Foghíjak (Házimurik 3.) 92% 72 csillagozás

Amit a Vita Nuova múlt héten elvett, visszaadta azt a Foghíjak most. Csodás lezárása a trilógiának, megismerjük itt az egyik napról a másikra ismertté, ünnepelt íróvá váló Hrabalt felesége történetmeséléseiből, aki most is csak piál, nagyokat zabál, járja a kocsmákat és az erdőket szüntelen, és közben megannyi felkavaró vagy sírva nevetős eset történik vele. Le a kalappal az asszony előtt, hogy el tudta viselni az ő kincsét, nagy franc volt ez a Hrabal, a hipochondriájáról felettébb szórakoztató volt például olvasni, na de élőben átélni mindezt vele?! Nagyszerű önéletrajzi trilógia volt ez összességében, aki szereti Hrabal stílusát, mindhárom kötetet falni fogja. Még ha néha öklendezik is közben egyet-kettőt.

Hrabal Foghíjak c. kötetét nemigen tudom értékelni, ajánlani annál inkább! Olvassa, aki még nem tette!
Az önéletrajzi trilógia harmadik kötetében Hrabal szellemes ötlettel a feleségével beszélteti el, milyennek is látja önmagát: azt az embert, aki íróként magasra emelkedik, állami díjjal jutalmazzák, tagja az írószövetségnek, de férjként, férfiként esendő, idegesítő, kisszerű, félénk, sör-borovicska- és borissza. Imádja a hideg sertéssültet, „házi lagzik”-at szervez, és képtelen parancsolni magának, ha ételről, italról van szó. Ugyanakkor retteg a betegségtől, a haláltól, és 1968 után, amikor felszámolás alatt álló íróvá válik, retteg a fekete autótól. Vagyis Hrabal pontosan ismeri önmagát, az önreflexiót remek technikával emeli irodalmi szintre, és káprázatos, ahogy pontosan adagolt öniróniával szerethetővé teszi magát az olvasó számára is.

Egyszerre szerettem és fájt ez a könyv, és hiába fájt, olvastam tovább. Olyan megrendítő és magával ragadó ez a könyv – mindegy, hogy a történelmi szálat vagy a magánéletit nézem (amit át és átsző a történelem). És elfogult vagyok, de vessetek rám követ: nem hiszem, hogy Picur után lesz még macskám, de ha lesz, a neve vagy Etan, vagy pedig Manyicska lesz. Még szerencse, hogy hangoskönyvben hallgattam, különben azt hiszem, képtelen lettem volna túljutni a macskákkal kapcsolatos részeken.
Érdekes volt egy Hrabal feleségének szemszögéből megírt élettörténetet olvasni: én biztos, hogy nem bírtam volna ki az író mellett. :-) Az fogott meg nagyon, Hrabal mennyire racionálisan volt képes látni magát – ismerve gyengeségeit, és ami fontos: volt benne annyi bátorság, hogy ezt meg is mutatta az olvasónak. Számomra ettől lett Hrabal olyan emberi, és ettől került olyan közel hozzám.
Egy másik rész a könyvben az, amelyikben az író – falánksága miatt – kórházba kerül: itt meséli el akkor Hrabal felesége nézőpontjából, felesége gondolataival: hogyan viszonyulnak az élethez rokkant emberek és hogyan az író. Mélyen megérintettek ezek az oldalak is.
Szívből remélem, hogy Bohumil Hrabal úgy tisztelte és szerette a feleségé, ahogyan az asszony megérdemelte – hiszen nem lehetett könnyű az író mellett az élet.
Biztos vagyok benne, hogy ezt a könyvet el fogom még olvasni.

Régen mosolyogtam ennyit egy könyv olvasása közben. Ez persze nem azt jelenti, hogy komolytalan az írás. Sőt! Komoly témákról szól, de közben Hrabal görbe tükrön keresztül vizsgálja saját magát. Mindent a feleség szemszögéből ír le, ezzel is hitelesebbé teszi a magáról rajzolt képet. Az „én kincsemet” elég nehéz lehetett elviselni, talán Hrabal öniróniája segített ebben. Már az első oldalak után tudtam, kedvencet fogok avatni. Álljon itt egy idézet a könyv legelejéről:
„ És a kalauz fütyült, és a férjem kirontott a peronra, és ott integetett azzal a cekkerrel, olyan volt, mintha spenótot vinne haza… és a vonat elindult, és a férjem ott futott az ablak mellett, és magyarázott… Ide nézz… kaptam előleget, tízezer koronát… Kifestjük Pepícekkel a lakást… és aztán ott lóbálta azt a cekkert, és azok a zöld százkoronások tényleg úgy ragyogtak, mint a spenót… Amikor leültem, a szemközti hölgy azt mondja… Vidám ember a férjeura, nem unatkozik mellette, igaz?”

Ez valami eszméletlenül jó volt. Hrabal látszólagos paréjságának ellenére hihetetlen mérvű érzelmi intelligenciáról tesz tanúbizonyságot. Azok a finom érzelmi rezonanciák amik átjárják a történetet Hrabal keze nyomán futnak végig az oldalakon, Eliska pedig az a fajta rezonátor mely egyéni látásmódjával mindenféle interferenciát kiszűr ezekből a rezdülésekből, dekódolja nekünk férjét, hogy a könyv végére egy hatalmas kolázzsá állhasson össze Francikája élete. Nem is tudom elképzelni a történetet E/1-be előadva. :) Nincs mit magyarázni Hrabalon, olvassátok! No most kellene újra hallgatni a Sörgyári Capricciót! :)

Újra kéne olvasnom, hogy írni tudjak róla, mert már egy hónapja befejeztem, aztán csak halogattam. Pedig nagyon jó.

Az egyik legjobb Hrabal regény! A befutott regényíró feleségének hányattatásai szárazon, de főleg nem… :-) Tündéri. Azért egy percig sem irigykedek az író feleségére.

Az önéletrajz-trilógia harmadik kötete már visszakanyarodiknarra a szintre, amit az első része hozott, illetve amit az olvasó már megszokott Hrabaltól.
Az első kötet élvezetes volt, a második kevésbé, több aspektusból is. A bejezező részt újra nagy lelkesedéssel és élvezettelk olvastam.
Alapból nem lehetett könnyű nemcsak a Foghíjakat, hanem az egész trilógiát megírni más ember szemszögéből, főleg ha az a személy a saját felesége. Hrabal ezt mesterien oldotta meg, meghagyva azokaqt a hrabali vonásokat, ami miatt az írót szeretjük.
A Foghíjak Hrabal azon korszakát mutatja be, amikor már sikeres író, a Szigorúan ellenőrzött vonatok Oscar-díjat kapott, az író dedikálásokra jár, a könyveit kapkodját, őt magát pedig ünneplik, éltetik. Ugyanakkor ott van az árnyoldal is, a haláltól való félelem, az írástól való eltiltás, a könyvek bezúzása…
Mint minden Hrabal könyvben, itt is inkább a kisemberekkel találkozunk, a humoros, vidám sorok találkoznak, összefonódnak a szomorúakkal, az árnyoldallal, egyedülálló hrabali módon.

Amikor elkaptam az elbeszélő hangját, a regény átment csodába.

Hrabal ebben a trilógiában(Házimurik,Vita nuova,Foghíjak)felesége szemszögéből írja le a házasságuk történetét.Finom,mély és őszinte önkritika,önismeret.Engem lenyűgözött.