Gyöngéd ​barbárok 86% 279 csillagozás

A Túlságosan zajos magányt nagyon szerettem, sőt kedvencemmé lett. Hrabal sok Hamvashoz hasonlóan kétkezi munkára kényszerült nagyszerű elmének állít eleven emléket Haňta úr alakjában. Az első két mondat után bele lehet szeretni. Sodró lendületű, egyszerre elbűvölő és szívszorító vallomás. spoiler
     A gyöngéd barbárral bajban voltam. Vladimír olyannyira Colinra elékeztetett, akiért nem rajongok, hogy őt sem tudtam megkedvelni. Távol áll tőlem az ő életművészetük. A főszereplők személyisége mellett maga a szöveg sem vett le annyira a lábamról, mint a Túlságosan zajos magány gyönyörű frazeológiája. Csak nem be kell vallanom magamnak, hogy nem kedvelem az abszurdot?! Vagy a groteszket, vagy a szürreális irodalmat? Nem tudom pontosan. Pedig a szürrealista festészetért például oda vagyok!
    No jó, még sincs nagy baj. Újra beleolvasgattam a Tajtékos napokba, és mosolyogva megállapítottam, semmi bajom az abszurddal. Csak valamelyik lókötőt kapnám a kezem közé, megkapnák a magukét, az egyszer… igen-igen: kspoilerrva fix! :-)

    Ui.: Még egyszer köszönet @akire-nek és @Turms-nak, hogy a karccal (https://moly.hu/karcok/835318) és az utána lévő beszélgetéssel ötletet adtak. Ma újra elém került a karc, és eszembe juttatta, mennyire nagyon szeretem a Túlságosan zajos magányt!

A Túlságosan zajos magányt imádtam, gyakorlatilag az első oldaltól elvarázsolt, minden sorát élvezet volt olvasni, ezzel szemben a címadó kisregény sokkal kevésbé tetszett. Ha külön kötetben olvastam volna az első írást, akkor öt csillaggal a kedvencek listájára raktam volna, így, együtt a Gyöngéd barbárokkal négy csillagnyit kap a kötet.

Úgy hallottam, az 1970-es években járt egy indiai küldöttség Magyarországon, amely ellátogatott a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumba. A delegáció magas rangú vezetőjét – minden protokolláris előírást felrúgva – váratlanul megszólította egy kissé elhanyagolt külsejű, idős teremőr. Egy, a jelenlévők többsége – hivatalos kísérők, kommunista káderek, tolmács(!) – számára teljesen ismeretlen nyelven kezdett társalgásba, mint utólag kiderült, ősi buddhista szövegekről, a Tipitakáról, páli nyelven. Sajnos, a teremőr nevét nem tudom, pedig biztosan érdekes ember lehetett.
Pár évvel korábban Tiszapalkonyán, az Erőmű Vállalat beruházásánál is dolgozott egy raktáros, aki titokban, munkaidőben és munkaidőn kívül, szanszkritból fordított, a Védákat, meg Buddha beszédeit. Az ő nevét tudom, Hamvas Béla volt.
Ők jutottak az eszembe, miközben a Túlságosan zajos magányt olvastam. A főszereplő egy alkoholista betanított munkás, aki Nietzschét és Kantot olvas, miközben zúzza a könyveket.
Igazából persze nem is tudása, a műveltsége, hanem az érzékenysége, az embersége teszi szimpatikussá. És természetesen Hrabal stílusa, amely hol vaskosan humoros, hol meg szívszorongatóan szomorú.

A második kisregény egy vidám, bohém, művészkompánia kalandjait meséli el, Vladimirt, a grafikust állítva középpontba. Az anekdota-szerű sztorik ugyan gyakran alpáriak, vulgárisak, de a főhős ragyogó személyisége megszépíti, megemeli a kisszerű történeteket.

Lehetett vidáman élni a kommunista-szocialista Csehszlovákiában (és Magyarországon is), de a diktatúra azért megnyomorította azokat, akik egy kicsit is kilógtak a sorból. Hrabal hősei ezek a nem normális, perifériára sodródó emberek, akiket közelről ismert, akiket nagy beleérzéssel és szeretettel ábrázolt.

(Újraolvasás volt, Hrabalhoz jó visszatérni.)

„Végül arra a felismerésre jutott, hogy a foci egy kocsmaajtóhoz hasonlatos játék, egy ajtóhoz, amely tíz kifelé igyekvő ember nyomásának áll ellen, miközben másik tíz minden erejét megfeszítve ugyanazon az ajtón akar bejutni a kocsmába.”
Egészében véve tetszett, nagyon jól szórakoztam, amiért mégsem adhatok 5 csillagot az az, h néha teljesen elvesztettem a fonalat, h ez most h jön ide?
De az is lehet, h csak túl sokat vártam a Szigorúan ellenőrzött vonatok után, és nem tudott megfogni, ezért nem tartottam a lépést.

Kifejezetten szeretem az olyan regényeket, amelyekben a szereplőket nem szeretni kell, hanem megérteni. Ha valami jól elgondolkodtat, akkor nem feltétlenül baj, ha érzelmileg nem érint meg. És külön tud zavarni, ha egy könyv az érzelmekre próbál hatni mélyebb mondandó nélkül. Van, aki fordítva van ezekkel, ez emberi természet kérdése.
De a Gyöngéd barbárok-nak egyikhez sincs semmi köze :)
Nagyon jó az, ha látszik, hogy a könyv valamit el akar érni, és el is éri, de itt azt láttam, hogy Hrabal nem törekszik, hogy meghasson, vagy hogy elgondolkodtasson, egyszerűen mondja a magáét, és (tehetségéből adódóan) tökéletesen összehangolja, hogy mit ír és azt hogyan írja. Ezért nincs is szüksége semmilyen túlzásra, drámára, mert így egy egyszerű egértekintet is lehet végtelenül megható.
Olyan természetes volt minden az ő stílusában elmesélve, hogy nem is tudok róla többet magyarázni :)
Hrabal megszeretteti a szereplőket, megnevettet, meghat, és elgondolkodtat. Sok író sikeresnek tartja magát, ha ezek közül egyet ki tud váltani az olvasóból…

Meglehetősen ambivalens érzéseim vannak a Gyöngéd barbárok kapcsán, és úgy érzem, hogy ez nem kis részben Hrabal trollkodásának köszönhető. Hisz mi másnak lehetne nevezni, hogy két ennyire különböző hangulatú és karakterisztikájú, látszólag az égvilágon semmiben nem kapcsolódó, ám a felszín alatt mégis egy közös gondolatból, a pusztításból sarjadó teremtés ideájából kipattanó történetet rendezett egymás mellé egy kötetbe?

A Túlságosan zajos magány főhőse egy jobb sorsra érdemes kétkezi munkás, aki a papírhulladék-bálázóban iratokat, újságokat, és ami a legfontosabb, könyveket semmisít meg. Munkájára nem hivatásként, hanem művészetként tekint, ugyanis minden egyes bálát egyedivé formál, egy-egy meghatározott könyvvel díszit fel, így teremtve valami szépet a rombolásból. Karaktere jelképe a kelet-európai szocializmus értelmiségellenességének: magas fokú műveltsége, a képzőművészetekben, irodalomban és filozófiában jártassága ellenére egy pincében nyomogat két gombot munka címén, hogy aztán végtelen magányát alkoholba fojtva egy lakásnak csúfolt lyukban hajtsa álomra a fejét.

Az első kisregény fiktív hőséhez képest A gyöngéd barbár protagonistája nagyon is valós személy, egy Vladimír Boudník nevű absztrakt művész, az a fajta bohém, aki előszeretettel pusztítja el önmagát, anélkül hogy észrevenné. Képtelen akár két percre megállni, folyton sodródik az árral, hol egy kocsmában tűnik fel, hol egy ismerőse lakásán, miközben egészen hihetetlen történetek esnek meg vele, ezekből táplálva az „explozionalizmusnak” nevezett irányzatát.

Bár mindkét történet főhőse egy gyöngéd barbár, a párhuzamoknak itt vége is szakad közöttük (hacsak az alkoholizmust nem tekintjük valamiféle kapocsnak, de hát ki nem volt az a 60-as évek Prágájában?). Míg a Túlságosan zajos magány egy költői szépségű, szépen megformált önvallomás (love story, ahogy maga Hrabal fogalmaz), igazi klasszikus szépirodalmi mű, addig A gyöngéd barbár egy nehezen élvezhető anekdotagyűjtemény, egymáshoz alig kapcsolódó, néha egészen alpári kocsmai történetekkel, adomákkal, amelyek a végére sem állnak össze koherens egésszé.

Nem árulok el vele nagy titkot, hogy előbbi sokkal jobban tetszett, utóbbival viszont Hrabal elérte, hogy alaposabban utánanézzek Boudník munkásságának; és hát mire való az irodalom, ha nem arra, amit Hrabal művelt velem: előbb elvarázsolt, aztán tanított valamit.

Ha papírbálázó lennék, ezt a könyvet biztosan belerejteném valamelyik bála közepébe.

Ilyen az, amikor Hrabal alulmarad a versenyben önmagával szemben. A Szigorúan ellenőrzött vonatokhoz, az Őfelsége pincére voltamhoz képest az ebben a kötetben szereplő kisregények egyike sokkal kevésbé tudott megfogni, és a másik is kicsit kevésbé. Mindezzel együtt a Túlságosan zajos magányt szerettem, különösen a főszereplőjének köszönhetően, aki már harmincöt éve bálázza a papírt, zúzza a könyveket, és eközben akaratán kívül lett művelt. A finom lelkű, alkoholista, filozófus könyvmoly könyvzúzó karakterét nem volt nehéz megszeretni. Ezzel szemben a Gyöngéd barbárok hedonista életművészeit nem sikerült, és bár nem mondom, hogy semmi érdekeset nem találtam az anekdotafüzérben, összességében viszont túl sok hatást, úgy érzem, nem gyakorolt rám a második kisregény. Konkrét jeleneteket például már most, órákkal az olvasás után sem nagyon tudnék feleleveníteni.

A Túlságosan csendes magány, ez valahogy közel került hozzám, talán a könyv szeretete miatt! Valósággal fizikai fájdalmat okoz neki, a könyvek bezúzása. A második történetnél, teljesen kívülálló maradtam.
Sosem vonzott Hrabal, a filmjei szabályosan idegesítenek. Egyszerűen sosem szerettem, most sem.
Olvastam ezt a sok remek értékelést, nagyon-agyon dicsérik, biztos bennem van a hiba….

Amit nem nagyon értek ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy annak ellenére, hogy minden magyar (vagy nem csak magyar? ennek nem néztem utána) kiadás ezt a két kisregényt tartalmazza a Gyöngéd barbárok cím alatt, szerintem – és úgy tűnt, hogy korántsem csak szerintem – a még ennél is jobb című Túlságosan zajos magány sokkal-sokkal jobb a címadó írásnál. Borzalmas és groteszk, áradó monológ a zseniálisan művelt könyvzúzóról. A Gyöngéd barbárok viszont Hrabal prágai bohém körének, nevezetesen a végletekig excentrikus furcsa meg nem értett őrült zseniális képzőművész, Vladimír Boudník „története”, vagy inkább egyfajta tisztelgés az emléke előtt, amely lényegében abból áll, hogy futkosnak kocsmából kocsmába, miközben patakokban folyik beléjük/rajtuk/körülöttük a sör, V. pedig valami őrültséget tesz. A rövid anekdotákból, néha tényleg csak felvillanó epizódokból álló szöveget nagyon fárasztó volt olvasni, akkor is, ha a másik kisregénnyel ellentétben nem oldalnyi mondatokban zúdult arcunkba a hrabali monológ. A végére persze a tetszőlegesen felcserélhető jelenetek közel hozták hozzám ezt a tragikus véget ért gyöngéd barbárt, különösen a filozófus-költő (egyébként haláláig hithű kommunista, nem mellesleg besúgó és kulturális ikon) Egon Bondyt (kurvafix, ugye), de talán ez marad a legkevésbé kedves Hrabalom az eddigiek közül.