„Művészet” 5 csillagozás

Mai francia drámák
Bognár Róbert (szerk.): „Művészet”

A ​francia színpadok kínálata stílus és műfaj tekintetében egyaránt elképesztően változatos, közönségük is káprázatosan tarka. Számtalan rekordszériás előadás közül korántsem egyszerű kiszemelni a magyar közönség figyelmére feltétlenül érdemeseket: idő kell ahhoz is, hogy kikristályosodjon, mit tekinthetünk „mai”-nak (mi nem avul „tegnapivá” ténylegesen máról holnapra).

Az ezredforduló bő évtizedének terméséből merítő kötet a magyar színházak által már nagy sikerrel bemutatott színművek mellett a legfontosabb műhelyek (Théâtre du Soleil, Bouffes du Nord, Théâtre du Rond-Point) szerzőitől közöl egy-egy jellegzetes darabot. A versszerű történelmi drámától a szlenges szociográfiáig terjed a skála. A szerzők közül nem egy gyakorló rendező, színész.

A dráma mindig is dinamikusabban hatott a publikumra a versnél és a prózánál, sőt, napjainkra az irodalmi nyersanyag korántsem előfeltétele egy színházi produkciónak, de ez a tíz színpadi mű olvasmánynak is elsőrangú. A… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Dráma Európa

>!
Európa, Budapest, 2010
558 oldal · ISBN: 9789630787314 · Fordította: Bognár Róbert, Gulyás Adrienn, Lakos Anna

Kedvencelte 1

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 9

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Marcus>!
Bognár Róbert (szerk.): „Művészet”

Amikor azt látom, hogy „mai” irodalom, akkor naivan mindig arra gondolok, hogy aktuális, a ma emberét érdeklő témákat feldolgozó, modern nyelvezetet, szimbólumrendszert, stb. használó műveket fogok olvasni. Elfelejtem, hogy a művészetben ez a „modernt” is jelentheti, márpedig ez elég sok minden lehet.

Ez a drámaválogatás a fenti hozzáállásból mindkettőt bemutatja. Nem formabontó, de mai témát feldolgozó darabokat ugyanúgy találhatunk benne, mint színházi önreflexiót (ami Pirandello óta divatos), és hát igen, „k*va nagy művész vagyok” írásokat is. A tetszésindex így szerintem senkinek sem lesz egységes, de kétségtelen, hogy a mai francia színházról korrekt keresztmetszetet kapunk.

Van még egy heppem a drámákkal kapcsolatban: ha olvasás közben nem színészeket és színpadot, díszleteket látok, hanem valódi személyeket valódi helyszíneken, akkor mondom azt, hogy ennek van esélye jónak lenni. Márpedig ebben a válogatásban szinte mindegyik mű teljesíti ezt a minimum kritériumot – még a színházi önreflexiósok is –, bár némelyik inkább csak azért, mert se színpadon, se a valóságban nincs semmi értelme…

Peter Brook – Marie-Héléne Estienne: Csodalény vagyok – Egy szovjet memóriafenomén története, amit eredetileg filmnek szántak, de aztán színdarab lett belőle. Ritka, hogy ilyen témát drámában dolgoznak fel (hacsak a filmet nem tekintjük a dráma egy formájának), ezért érdekes olvasmány, de az emberi oldal kicsit elveszett benne, a fenomén és orvos barátja jobban kifejthették volna az érzéseiket. Így kicsit hiányzott belőle a „dráma”. 3,5/5

Victor Haim: Színi játékok – A butácska színésznő és a nagyon művész rendezőnő megpróbálnak próbálni egy színdarabot, rejtett szereplőként pedig néha kibeszélnek a világosítónak. Színházi önreflexió akar lenni, de inkább két picsa nyafogásába torkollik. 2/5

Héléne Cixous: Rouen, a ’31. év májusának harmincadik éjszakája – Jeanne d'Arc versszerű, lázálomszerű monológja, amibe néha azért mások is beleszólnak. A katyvaszba random modern dolgok vannak bedobálva. Amellett, hogy kicsit túlspecializált (a francia patriótákon és néhány történelem-fanatikuson kívül kevesen látják és értékelik benne az utalásokat), nagyon elmegy a művészkedés irányába, úgyhogy nehezen látom ennek a célközönségét. De nem ez a legrosszabb mű a kötetben. 1,5/5

Roland Topor: Albérlet az asztal alatt – Egy kedves, kicsit naiv darab, ami egy nőről szól, aki az asztala alatt szállásol el egy (később kettő) kelet-európai bevándorlót. A feelgood hangulat mellett mai problémával is foglalkozik, jó volt olvasni. 4/5

Jean Michel Ribes: Monológok, biológok, trilógok – Egy komplett darabra nem futotta kreativitásból, csak jelenetekre. Egy idő után olyan érzésem volt, mintha egy Szeszélyes évszakok worst of válogatást olvasnék, és bár volt egy-két vicces ötlet benne, azok is nagyon gyengén lettek megírva. De ez még mindig nem a legrosszabb. 1/5

Bernard-Marie Koltés: Roberto Zucco – Egy gyilkos bűnöző története, akinek a motivációit nem igazán tudjuk meg, így kicsit értelmetlenre sikeredett a darab. Egyéni sorsok, csak úgy. 3/5

Jean-Luc Lagarce: Szerelmes történet (Utolsó fejezetek) – Ez az! A mélypont! Két férfi és egy nő monológjai és párbeszédei, miközben mintha maguknak adnának rendezői utasításokat, és néha még azt is megtárgyalják, hogy jó-e úgy egy-egy jelenet, ahogy van. Kár, hogy a nagy művészkedés, a rengeteg félbehagyott mondat, az állandó ismételgetés, no meg az egy-két szavas tőmondatok miatt virtuális lobotómiába fordul a dolog. 0,5/5

Yasmina Reza: „Művészet” – Ez viszont a legjobb darab a könyvben. Három, eltérő hátterű és személyiségű barát közül az egyik vesz egy modern festményt (fehér alapon fehér harántcsíkok), ami nem mindenkinek tetszik ugyanannyira, hogy finoman fogalmazzak. Így hát elvitáznak a művészetről, de érdekesen és értelmesen ám, és közben a karakterek közötti dinamika is nagyon működik. 5/5

Xavier Durringer: Már a nyelvemen van az ölhetnék – Külvárosi lepukkant egyedek szombat esti programja (diszkóból kidobatás, csajozások elmesélése, ilyenek), és a konfliktus, ami ugyanolyan értelmetlen, mint a létük. A szleng kicsit hiteltelen volt, egyébként közepes. 3/5

Florian Zeller: A másik – A férfi, a nő, a másik. A darab annyira archetípusoknak tekinti ezeket, hogy a konkrét szerepek mindig változnak, néha épp egymással cserélnek. Fura párok, fura kapcsolatok, nehezen követhető, de érdekes darab. 3,5/5

Akit érdekel a mai, modern dráma, illetve színház, annak erősen ajánlott, de ha egy-két oldal után nem tetszik belőle egy-egy mű, nyugodtan lapozzunk, nem veszítünk vele semmit.

korkata>!
Bognár Róbert (szerk.): „Művészet”

Peter Brook – Marie-Héléne Estienne: Csodalény vagyok
A történetet olvasva inkább átok az átlagon felüli memória, mint segítség. Mindig vannak kétkedők akik megkérdőjelezik a kiemelkedő képesség hitelességét.
Victor Haim: Színi játékok
A színésznő és a rendezőnő párbeszéde. Közben mindketten beszélnek a másikról a világosítónak. Innen tudjuk, hogy mit gondolnak egymásról. Két ellentétes karakter. Nem szívelik egymást. Mégis valami összeköti egymást, a színház.
Héléne Cixous: Rouen, a ’31. év májusának harmincadik éjszakája
Ezt a drámát nem igazán tudom hova tenni. Az idősíkok állandóan váltakoznak. Sokszor nem tudtam, hogy hol vagyok, miről van szó.
Roland Topor: Albérlet az asztal alatt
Hihetetlen a történet. Hiányzik a valóságalapja. Mégis úgy tűnik, hogy a szereplők közötti kapcsolat valóságos.
Jean-Michel Ribes: Monológok, bilógok, trilógok
Rövid történetek, jelenetek. Melyek humorosak, aranyosak, néha groteszkek. Élvezhetők ezek a kis szösszenetek.
Bernard-Marie Koltés: Roberto Zucco
Nehéz történet. A szenny, a mocsok, a gyilkosság, a prostutició a jellemző rá. Lehangoló volt olvasni.
Jean-Luc Lagarce: Szerelmes történet
Két férfi és egy nő kapcsolatát láthatjuk. A tíz évvel korábban történteket elevenítik fel. Néha zavaros volt, hogy mikor vagyunk a jelenben és mikor a múltban.
Yasmina Reza: Művészet
Három barát története. Látszólag az ütköző egy kortárs festő által festett kép. Ennél természetesen bonyolultabb a köztük lévő véleménykülönbségek oka.
Xavier Durringer: Már a nyelvemen van az ölhetnék
Borzalmasnak találom ezt a címet. A történet ettől függetlenül jó. Láthatjuk a barátok közötti, a szeretők, a házastársak közötti kapcsolatot. Ez egy dráma a vége mégis megdöbbentett.
Florian Zeller: A Másik
A dráma egy házaspár és a másik története. A másik az aki belép a két ember kapcsolatába. Ez a belépés nem valami barátságos. Az egyébként is furcsa kapcsolatban lévő pár élete veszekedésekkel lesz tele. A történet vége sokkolt.

Chris >!
Bognár Róbert (szerk.): „Művészet”

A Nagy Dráma Kihívás harmadik fordulójára (francia dráma) olvastam el ezt a kötetet. Pontosabban ebben volt megtalálható az a mű, amit kinéztem magamnak, de ha már lúd, legyen kövér-alapon a többi is sorra került.

Összességében elég vegyes érzéseim vannak a kötetben található drámák miatt. Egy antológiának épp az a lényege, hogy minden műfajból, témából ízelítőt adjon. Nem kivétel ez alól a Bognár Róbert által szerkesztett „Művészet” – Mai francia drámák sem: akad itt versbe szedett dráma, komédia, tragédia, életrajz, elvont és művészieskedő darab, egyszóval minden stílus képviselteti magát. Ez egyfelől nagyon jó dolog, mert ezáltal színes lesz a paletta, ugyanakkor rossz is, mert pont emiatt a sokszínűség miatt nagyon hullámzó lesz a színvonal. Ami nem feltétlen a drámákat vagy a szerzőket minősíti, hanem az olvasótól, mint egyéntől függ, hogy ki miben utazik. Íme az én véleményem az egyes drámákról:

Peter Brook – Marie Hélėne Estienne: Csodalény vagyok – A drámát Alekszandr Romanovics Luria Egy csodálatos emlékezet című műve ihlette, amelyben emléket állít Solomon Cseresevszkijnek. A férfi memóriafenomén volt, vagyis kivételesen jó emlékezőképességgel bírt. A dráma többnyire az életútját igyekszik bemutatni, de mindvégig úgy éreztem, hogy a puszta tényeket helyezi középpontba, semmint az embert magát. Jelenetről jelenetre azt látjuk, hogy Solomonnak a legkülönfélébb szövegeket kell visszamondania (igaz, egy színésznek ez roppant nehéz lehet), de például a férfi és Luria professzor kapcsolatáról keveset tudunk meg, holott egy drámának ez lenne az elsődleges célja. Az elején még teljesen magam elé tudtam képzelni a történetet, de ahogy haladunk előre az időben, egyre több a helyszínváltás, sokszor csak egy-két mondat hangzik el, máris ugrunk a következő részhez, így a végén nekem eléggé kuszának tűnt színrevitel szempontjából. (A történetet eredetileg forgatókönyvként írták meg, később alakult át színpadi művé.) Hangulatában egy kicsit Virágot Algernonnak, de az jóval komplexebb.

Victor Haïm: Színi játékok – Ez a kétszereplős dráma első blikkre egy színházi bemutató próbaidőszakába enged bepillantást. A helyszín maga a színpad, itt veszi kezdetét Gertrude, a híres író legújabb drámájának a próbája, amelyet maga a szerző rendez, a főszerepben Hortense-szel, a neves színésznővel. A darabról végül semmit nem tudunk meg, még a címét sem, mert hol egy telefon, hol egy interjú, hol pedig az ellentétes nézőpontok zavarják meg a próba kezdetét. Kezdetben humoros az egész, bár egy idő után kezdi elveszíteni az eredetiségét, hogy minden alkalommal halljuk, mit gondol az adott szereplő, majd utána annak ellentettjét mondja ki. A dráma ezután egyre fokozódik, válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez, végül felszínre törnek az igazi érzelmek, vélemények. Lehetett volna sokkal ütősebb a végtermék, számomra nagyon sok üres jelenetet tartalmazott, amely miatt egy idő után unni kezdtem.

Hélėne Cixous: Rouen, a ’31. év májusának harmincadik éjszakája – Jeanne d’Arcról szóló történelmi dráma, amely végig veszi a legfontosabb eseményeket a kivégzés előtt. Bármennyire is érdekes lehetne, a kötet egyik legrosszabb műve. Minél inkább művészi próbál lenni, annál inkább veszít a hitelességéből, a végén már csak becsületből olvastam el. Összevissza ugrál az időben (annyira, hogy időnként teljesen modernre vált), és végig olyan érzésem volt, hogy a szerző csak azt akarja megmutatni, hogy mennyire otthonosan mozog a francia történelemben meg a világirodalomban, mert mindenhonnan idézgetett meg mindenre utalt. A dráma végén van egy pár oldalas „jegyzetek” rész, de ez sem nyom sokat a latba, ettől még ugyanúgy unalmas és érthetetlen az egész.

Roland Topor: Albérlet az asztal alatt – Egy férfi, Dragomir kiveszi egy nő lakásában található asztal alját. Később megérkezik Gritzka, a férfi unokatestvére, így már ketten osztoznak a parányi helyen. Szürreális, ugyanakkor végtelenül humoros és elgondolkodtató írás. Van benne szerelmi szál, de abszolút nem ez az elsődleges. A párbeszédek frappánsak, a figurák könnyedén játszhatók. Ez az első olyan dráma a kötetben, amit el tudnék képzelni színházban. (fordító: Bognár Róbert)
Jean-Michael Ribes: Monológok, bilógok, trilógok (jelenetek) – Kicsit Örkény-egypercesek, főleg a monológok, amik alig többek egy-egy oldalnál. Persze, drámaként nem igazán tudnak funkcionálni, kivéve, ha egy montázst készítünk. Ennek ellenére akadnak nagyon jópofák, nekem a kedvencem A pletyka című volt. Többnyire kiszámítható a történet mindegyiknél, és némely írás jóval többnek is akar látszani, mint ami, de alapvetően kellemes csalódás volt a legtöbb.

Bernard-Marie Koltės: Roberto Zucco – A címszereplő Roberto Hyde módjára végiggyilkolja a történetet, levezetésként pedig lányokat erőszakol, vagy csak úgy, beleköt az emberekbe. Gyakorlatilag lemerülünk az alvilág bugyraiba: egyik központi helyszín példának okáért egy bordélyház. Ez az egyik olyan darab, amit nagyon sajnálok, hogy nem sikerült elérnie a célját. Rendkívül jó alapanyag a történet, de a kidolgozáson elcsúszik. A szereplőknek nincs igazi jelleme, a történet pedig végül nem fut ki sehova, pedig a fiatal lány szála is rengeteg lehetőséget rejtett magában.

Jean-Luc Lagarce: Szerelmes történet (Utolsó fejezetek) – Ez az a dráma, amit elképzelni nem tudok, mi alapján került bele ebbe az antológiába (amelybe elvileg a legjobb kortárs francia drámák közül válogattak). Amikor azt mondjuk, hogy kortárs, akkor sokszor az jut eszünkbe, hogy elvont (pedig ez koránt sincs így). Ez a darab viszont annyira elvont, hogy semmi értelme, szerintem nincs élő ember, aki úgy jönne ki az előadásról, hogy elnyerte volna a tetszését. Művészieskedő, ugyanakkor teljesen üres dráma.

Yasmina Reza: „Művészet” – A kötet címadó drámája, az egyik legélvezetesebb olvasmány. Három jóbarát áll a történet középpontjában, egyikük pedig méregdrágán megvásárol egy festményt. A fehér vászonra fehér festékkel festett műalkotás azonban régen eltemetett sérelmeket hoz felszínre. Egyszerű véleménynyilvánításból hatalmas összeveszés kerekedik. Élvezetes történet, amely végig fenntartja az érdeklődést, ráadásul közben és utána is folytonos gondolkodásra késztet. Ez a második olyan dráma, amit simán el tudnék képzelni színpadon, leginkább az Orlai Produkciós Iroda előadásában.

Xavier Durringer: Már a nyelvemen van az ölhetnék – Egy csapat fiatal jó barát, köztük a nőcsábász, léhűtő Rou-val, kiegészülve a korelnök Vic-kel, Rou frissen szerzett barátnőjével meg annak férjével. Az alapötlet jó, a párbeszédek pergősek és jópofák, ám mégis középtájon kisiklik az egész, így a drámainak szánt befejezés mégsem lesz annyira drámai, mint amennyire lehetett/kellett volna. Ebben viszonylag sok a káromkodás, igyekszik a mai ember nyelvezetét használni, többnyire sikerül is neki. Erre is kíváncsi lennék színpadon, hogy egy jó dramaturg és egy jó rendező mit tudna kihozni belőle, mert van benne kraft, csak így olvasva kicsit kevés.

Florian Zeller: A másik – Igazság szerint emiatt a dráma miatt olvastam el az egész könyvet. (Mármint ez volt a választott drámám a kihívásra, de akkor már úgy voltam vele, hogy elolvasom a kötetben található összes drámát.) Vártam is nagyon, mert nemrég láttam Zellertől a Házassági leckék középhaladóknak című előadást a Centrálban, amit azóta is csak ajánlok a barátoknak, ismerősöknek. Az első jelenetnél kicsit féltem, mert gyakorlatilag ugyanúgy kezdődik: egy nő megcsalja a férjét annak legjobb barátjával. Aztán persze a sztori teljesen más irányt vesz, sőt, míg az egy abszolút jó vígjáték (ugyanakkor elgondolkodtató darab!), addig ez igazi dráma. Kevés utasítást ad a színészeknek a szerző, de azok eléggé meghatározzák a lehetséges színpadi rendezés irányát. Sokszor összekeveredik a tér és az idő, illetve a Másik személye, aki többféle alakban jelenik meg. Engem nagyon (de tényleg csak nagyon) kicsit emlékeztettet Pozsgai Zsolt Liselotte és a május darabjára, a vége meg kicsit olyan Teljesen idegenek. És habár a Házassági leckék… jobban tetszett, ez a dráma sem volt rossz, sőt, kimondottan benne van a kötet top3 művében.

spinakker>!
Bognár Róbert (szerk.): „Művészet”

A címben minden benne van az elrettentéshez, de mikor megvettem, meg se fordult a fejemben, hogy zongorába csinálással legyen teli (most cenzúrázom magamat, de sok darab tele van káromkodással. Hiába, kortárs (amúgy ezért is vettem meg)).
Kezdődik egy olyan darabbal, ami egy neurológiai esettanulmányt dolgoz fel ("Csodalény vagyok"). Érdekes ötlet, nem tekinteném dráma alapanyagnak, de örülök, hogy a művészet tudományos témákat is feldolgoz. Egy kiváló emlékezőtehetséggel és szineztéziával megoldott személyről szól. Sajnos nem mentek bele az emberi oldalba, de megpróbálták, és jól ábrázolja, hogy milyen is ez a kondíció.
Aztán van egy darab egy darabról ("Színi játékok"), amit egy rendező és egy színész akarnak bemutatni, de leginkább csak hülyeségekről beszélnek meg egymáson akadnak ki, gondolom a műértő közönség nagyokat kuncoghat a színház efajta metafikciós paródiáján. Ezt követi egy verses Jeanne d'Arc életrajz ("Rouen, a ’31. év májusának harmincadik éjszakája"), ami nem túl érthető, viszont annál kevésbé izgalmas. Itt ötlött fel bennem az a vicc a művészekről meg a zongoráról.
Az „Albérlet az asztal alatt” végre teljesen élvezhető volt: egy kedves történet egy kelet-európai bevándorlóról, aki annyira szegény, hogy egy kisassony asztala alá tud csak beköltözik (volt már rosszabb helyen, például ágy alatt). Ugyan az ország egy kitalált állam, de a szokásokban a magyarokra is rá lehet ismerni (pl. mikor az egyik vendég nehezteli már a szomorú hegedűnótát és vidámabbat kér, egy sokkal szívfacsaróbbat játszik az albérlő szintén keleti pajtása). Talán túlságosan is naiv és optimista, de legalább ellensúlyozza a kötet többi lehangoltságát.
„Monológok, bilógok, trilógok”: a műfajt nem is értem, mert néha egy oldalas darabok vannak. Ezeken is jóízűen kuncoghat a műértő közönség.
„Roberto Zucco”. Ezt meg aztán végképp nem értem. Van ez a sorozatgyilkos, aki miközben állítja magáról, hogy alapjában kedves, meg néha irodalmi szövegeket idéz, teljesen érthetetlen módon csak úgy megöl embereket. A szerző a valós személyen alapuló történetet véleménynyilvánítás nélkül szeretné bemutatni, de minek, kérdem én.
A „Szerelmes történet” is egy fura, öncélúan művészi darabnak tűnhet: a három szereplő nincs megnevezve, igazi cselekmény nincs, csak állnak a színpadon, és úgy beszélnek, mintha saját maguknak mondanák a rendezői utasításokat, a dialógusokat pedig gyakran E/3-ban. Mégis, tetszett az ötlet, csak kár, hogy rendes történet nincs, csak valami sablonos valami.
A kötet címadó darabjában ("Művészet") nem csalódtam. Tavaly láttam Reza egy másik művéből készült filmet (Carnage), és az nagyon tetszett. Karakteres szereplők, életszerű, pörgős és frappáns szöveg, és folyamatosan kibontakozó, egyre személyesebbé váló konfliktus. Ennek kirobbantó oka, hogy az egyik szereplő vesz egy nagyon drága absztrakt festményt, amit a másik nem ért meg. Ez megadja a kiindulópontot ahhoz, hogy ne csak a művészet szerepén gondolkodjanak el, hanem egymáshoz fűződő kapcsolatukon is. Ki mondta, hogy a kortárs színháznak újítónak és érthetetlennek kell lennie? Ez nagyon szórakoztató, és legalább nem próbál komoly tanulságokat súlykolni (miközben azért megjelenik benne).
A „Már a nyelvemen van az ölhetnék”-nek is nagyon hétköznapi nyelvezete van, mintha csak a lakótelepen történne az egész. Egy szociográfiai látlelet, nem nagyon akar véleményeket nyilvánítani, csak bemutatni pár elfuserált életet.
Az utolsó darab ("A Másik") lett a másik kedvencem, bár ez egyben a leglehangolóbb is. A szereplők itt sincsenek megnevezve, ráadásul identitásuk néha változik is (A Másik nevű szereplő egyszer szeretőként, máskor egy képzeletbeli barátként, talán a halál szimbólumaként jelenik meg), a jelenetek idejei váltakoznak, és egyes események is egybefolynak (pl. amíg a Férfi gyerekkorát eleveníti meg, menyasszonya mint az anyjaként kezd el hozzá beszélni). Egy szerelmi háromszög bontakozik ki, melyben sem a kapcsolatok sem túl boldogak, sem a szereplők nem, legalábbis a Férfi nagyon nem, aki egyre inkább elidegenedik az élettől. Mindezen elvontságok és formai újítások mellett a párbeszédek nagyon valószerűen hangzanak és élvezetesek.


Népszerű idézetek

spinakker>!

SERGE Mi van, hiszel a homeopátiában mostanában?
MARC Semmiben sem hiszek.

Yasmina Reza: „Művészet”, 396.

2 hozzászólás
spinakker>!

SOLOMON Azt mondta, hogy Luria professzor nagyon híres. Neuropszichológus, ő találta fel a neuropszichológiát

Peter Brook – Marie-Hélène Estienne: Csodalény vagyok, 13.

spinakker>!

GERTRUDE Minél jobban belegondolok, drágám, annál erősebb bennem az érzés, hogy a metódusom… már ha szabad ezt az ikonoklaszta terminus technicust használnom… a metódusom nagyon is célravezető. Improvizálással nyitunk.
Nem állítunk fel időkorlátokat.
Ha három hetet vesz igénybe, akkor annyit.
Ha négy percet, négy percet.
De azt akarom, hogy ne foglalkozz a személlyel, akit alakítasz.
Nincs alakítani való személy.
Csak te vagy.
Támadt egy abszolút fantasztikus ötletem.
Isteni elhatározás, de, félreértés ne essék: az isteni fogalmát minden misztikus implikáció nélkül értem.
Azért isteni az elhatározásom, mert egész egyszerűen Istentől való. Érted?
Egyszóval úgy döntöttem, és nem félek kimondani, hogy zseniális sugallatra, hogy a nő, akit megjelenítesz, vak.
HORTENSE Aha.
GERTRUDE Nem látsz. Úgy jársz, mint egy alvajáró annak az általam teremtett világnak a labirintusában, amely nem történet, nem kaland, nem anekdota, nem textus, nem vívódó monológ… érted?
HORTENSE Hanem akkor micsoda? Semmi?
GERTRUDE Hogy érted?
HORTENSE Hogy akkor mi a darabod?
GERTRUDE Ezzel ne foglalkozzál!

Victor Haïm: Színi játékok, 97-98.

korkata>!

SOLOMON Hogy lehet a memóriát megvizsgálni? Az emlékezetnek nincs formája, nincs súlya, hosszúsága…

Peter Brook - Marie-Héléne Estienne: Csodalény vagyok 14. oldal

spinakker>!

VIC Hogy értem-e? Egyedül élek, és majdnem boldog vagyok. Senkire nincs gondom. Senkim sincs. Már nem félek sem az élettől, sem a haláltól, semmitől. Várok, és kész, ennyi bőven elég. Nincs jobb annál, mint ha bármikor veheti a batyuját az ember.
JEAN Igaza van.
VIC Eleinte még összeszorul az ember szíve a magánytól, fáj egy kicsit, előfordul, hogy kicsordul a könnye, és legszívesebben odavágná az egészet, elég volt. Azt hiszi, hogy már kiismerte az életet, eljutott a boldogtalanság legmélyére. Egy fenét! Elmúlik ez az érzés
És a szerelem! Mi más a szerelem? időtöltés. Nem komoly. Én azt hiszem, hogy jóformán bárkibe szerelmes lehet az ember. Csak akarni kell és érteni a módját. A szerelem, az egy remek időtöltés.
JEAN Ne mondjon ilyet!
VIC Majdnem tizenöt évet éltem le a feleségemmel, és nem éreztem az idő múlását. Most meg azt gondolom magamban: így is jó.
JEAN Hallgasson!

Xavier Durringer: Már a nyelvemen van az ölhetnék, 482-483.

spinakker>!

NŐ Ólomból van… Minden, amit mond, minden, amihez hozzáér ólommá válik. Unalmas!
FÉRFI Mindig azzal jön, hogy ő milyen könnyed. Összetéveszti a könnyedséget a súlytalansággal. A súlytalanság, az a könnyedség elhülyült változata. Könnyedségnek hiszi, hogy órákat eltelefonál a jelentéktelen barátnőivel mindenféle jelentéktelen dolgokról. Azt hiszi, könnyedség, ahogy a férfiakat nézi, és beszél róluk. Azt hiszi, könnyedség, ahogy a világról gondolkozik és fantáziál, ahogy hisztérikusan nagyvilági dámának képzeli magát.

Florian Zeller: A Másik, 505.

spinakker>!

FÉRFI Gyakran napokig meg sem szólalok. Egyedül vagyok. Reménytelenül egyedül. Mint egy öregasszony, akit bedugnak az öregek otthonába. Várom a halált. Találkozom emberekkel, de azok az emberek, hogy is mondjam, azok csak olyan mindenféle emberek. Tulajdonképpen nem találkozom senkivel. Nem az én hibám. Ilyen korban élünk. Nem találkozunk egymással. Csak összefutunk…
A MÁSIK És a nő?
FÉRFI Tessék?
A MÁSIK A nő!
FÉRFI A nő? Vele ugyanaz van. A végén már alig beszélgettünk. A hétköznapok lehűtik a heves érzelmeket. Esténként összefutunk. Amikor hazajön a munkájából. Úgy szabályoztuk az életünket, hogy ne kelljen beszélgetnünk. Gyakran fáradt. Haragszik rám. Én is fáradt vagyok. Én is haragszom rá. Napközben itthon ülök egyedül. Itthon vagy máshol. Nem csinálok semmit. Néha leírom, ami eszembe jut, azzal kész. Vagy elmegyek valahová. Sokszor rengetegen vannak körülöttem, mégis magányos vagyok. Mintha ott se volnának.

Florian Zeller: A Másik, 508-509.

spinakker>!

NŐ Mit tudsz te rólam? Mi? Ki agy te, hogy ítélkezzél fölöttem? Találkozgatunk, ennyi. Semmit se tudsz rólam. Azért bántasz, mert félsz.
A MÁSIK Ugyan mitől?
NŐ Félsz. Félsz igazinak lenni. Őszintének lenni. Félsz az igazságtól. Az érzelmeidtől.
A MÁSIK A vesémbe látsz…
NŐ Ha sebezhetőnek érzed magad, mindjárt támadsz.
A MÁSIK Tehát most is sebezhetőnek érzem magam, kedves pszichológusnő?
NŐ Igen.
A MÁSIK És miért?
NŐ Mert szeretsz.
A MÁSIK Téves diagnózis. Én megkértelek, hogy távozz tőlem, de te belém akaszkodsz. Szerelmes vagy belém, azért érzed úgy, hogy bántalak. mert tudod, hogy én nem szeretlek.

Florian Zeller: A Másik, 524.

spinakker>!

A MÁSIK […] Nem szeretsz, csak hiszed, hogy szeretsz. Annyira szeretnéd, hogy szeresselek, hogy bemeséled magadnak, hogy szeretsz. Ennyi.
NŐ Annyira szeretném, hogy szeress?
A MÁSIK Igen. Például amikor a tényeket figyelmen kívül hagyva azt állítod, hogy azért bántalak, mert szeretlek.
NŐ Ez az igazság.
A MÁSIK Ha volna egy kis eszed, és nem volnál ilyen buta liba, akkor tudnád, hogy azért bántalak, mert nem szeretlek, és mert nem vagyok elmenni, hiába kérlek.
NŐ Ha tényleg azt akartad volna, hogy elmenjek, már rég elmentem volna. De pont hogy nem hagysz hazamenni.

Florian Zeller: A Másik, 527.


Hasonló könyvek címkék alapján

Lelkünkből, szeretettel
Szabó Borbála: Szülői értekezlet
Szűcs Mónika (szerk.): Menni vagy maradni?
Herczog Noémi (szerk.): Dogmaszínház
Fábri Péter – Hegedűs D. Géza – Radnai Annamária (szerk.): Rivalda 2011
Iulia Popovici (szerk.): Stop the Tempo
Papp Zoltán: Írogató színész
Pap Éva (szerk.): Mai finn drámák
Horváth F. Dániel: Nászok és válások
Pintér Béla: Újabb drámák