Bulvár 66% 18 csillagozás

Egy regény és egy verseskötet olvasása után, a tévedhetetlenség érzésével felvértezve, háromszázért rendeltem a lirán. Tökéletes jellemzésnek érzem Borbély Szilárd szavait, miszerint Bognár Péter szemtelen és tehetséges, meg hogy üdítően pimasz, és a nyelvvel való játék egy jó buli. A Bulvár meg krimi, vagy olyasmi, és nem akarom megfejteni a duplán rejtvényt, hiszen eleve miért érteném, hogy mire gondolt a költő? És akkor még valami bűnügy is de mi? Mindenesetre nagyon szórakoztató. Aki elég nyitott és laza, az maradéktalanul élvezni tudja.

Bognár Pétert nem lehet felületesen olvasni. Ha felületesen olvasom, akkor az egész egy nagy katyvasz, összefüggéstelen, érthetetlen, megsejtek dolgokat, de nem áll össze egy nagy képpé, elidegenít, hagynám a fenébe.

Bognár Péter játékra hív, kihívásokat állít elém, kiköveteli magának, hogy rá figyeljek, és csakis rá, elmélyülten, koncentráltan, ha nem akarom elvesztegetett perceknek megélni a rászánt időmet.

A Bulvár is játékra hívott, és azt mondtam, egye fene, tegyünk félre mindent, és játszunk, csak a játszás kedvéért. Leültem, fogtam egy lapot és egy tollat, és elkezdtem nyomozni. A Bulvár (többek között) egy bűntény és az utána következő nyomozás története. Jegyzeteltem, nyomok után kutattam, összefüggésekre bukkantam. Vége lett a kötetnek, na akkor összegezzünk. Hmm. Nem, nem állt össze a kép teljesen, hiányzott valami, amihez nem adott kulcsot a szerző. Itt álltam a kis papírkámmal, nevetségessé téve a kötet által – „most komolyan azt hitted, hogy ez a jó megközelítés”? Ez nem egy Agatha Christie regény, aminek a végén a nyomozó szépen a számba rágja a megfejtést, ez egy verseskötet. Állítólag.

A lényeg, a megfejtés hozzáférhetetlen marad, széttöredezettség, mindenféle szó szerinti és meta szinten, na az van.
Mi ez a kötet, bújtatott társadalomkritika, krimiparódia, műfaji kísérlet, reflektálás az újságírói formanyelvre és médiára, üres posztmodern játszadozás, bravúros blöff?

Nekem elsősorban játék volt, úgy, ahogy a Rodológia is (azt még mindig jobban kedvelem, ott úgy érzem, a forma mellé jobban kiforrott a tartalom is), de nem üres és önmagáért való.

Kedvelem Bognár Pétert, mert kirángat a passzív befogadói szerepből, mert nem hagyja, hogy csak úgy felszínesen olvasgassam, igen, provokál, de nem a provokáció kedvéért, hanem azért, hogy egyenrangú félként megmutasson valamit, ha teszek bele egy kis energiát (aztán persze egy kicsit kinevet és felül marad, de ezt meg tudom neki bocsájtani).

Sokféle költészet van. Van olyan is, aminek pont egy félálmos, félig tudatos figyelem tesz jót, mert intuitívan hat, mert pont hogy nem kell vele játszani, megfejteni, inkább csak hagyni, hogy átfolyjon rajtad, átmosson. Azt a fajta költészetet is kedvelem, de kedvelem Bognár Pétert is. Ha még nem mondtam volna. :)

Nem is tudom… Érdekes kísérlet egy bűnügyet, sok szereplő szemszögéből versre vinni (és köztük még egy lövedék is van), de másfelől nehezen (vagy nem is igazán) kapcsolódnak ezek a költemények össze, így időnként nem is tudni, hogy ki kivel van, és eluralkodik a káosz… az azért beszédes, hogy már 2012 előtt is sertés bizniszről volt híres Debrecen, nem csak Kósa mama okán.
Én ezt a kötetet nem nagyon tudom hova tenni… Borbély Szilárd ajánlója miatt olvastam el, de azt a zsenialitást nem találtam benne, amiről ő beszélt, csak a furcsaságot és az érdekességet.

Fogalmam sincs, erre hány csillagot adjak. Úgy érzem, a nagy része blöff (nem tudom mire vélni Borbély Szilárd elragadtatott szavait a fülszövegben, bár a szemtelenséggel kapcsolatban mindenképpen igaza van), de voltak pillanatok, amikor megcsillant valami, és úgy vagyok vele, hogy ha már három ilyen pillanat van egy verseskötetben, akkor érdemes volt elolvasni. Meg tök érdekes ez a koncepció szerintem: az elején ott a dramatis personae, és az egész kötet tulajdonképpen egy összefüggő történet, egy bűnügy felgöngyölítése(?). Vannak benne ilyen kvázi oratórikus részek (amik egyébként eléggé idegesítettek), meg bizonyos versek alcímében megadja a „tabló” méretét, anyagát, technikáját, mint egy festménynél. A kötetben jelöletlen idézetek találhatók – sok más mellett – Parov Stelartól (ezt csak azért említem, mert WTF?) és Peter Greenaway-től (akinek sajnos elírták a nevét), és valóban, az egészet belengi A mâconi gyermek hangulata (bár nem tudom, mi a konkrét idézet), és nem is végződik sokkal szebben.
Az biztos, hogy a leghülyébb verscímek díját simán ez a kötet viszi (ez mondjuk elég szórakoztató tulajdonsága). A politikai-közéleti vonatkozású versek nem tetszettek (mondjuk nekem az ilyenek ritkán tetszenek), néhol iszonyat hatásvadász, és úgy általánosságban eléggé pofátlan, de most, hogy az idézetek kimásolása miatt újra átpörgettem, kezdek ráérezni az ízére. Végül is összességében inkább szórakoztatott/érdekelt, mint bosszantott. Maradjunk annyiban, hogy figyelni fogom még ezt a csókát, és legyen három csillag. Na jó, három és fél.

Nem is tudom. Érzek benne egy nagy adag pózt és kimódoltságot, de határozottan érdekes.