. fájó.
Gyönyörű próza, fájdalmas tartalom.
Ezt a könyvet olvasva szembesültem azzal a nagy kérdéssel, hogy öregszünk, hogy mind megöregszünk, de legalábbis mind meghalunk egyszer. Mármint… értitek… Ezt eddig is tudtam, de ez valahogy számvetésre késztetett.
Istenem, annyira fájdalmas arra a városkára emlékezni, ahol megállt az idő; ahol az adott személy számára állt meg az idő… Annyira nehéz szívvel olvastam a könyvet… sokat pihentettem is.
Eleinte csak olyan játékos, öregasszony-fecsegés… és az is végig tulajdonképpen. Csakhogy közben annyira mély és fájdalmas, szép és szomorú…
Briliáns a szövegvezetés. Ezek a gyönyörű, hullámzó, apadó és dagadó mondatok, bennük a múlt és a jelen tánca…
Ja, és nekem agyamra ment a Harlekin milliói, hogy folyton ez a zene szól a kastélyban… brrr
És legvégül: fogalmam sincs, mi a valóság, mi hogyan történt… (Lehet az utolsó kb. 10 oldalt nem kellett volna elolvasni. :) )
Előre leszögezném, hogy nem vagyok egy különösebb Hrabal-szakértő (sőt!), és ennek a trilógiának a második részét (Díszgyász) sem sikerült még elolvasni, de a Sörgyári Capriccio-t első olvasásra azonnal a szívembe zártam. Imádom Pepin bácsit.
Gondolom, valami hasonlót szerettem volna átélni, úgyhogy adta magát, hogy azoknál a karaktereknél maradok, akiket „megszoktam”.
Na, hát ez nem az az élmény volt.
Az a benyomásom támadt, hogy Hrabalt úgy igazából értékelni nem is igazán lehet, mert ő egy ilyen monolit, hozzáférhetetlen és megkérdőjelezhetetlen „nagy alak”, akinek lehet a könyveit nem szeretni, de nem lehet őket kikerülni, én is tervezem egyszer biztosan végigrágni magam az életművén.
Szóval, egy kötetet kihagyva máris ott tartok, hogy az ifjú sörgyárgondnokpár és Pepin bácsi máris szembe kell, hogy nézzen az elmúlással kis Városkájukban, ami talán már nem is igazán övék, ahol, ugye, megállt az idő. Persze nem állt meg. Csak nekik.
Nincs nagyon mit mondanom róla, néhány érzésfélét tudok csak közvetíteni. A szöveg maga egyszerűen gyönyörű. Szívet melengető. Néhol elborzasztó. Vitán felül művészi minőség.
A hangulat már nem olyan felhőtlen, folyamatos tudtában vagyunk az elmúlásnak, sőt, Pepin bácsi már eleve halottként lép be a regénybe, technikailag még él, de gyakorlatilag már csak zöldség szegényem, az ő szála volt az, amit majdnem megkönnyeztem.
Alapvetően az egész könyv alatt nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy nekem már csak halottak mesélnek, Francin sok éve halott, már csak a talán soha el nem jövő béke reménye élteti, a rádióban naponta végighallgatott mütyürke hírekhez ragaszkodik egyedül, mint evilági villamoskapaszkodóba. Maryska külseje elkopott, hol vannak már azok a csinos virgácsok, amik a sörgyár udvarán hajtották a biciklit? Se műfog, se új ruha, megmukorodott öregasszonnyá válik, akinek szépséget már csak a valós-valótlan emlékkommandósok (Otokar Rykr, Vyborny és Korínek urak) által mesélt régi történetek okoznak, csak azokon a meséken belül tud megmaradni régi, szépséges és cserfes önmagának.
Jellegzetesen Hrabal-i humornak természetesen nem vagyunk híján (hálisten, mert lehet, hogy egy-két ponton eret vágtam volna), az a jelenet a hegedűszótól megvadult orvosról, és az őt bálványozó, félőrült öregasszonyokról egyszerűen…hagyjuk. Majdnem betojtam a röhögéstől.
Néha eszembe jutott, hogy bőven ráértem volna 60 évesen kinyitni ezt a könyvet. Persze, ha megérem.
Nyomasztó, később egyre inkább megszépülő, karcos fanfárja ez az elmúlásnak, a halálnak, a nincsnek.
Szép volt nagyon.
„…miért nézzek olyasmit, ami fájdalmat okoz. Az embernek valahogy csak azt kell kiválogatnia az életéből és az emlékeiből, ami sugaras, ami boldogítja, ami talán nem is igaz, de amiben olyan régóta hisz, hogy végül valóra válik…”
Sírós-nevetős könyv az öregségről, elmúlásról, no meg a szerelemről.
Hrabal önmagát nem meghazudtolva elkísér minket egy búcsúkörre a városkán, ahol megállt az idő. Mesél és mesél hol vidámat, hol szomorút, de ha szomorú is vidám, és ha vidám is belecsempész egy kis szomorúságot, közben pedig aláfestésnek folyamatosan hallgatjuk a Harleklin millióit.
Az egyik pillanatban még nevettem, a következőben pedig a könnyeimet próbáltam visszatartani. És ez így ment a könyv olvasása közben végig.
Méltó folytatása a Díszgyásznak és gondolom az egész trilógiát remekül zárja le, de ezt határozottan kijelenteni nem merem, mert a Sörgyári capriccio-t még nem olvastam, de pótolni fogom.
Csodás elbeszélés az elmúlásról. Nagyon megható volt átélni Mariskával, aki az előző két könyvben maga a nagybetűs Élet. Azt hiszem, kicsit jobban értem a nagyszüleimet, akik a múltidézőkhöz hasonlóan a régi időkről mesélnek legszívesebben. Ők is hasonlón mennek manapság keresztül, csak jónéhány évtizeddel később. A végén persze nem maradhat el a hrabali zsenialitás sem. Amikor azt hiszed már mindent értesz, kiderül, hogy valamire nem gondoltál. Egy csoda volt!
Népszerű idézetek
Hol van már a magasztos költő, Jan z Wojkowitz, aki kézrátevéssel gyógyította a fiatal lányokat?
232. oldal
A férfiakat Holoubek doktor úr azzal nyerte meg, hogy nem a betegségükről faggatta őket, hanem arról, hogy mennyit cigarettáznak, mennyit isznak. És minden dohányossal, aki bevallotta neki az igazat, hogy naponta húsz cigarettát szív, lelkesen közölte, hogy ő meg harmincat, de azért a nyugdíjas próbálja meg tizenötre csökkenteni a napi adagját… És így a nyugdíjasok felvidulva távoztak, élvezettel fújták a füstöt, és odavoltak a boldogságtól, hogy milyen rendes ember Holoubek doktor. De a legnagyobb elragadtatást az iszósokból váltotta ki. Még be sem léptek a rendelőbe, és a doktor úr már látta is mindegyikükön, és előre monda… szóval maga hat korsóra van hitelesítve! És a nyugdíjas kiigazította, hogy hétre. És Holoubek doktor úr felkiáltott, ez bizony kevés, érje be napi öt korsóval, de dobjon be még két féldecit, legjobb, ha orosz vodkát iszik, ha nincs pénze, igyon hanáckói likőrt, de jómagam inkább a prostějovi rozspálinkát ajánlom, mert én abból napi fél litert is megiszom, reggelenként pedig, ajánlotta Holoubek doktor úr, reggeli helyett egyen rumba mártogatott ecetes uborkát, nincs ennél egészségesebb.
137. oldal
Az öreg doktor úr olyan erős dohányos volt, hogy soha senki nem látta égő cigaretta nélkül, amikor receptet írt, még akkor is egyfolytában pöfékelt, ott volt a cigi a szája jobb sarkában, és így a szemüvege, az a jobb lencse egészen megbarnult a füsttől, még csak cigarettatárcája sem volt az öreg doktornak, hanem az aktatáskájából halászta elő a cigit, ott volt a trafikja, az a szóbeszéd járta róla, hogy úgy odavan a cigiért, hogy hajnali négyre beállítja a vekkert, csak hogy rágyújthasson, és utána sorra szívja a cigarettákat, életében nem köhécselt-krákogott, csak éppen nyolcvanéves volt, de azért rendületlenül élte a világát, a haját gesztenyeszínűre festette, és a rendelőjében mindig két cigi égett, egyik a kezében, a másik meg a nikkelszekrénykén, ahová a gyógyszerekért járt.
158. oldal (Európa, 2015)
És Liszt Ferenc szimfonikus költeménye valóban még mélyebb, még fenyegetőbb vallomás volt arról, hogy a földön csak az olyan élet szép és teljes, amit a szerelem éltet, a férfi vonzalma a nő, a fiatal nő iránt, aki egész valójával, testével, minden porcikájával kitárulkozva szeret, akárcsak a zsenge hónapok szobrai a parkunkban, a szimfonikus zenekar zokogott, áradó, viharzó érzésektől hullámzott, diadalmasan fokozódott ez a zene, eltökélten arra hogy kifejezze, maradéktalanul megvallja Liszt Ferenc hitét, hogy szerelem, nagy szerelem nélkül nem lehet élni… hogy az ilyen szerelemért meg kell harcolni.
167-168. oldal (2015)
Hogy szombat délután és vasárnap ne kelljen otthon lennie, Francin inkább szerelt.
[…]
De csak itt, a nyugdíjasotthonban jöttem rá, hogy azzal a szerelgetéssel Francin voltaképpen előlem menekült, túlságosan imádott, valahányszor ránéztem, hát a haja tövéig elvörösödött, elgyengült tőlem, megjuhászodott, szerencsétlenkedett és rettegett, hogy ha így mosolygok más férfiakra is, hát biztosan mind belém szeret, akárcsak ő. És a lehetetlen kívánta, hogy csak az övé legyek, hogy senkivel se kelljen osztozkodnia a mosolyomon, a tekintetemen, a hajamon, a szavaimon. Csak most, hogy kihúzták az összes fogamat, most értettem meg, hogy istennő voltam a szemében, hogy meghaladtam az erejét, sohasem volt képes durván bánni velem, még csak rám nézni sem tudott, nem állta a tekintetemet, lesütötte a szemét és az ujjait fonogatta és azzal ürüggyel, hogy szénért megy, kiszökött a sörgyár udvarára, hogy a friss levegőn magához térjen, sokáig lapátolta a vödrökbe a szenet a malátázó mellett feltornyozott hatalmas kupacból, hogy visszatérvén megrakja a tüzet és egyáltalán valami foglalatosságot mímeljen, csak hogy ne kelljen rám néznie, és ha mégis, hát csak olyankor, amikor olvastam, amikor vasaltam.
92. oldal
De mi azért máriásozunk ilyen végzetes szenvedélyességgel, kedves asszonyom, mert özvegyemberek vagyunk, szatírok nimfák nélkül, tehát királyok királynők nélkül, de itt minden játszmában újra és újra menyegzőt ülünk, újra és újra szépséges királynőknek vagyunk a hites urai, úgy váltogatjuk kedveseinket, akár a Meroving-királyok… Óh, vegyük csak a káró királynőt, ezt a bizalomgerjesztő úrihölgyet, ezt a fenséges és csodálatos dámát, micsoda kalandokra képes, még ha orcája a nép tetterős leányáé is! Óh, vagy az én imádott kőr királynőm! Szenvedélyes érzelmekre, balsorsot hozó szerelemre képes mélabús dáma, szerelmetes odaadással teljes nagyasszony. És mit mondjak a pikk királynőről, aki a múlt szépségeit vigyázza, a királynőről, aki minduntalan máshoz pártol, és ezáltal az erőszak veszélyével fenyegeti az embert! Mindig féltem a káró királynőtől, aki a romlásnak képe, még ha fennkölt és eszes is, a káró dámától, aki rossz hírnek hozója, pedig tele van alkotóerővel! Mondta Polman igazgató tanító úr; játékostársainak szavukat vette a döbbenet, alighanem ők sem gondolták, hogy a máriás ilyen szép és szerelemszerűen végzetes játék…
158. oldal
És mindenkinek azt mondta, hogy az egészség és a betegség kérdése már a génekben, már az anyaméhben eldől, így aztán meg van szabva, ki hány évig él, és ezt az ivás és a bagózás nem befolyásolja, mert akinek az áll a génjeiben, hogy negyvenéves korában hal meg, hát meghal, még ha nem is iszik és nem is dohányzik is, akinek viszont az rendeltetett, hogy hetvennyolc évig éljen, ihat és bagózhat, ameddig csak a pénzéből futja.
137-138. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Szabó Magda: Pilátus 94% ·
Összehasonlítás - Gárdonyi Géza: Az öreg tekintetes 94% ·
Összehasonlítás - Taylor Jenkins Reid: Evelyn Hugo hét férje 93% ·
Összehasonlítás - William Wharton: Apa 93% ·
Összehasonlítás - Douglas Stuart: Shuggie Bain 93% ·
Összehasonlítás - Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje 92% ·
Összehasonlítás - Palotás Petra: Vénasszonyok nyara 88% ·
Összehasonlítás - Walter Jens: Elfelejtett arcok ·
Összehasonlítás - Cecilie Enger: Anyám ajándékai 84% ·
Összehasonlítás - Zeruja Salev: Szerelmes élet 82% ·
Összehasonlítás