Az ​utolsó ember 110 csillagozás

avagy C. Robinson különös története
Bogáti Péter: Az utolsó ember

Bogáti Péter – mint ez a könyve is bizonyítja – a tudományos-fantasztikus műfaj avatott szerzője. Robinson mai különös történetéhez az ihletet minden bizonnyal az utóbbi években megerősödött fegyverkezési hajsza kiszámíthatatlan következményein való tűnődés adta. Rejtélyes, megmagyarázhatatlan okból, talán egy téves gombnyomás következtében, egy utolsó „mohikán” kivételével megsemmisül az emberiség. Mit csinál Robinson félelmetes, észvesztő magányában? Hogyan próbálja megőrizni civilizáltságát, emberi formáját? Mit ér az élet a társadalmon kívül? Erről szól a szerző nem mindennapi fantáziával, leleménnyességgel megírt könyve. Mi az, ami az ember életét emberivé, minősíthetővé teszi? Az emberi kapcsolatok – válaszolja Bogáti, aki épp egy ezektől radikálisan megfosztott hőst ábrázol. A magány számtalan megpróbáltatása után Robinson világjáró útra indul, hátha valahol mégis…

Eredeti megjelenés éve: 1982

>!
Kossuth, Budapest, 1982
218 oldal · puhatáblás · ISBN: 963091994X

Enciklopédia 4


Kedvencelte 22

Most olvassa 5

Várólistára tette 64

Kívánságlistára tette 40

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Bla IP>!
Bogáti Péter: Az utolsó ember

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Ez egy kolosszális gondolatkísérlet. Én Bogáti ifjúsági könyvei, pl. Az ágasvári csata, ill. A Hóvirág másodkormányosa és a Halló itt Mátyás király nyomán jutottam el ehhez a SCI-FI-hez. A történések nagyon logikusak benne, a túlélő ember sorsán való elmélkedés, filozofálás tán kissé hosszabb, mint kellene, de még tán belefér. S az út a tengerhez, minden élet ősforrásához, valamint a reményt keltő vég és az utóirat nagyon gondolatgazdag. Fiatalon kifejezetten odavoltam érte, most egy kicsit realistábban látom, de még mindig kiemelkedő…

3 hozzászólás
mcgregor P>!
Bogáti Péter: Az utolsó ember

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Az utolsó ember egy érdekes gondolatkísérlet, amely egy természettudományos gondolkodású, ám hosszas egzisztencialista lamentálásokra hajlamos túlélőnek a világ pusztulása utáni magányát mutatja be. Az én ízlésemnek túlságosan hosszúra sikerült a filozofáló rész, még akkor is, hogyha az apokaliptikus helyzethez illően teljesen releváns kérdéseket is felvet.
Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy ez a könyv jócskán lerövidítve élvezhetőbb lett volna, ugyanis hosszú oldalak telnek el önmarcangolással, alkoholos delíriumban átélt furcsa elképzelések taglalásaival és folyamatos értelmezési kísérletekkel. Ami egyfelől a Földön utolsónak életben maradt ember pszichológiai folyamatai szempontjából akár teljesen érthető lehet, de regényként helyenként egyszerűen kicsit elvonttá és kevéssé élvezhetővé teszi. Az egyik legérdekesebb rész a lezárása, de még inkább a szerző utószava, amely egyúttal magyarázattal is szolgál és a körforgás-mítosz szép példájává teszi a művet, sokat javítva az összbenyomáson.

pwz I>!
Bogáti Péter: Az utolsó ember

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Emésztős mű! Néhányan már írtak ilyen történeteket, nem csak korábban, hanem azóta is sőt, filmen ( A számkivetett, Legenda vagyok, Az út) is találkozhatunk hasonló próbálkozásokkal. Jó kis „One Man Show” lett, bár az író kihasznál minden olyan lehetőséget, amivel ezt a „szűk” keretet – egy? ember maradt a Földön – ki lehet valahogyan bővíteni. Itt elsősorban arra a több mint 100 oldalra gondolok – a regény közepén – ami az önvizsgálat címszót is kaphatná. Ahogy nézem, ez nem mindenkinek jött be. Nem baj :D! Nekem ez volt a kedvenc! :)
Bogáti ifjúsági és történelmi regényekkel „melegített” a sci-fi műfajra. Hihetetlen mennyiségű rejtett és nem is annyira rejtett – történelmi és társadalmi – utalás van a műben, de nemegyszer visszájára fordítva, nem a megszokott formában van jelen. Ezt csak az tudja megcsinálni, aki kisujjból rázza ki ezeket a dolgokat. Bogáti ezt tudta, nemegyszer humoros vagy éppen groteszk formában.
Néha olyan eretnek gondolataim is voltak, hogy ezt a könyvet úgy is értelmezhetnénk, hogy bemutat egy olyan „embert, aki a fennálló társadalmon kívül rekesztve érzi magárt”… Megint csak a nézőpontok…
Érdekes, hogy a korábbi ifjúsági művei után ezzel a történettel vágott bele a sci-fibe. Nem rossz kezdés! A többit a Galaktikákban, a Roburban és néhány könyvben lehet megtalálni. Ha igaz, amit S. Sárdi Margit írt az SFPortal-on a nekrológban (miért ne lenne igaz?), akkor még több kiadatlan sci-fi maradt utána, elsősorban az időutazás témakörben. Ezzel kapcsolatban nem is olyan régen (2005) megjelent egy sci-fi/ifjúsági regénye Utazások a lopott tojáson címmel, ami a 86-os Roburos Időtojás remake-je volt. A még – egyelőre – kiadatlan műve az Időzavar címet kapta. Kíváncsi vagyok! :)
Végezetül egy kis emlékidézés, megint csak S. Sárdi Margit nekrológjából, ami nagyon is illik ehhez a könyvhöz (is):

Temetésén a saját szavaival – hangfelvételről – búcsúzott a hátramaradottaktól, a rá jellemző, pátosz és póz nélküli hangon. A halottnak, mondta, már semmije sincs: „még az emléke sem az övé. Hanem a tiétek.”
Ha egyáltalán van, ami vigasztal a gyász napjaiban, akkor az éppen ez: hogy az emléke a miénk. A személyiségéből áradó életszeretet fennmarad, mert művei megőrzik.
BOGÁTI PÉTER
1921. december 15. – 2012. október 17.
http://www.sfportal.hu

Bogáti Péter emlékolvasás – 2. rész

t_ildiko P>!
Bogáti Péter: Az utolsó ember

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

A tudományos-fantasztikus világban járatlan olvasóként, ajánlásra olvastam el ezt a könyvet. A cím és a fülszöveg alapján nem nehéz kikövetkeztetni, hogy miről szól: a Földön (vélhetően) utolsó emberként életben maradt C. Robinson hányattatásait követhetjük nyomon. A történet eleje mozgalmas, hiszen ekkor még mindenki életben van, bár főhősünk már ebben a részben is elég sokat filozofál (erre majd még később kitérek), de alapvetően ez egy dinamikus rész. Viszonylag részletes képet kapunk Robinson barátjáról, Albertről, de valamelyest megismerjük a főnökét és a szeretőjét is. Robinson fizikus, és egy rendkívül gyakorlatias, praktikus ember, híján minden képzelőerőnek. Logikusan, tényszerűen gondolkodik, nem egy idealista álmodozó fajta, és jellemének ezen vonásai az egész regény hangulatát, stílusát nagyon erősen befolyásolják. Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy nagyon vonalas, és emiatt, illetve a tudományos fejtegetések miatt nem éppen egy könnyű olvasmány, számomra legalábbis nem volt az, a veterán science fiction olvasóknak biztosan meg sem kottyanna. Viszont magamon is meglepődtem, hogy ezek a részek egyáltalán nem hatottak rám elrentettő módon, és igaz, nem minden tudományos okfejtést értettem meg, de élveztem olvasni. Robinson számára mindig a logika jelöli ki az irányt, ez már az emberiség kipusztulása előtt is így volt, de ezt követően a túlélés érdekében még inkább igyekezett ezen az ösvényen maradni, természete nem is engedett neki mást.

Érdekes, egyedi stílusú kötet, tele elmélkedésekkel, amolyan filozófiai sci-fi (nyugodtan lőjetek le, ha hülyeséget írtam, ez a jelző csak bennem fogant meg, nem nagyon értek a sci-fihez, nem tudom, van-e ilyen), ami határozottan gondolkodásra késztet, és nagyon komoly üzenete van. Hogy ebből az üzenetből kiben mi marad meg, hogy vagy hogy egyáltalán kinek milyen üzenetet közvetít, az szerintem nagyban függ az adott személy beállítottságától, de mindenesetre olvasásra érdemes könyv, nagyon ajánlom mindenkinek, de figyelmet igényel, nem az az olvasmány, amit két percre elő lehet kapni két metrómegálló erejéig (az elejét még talán igen).

Bővebben: https://kuloncvelemeny.com/2021/06/25/bogati-peter-az-u…

pat P>!
Bogáti Péter: Az utolsó ember

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Remek, nagyon jól felépített gondolatkísérlet, olyan gondolatmenetekkel, hogy kettéállt a fülem. Kiváló ellenpélda, ha valaki esetleg úgy gondolná, hogy ami sci-fi, az ponyva, irodalmi értékkel nem rendelkező iromány.
Néhány kisebb kifogás:
1. Hát igen, egy olyan könyv, ami javarészt az egyetlen szereplő belső monológjából áll, nehezen lesz pörgős, követhetetlenül izgalmas.
2. A gomba nem növény.
3. Nem vagyok biztos benne, hogy a papucsállatka az amőba.
És tényleg igaz, hogy az atomreaktorok primer hűtővizében élnek algák és baktériumok?

12 hozzászólás
mohapapa I>!
Bogáti Péter: Az utolsó ember

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Az írás eredetileg a blogomon jelent meg. S ahogy már számtalanszor elmondtam, ott tördehető a szöveg, tehát sokkal könnyebben olvasható. Csak egy kattintás:
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2023/04/05/bogati_peter…

*
Ha már volt Utolsó fejvadász, szűkítsük tovább az utolsóságot. Mondjuk egészen a legszélsőségesebb esetig: az, aki utolsó, legyen mindenben utolsó! Legyen az utolsó ember a Földön! Egyedül, mindenki más nélkül.

A gondolat, az ötlet egyáltalán nem új, többeket, írókat, filmkészítőket megmozgatott már: mi van, ha Robinsonnak esélye sincsen Pénteket, megmentést találnia, és ezt tudja is?

Bogáti Péter ’82-ben, a hidegháború, a kelet és nyugat közötti fegyverkezési verseny átmenetei szünete előtti finisében írta, jelentette meg a könyvét erről a ténylegesen utolsó emberről.

Én akkor olvastam első alkalommal, amikor megjelent. Tizenöt éves voltam. A cselekményből, a gondolatiságból semmi nem maradt meg bennem. Csupán a hangulata maradt tartós. Tartósan pozitív maradt.

Olyannyira, hogy amikor megleltem egy nyilvános könyvespolcon, már nem tudom, hogy Könyvmegálló volt-e, vagy az Olajág Otthonok egyik, kerítésen belüli nyilvános könyvespolca, azonnal lekaptam. Az én első példányom valahol elpárolgott az évek során.

A megjelenésekor nem a témája, hanem az író neve miatt vettem meg a regényt. Mert Bogáti Péter neve azt jelentette a számomra, hogy Az ágasvári csata, amit az egykori biológia-föci tanárnőm, Balogh Éva és a férje, a Váradi suliban tanító Bartha Laci egymást licitálva dicsértek egy vándortáborban. Hát csoda, hogy jártam az antikváriumokat, hogy a nyomára leljek? (Csak sokkal, évekkel később jelent meg újra. Éva és Laci a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején dicsértek nekünk a könyvet. Ami első alkalommal 1961-ben jelent meg. Vagyis akkor már húsz év telt. A második kiadást meg csak ’84.ben hozta elő a Móra Kiadó.) Meg azt is jelentette Bogáti neve, hogy A linkostown-i csapda, ami az egyik kedvenc gyerekkori könyvem volt.

Bár az is igaz, hogy nem minden Bogáti-könyv iránt voltam ennyire lelkes. Volt, amelyik elment (például az Ágasvári első része, A Hóvirág másodkormányosa jelenti nem tetszett annyira; vagy a Halló, itt Mátyás király! Mark Twain-utánérzése [Egy jenki Arthur király udvarában]), s volt, amelyik abszolút hidegen hagyott (úgy minden más, amit írt).

*
AZ ESEMÉNY
A főhős, C. Robinson matematikus-fizikus. Egy atomerőműben dolgozik. Éppen egy egy új szigetelést tesztel a kolléganőjével, amikor az Esemény bekövetkezik. Robinson semmit sem érzékel belőle. Mindössze annyit, hogy a kollegina valamiért abbahagyta az másodpercre időzített munkáját. Aztán meg azt, hogy amikor az ajtót kinyitja, a sugárzásmérő Geiger-Müller számlálója egekbe rúgó sugárzást mutat. Ami aztán hamarosan minimálisra csökken. Olyan minimálisra, hogy ki is mer menni a lezárt részből.

És kint senkit nem talál. Csak eldobált ruhákat. Amik, később rájön, nem eldobáltak, az emberek lettek hamuvá, majdnem semmivé bennük. S velük minden szerves életforma. Csak a növények nem. Azok éltek, sőt, még jobban is érezték magukat, mint az Esemény előtt.

EGYEDÜL – A FIZIKAI LÉTEZÉS
Robinson lassan felfogja: őt az új szigetelés megvédte az Eseménytől. Túlélte, amit senki más. Bármi is történt, nem pusztította el a környezetet, „csak” az életet. Abból is az állatit és az emberit, a növényit nem bántotta.

Robinson hamar rádöbben: övé az egész város, az egész világ. Nincsen már, aki rászólna, bármit megtehet, bármit elvehet, megehet, megihat, felvehet, használhat. Társadalom híján nincsenek szabályok, órákig barangolhat anyaszült meztelenül egy áruházban, senkit sem zavar, nincsen, aki felháborodna rajta. Ahogy hangosan ki is neveti magát, amikor egy esetben rájön a szapora, és ő kétségbeesetten küzd egy bejárati ajtóval, hogy időben elérje a vécét. Aztán felfogja, hogy ugyan, de minek: bárhol elvégezheti a szükségét, nincs, akit zavarna.

S nincsen kitől, mitől félnie sem. Sem ember, sem állat meg nem támadja, meg nem támadhatja. Nincsen élőlénytől származó külső fenyegetettsége.

Jó pár napig a szabadság, a bőség, az elvárások nélküliségének az eufóriájában létezik. Gondolj, bele, azt eszik, azt iszik, amit csak megkíván, és annyit, amennyit csak akar! Minden bolt, üzlet, árúház tárva nyitva várja.

Figyelj csak, lehet, nagyon gáz, de teljesen empatikus voltam Robinsonnal. Egy tök üres város, nem kell félni semmitől, senkitől, csinálok, amit akarok, enyém minden, nincsen időbeosztás, kötelező kelés, semmi külső kényszer, enyém az egész könyvtár, a könyvesboltok (internet persze nincsen, tehát olvasónaplót írni minimum badarság; nagyjából mint amikor Robinsonnak eszébe jut, hogy hasznos elfoglaltság gyanánt akkor nyelveket fog tanulni.).. De kafa!

Bár az kétségtelen, hogy Szerelmetesfeleségtársam piszok mód hiányozna. Bármennyit is tűnődöm, tipródom, mérlegelek mostanában miatta. Meg persze hiányoznának a gyerekeim. Meg Ofi barátomék. Meg azok is, akik most is hiányoznak, mert vagy nagyon messze laknak, és emiatt úgysem találozunk, vagy már meghaltak. Ez biztosan így lenne. Ismerem magamat.

De kipróbálni azért nem lenne semmi egy üres várost!

Aztán felfogja azt is, hogy a dőzs nem fog sokáig tartani. Ember kell mindennek a működtetéséhez. Le fog állni az áramtermelés, s akkor leállnak majd a hűtők is. Marad a konzervétel. Áram nélkül aztán nem fog működni a vízszolgáltatás sem… Nem lesz meleg víz sem a fürdéshez.

S így éri utol Robinsont először a kultúra fizikai létezéshez köthető kényelmének a részleges megszűnése. Azért részleges, mert felfedezi, hogy a volt munkahelyén még van energiatermelés, ezáltal van áram, s minden ami az árammal jár.

Ha beteg lesz, gyógyszer annyi van mint a tenger, de ha valami olyan betegsége lenne, amelyben segítségre szorul, akkor már komollyá válhat a baj.

Közlekedni tud, autó van mindenfelé, csak kulcs legyen benne. Áram híján a benzinkutak szivattyúi sem működnek.

EGYEDÜL – A LÉLEK MAGÁNYA
Ebből lehetett volna nagy nyavalygás is. Bogáti máshogyan oldotta meg a kérdést. Legalábbis egy láthatatlan csellel. Robinsonnak nincsen kivel beszélgetnie, nem hall többé emberi hangot. Állatit sem. Nincsen fizikai kapcsolat se, sem gyengéd, sem erőszakos.

A magány annál a gondolatnál kezdődik, hogy azt sem tudja, miért történt egyáltalán a micsoda. Nem tudhatja, mert hogyan, honnan, kitől, mi által tudná? Nem számolhattak be róla a tévécsatornák, a rádióállomások, a napilapok. (Internet még a világban nincsen, de ha lett volna, oda sem lett volna ideje senkinek feltöltenie, hogy éppen most válik porrá.)

Ezért Robinson okokat, indítékokat keresgél. Hol máshol, a könyvtárban. Amiről eleve tudja, hogy reménytelen vállalkozás.

És itt jön a csel. Ami kamaszkoromban nem tűnt fel, simán emésztettem. Most, így nyugdíj felé tartva kicsit unatkoztam felette. Mert az történik, hogy Bogáti nem követi a nagy előd, Defoe példáját, s nem ragad le a mindennapi túlélési csipcsupságok részletezgetésénél, hanem mer nagyot álmodni, és látomásokba vagy mikbe kergeti a fizikus-matekost. Ami kissé zavarba ejtő, majd nagyon az. Főleg a hosszával. Meg a tartalmával.

Ugyanis Pataky Robinsont elragadják az ufók. Akikkel aztán társadalmi, filozófia, antropológiai kérdések tömkelegéről beszélget, nagyon hosszú oldalakon át. De tényleg nagyon hosszúakon át. Nem unalmas a beszélgetés, bár kétségtelenül figyelni kell rá. Csak éppen hullámzóvá teszi a könyv egészét. Főleg,mert még csak nem is valós történet. Mármint a történeten belül sem valós.

Az a hullámzás oka, hogy regény eleje cselekményes. Látjuk mit tesz Robinson, hogyan próbálja feldolgozni, hogy egyedül maradt, látjuk, kik voltak az esemény előtt körülötte, barát, nő, főnök, látjuk hogyan iparkodok túlélni. Miközben kicsit küzd azzal is, túl kell-e élnie egyáltalán. Aztán gyün ez a látomásos, filozofikus ufó-izémizé. Ami egyébként egyáltalán nem rossz, csak éppen nem értem, pontosan mi a fene. Aztán a könyv utolsó harmada megint cselekmény, méghozzá jó nagyon. Majd jön egy csavar, hogy aztán az utószóban jöjjön még egy, hogy ne tegyük le elégedetlenül a könyvet,és megmaradjon a töretlen optimizmusunk.

KONKLÚZIÓ
Az embert a környezete határozza meg. Akit nem, az jobbára antiszociális és/vagy pszichopata. Szükségünk van egymásra, ha tetszik, ha nem. Nem csupán azokra, akikről tudjuk, hogy szükségünk van rájuk, hanem úgy általában. Mert minden kozmopolitizmus nélkül mondom, globálisan is „egy vérből valók vagyunk”, nem csupán lokálisan. Ember az embernek embere. Hogy legyen alanya a szeretetnek. Robinson alanyai csak az emlékezetében és a képzeletében léteznek, jönnek is a lázálmok és látomások.

*
Most is az van, ami már sokszor: ülök az ágyunkon, írok, olvasok. Szerelmetesfeleségtársam itt gömbölyödik tőlem másfél méterre. Úgy fél órája nem szóltunk egymáshoz. Dolgozik az íróasztalánál. Van amikor a szituáció nagyon hasonló, csak nem dolgozik, hanem olvas, képeket nézeget, kiruccanást, nyaralást szervez nekünk, bringát keresgél magának, ilyesmiket csinál. Együtt vagyunk, de nem szólunk a másikhoz.

Képzeld, nőből van és viszonylag jól tud hallgatni! Tudom, elképzelhetetlen, de igazán igaz!

Szóval itt vagyunk hárman, SzFT, én meg a csend, és tudod mi van? Az, hogy még így is jó együtt lenni. (Ahogy jó úgy elaludni, hogy fogjuk egymás kezét, és már nem is tudjuk, hogy fogjuk, mert alszunk.) Nincs tényleges kontaktus közöttünk, mindkettőnket elfoglal a maga dolga. De meg van acsak a másik jelenléte, látványa, neszezései, zörejei, testzajai (na, igen; „Morzsám, ez csúnya volt! És büdös!”, „Nem én voltam!”, „Hát kicsoda?”, „Csemete volt!”, „Hiszen nincs is itthon!”, „Látod, mi mindenre képes? Vigyázz vele, mondtam én!”).

S bizony, ha ez se lenne, de egyáltalán nem, az több volna, mint szomorú! Ez tragédia lenne! Az üres város szabadsága ide vagy oda, ez igazán tragédia lenne!

*
Bogáti Robinson történetét ott hagyja abba, ahol Merle elkezdi a MalevilI-t: egy világégés
után mit kezdhetnek egymással a túlélők, ha vannak? Merle nem optimista. Bogáti az. De ő sem meri kifejteni a Második Kezdetet.

A könyv jó is, meg nem is. Egy biztos, maradandó élményt hagy az emberben. Mármint pozitívan maradandót. Ezt mondom a második olvasás után is. A bármilyen okból egyedül küzdő, magára utalt főhősök sorában C. Robinson története mindenképpen kiemelkedő. És szórakoztató. Elgondolkodtató. Töprengésre késztető. Ésatöbbi! Csak azért mondom, hogy olvasd el, nem bánod meg! Nem mondtam: úgy sci-fi, disztópia, hogy a szöveg szépirodalom. Vagyis minőségi.

*
2023, áprilisának harmadik napja. Munkanap. Nem a szokásos telephelyen dolgoztam, hanem a másik nagyon, mert az ottani kolleginának azt mondta a főnöknénink, hogy szabadságra akar menni. Hát ment. Én meg oda, helyette. Olyan kis megállás nélküli nap volt, aztán amikor megállhattam, még nem volt vége, várt rám úgy két óra várakozás és időből kicsúszás. Nem örültem, mert ráadásul még alul is öltöztem, fáztam egész nap. A kocsi fűtése meg enyhén szólva nem hibátlan. De mindennek vége van egyszer. Fáradt vagyok. Ami pozitívum: a hét legalább csak négy munkanapból áll, pénteken nagypéntek lesz. Aztán meg nekem is mondták, hogy szabin akarok lenni. :-) Várom!

Mandragoria>!
Bogáti Péter: Az utolsó ember

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Könyvtári leselejtezés alkalmával akadt rá Párom, de – bár nem különösebben fogott meg a fülszövege, amire olvasás előtt már nem is emlékeztem és meg se néztem –, én is elolvastam. Így nem igazán tudtam, hogy mit kapok, de a cím egyértelmű és sokat elárult. Ehhez viszonyítva fura volt az eleje, a kutatóintézet meg az egész KL-dolog (amit nem teljesen tudtam magam elé képzelni, ebből kifolyólag nem is igazán értettem a mibenlétét, inkább csak sejtettem és a katasztrófa bekövetkeztekor kicsit közelebb került), és mire kezdtem volna belerázódni a szereplőkbe meg a helyzetekbe, mire kirajzolódott volna valami személyes konfliktus, célok és okozatok, hirtelen huss: volt és nincs. Jöttek máris a nagy filozófiai elgondolások az emberi természetről és a társadalomról meg a magányról, amit szépen körbevettek az élet újrateremtéséhez és fennmaradásához szükséges tudományok és ismeretek. Ez egy idő után kicsit unalmas volt már, pedig a természet megváltozása és a katasztrófa kitalálása még érdekes volt, de az amőbák kutatása és a könyvtárak bemutatása pl. már nem különösebben izgattak és túl sok volt, aminek a témájába az író bele-belekapott.
A sok tudományos ismeret megszerzésére irányuló törekvéseket az egyéni emberi gondolatok és cselekedetek szakították meg, amik a kezdetleges szabadságérzésből szinte átmenet nélkül váltottak át nagyfokú kétségbeesésbe, és elhagyatottságba, amik hallucinációk és sokkok hadát eredményezte és ösztökélte egyre képtelenebb tettekre Robinsont, de végül mégsem törik meg, kitart az emberiség emléke mellett és teljesíti a magának kirótt valamilyen cél elérését.
Fizikailag nagyon hosszú utat jár be, ide-oda autózik, s ezek az indíttatások nem voltak mindig követhetőek, hogy mi miből következett, miért kellett elmenni a könyvtárba vagy megírni a „dolgozatot”, hisz ezeknek (ahogyan gyakorlatilag semminek sem) nem volt kézzelfogható következményük.
Az, hogy aztán a végére miért jutunk el a tengerre, szintén homályos volt, elveszett a számtalan múlt körül játszódó gondolat között. S bár reményt ad, egyben nyugtalanítóan óriási hiányt is.
spoiler
A szerző utószavából kiderül, hogy valós kutatási ismeretekre (Selkirk-Robinson-tekercsek) alapozta a regényt, de ez nem helyezi más világításba, kicsit érdekes volt ugyan, ez igaz.
Bár nem egyedi a téma, de az írói stílus – a fentebb említett részektől eltekintve, illetve azokkal együtt összevetve – mégsem teszi unalmassá. Néhány részt sokallok bele, de egyszeri olvasásra jó volt.

1 hozzászólás
Blissenobiarella>!
Bogáti Péter: Az utolsó ember

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Nagyon elmélkedős, nagyon filozofálós, nagyon elmélyülős, szépirodalmi igénnyel megírt, élvezetes könyv ez. Egyes pontjait egyenesen zseniálisnak találtam.
A szerző utószava különösen érdekes.

Ugyanakkor megvallom, most nem tudott annyira lekötni, amennyire illett volna odafigyelnem rá; túl pörgősek a napjaim, ebbe most nem fér bele igazán az, amit ez a könyv megkövetel. Mindenképpen újra fogom még olvasni, mert van ennek mélysége bőven. nem bírom ki A nevek viszont borzalmasak végig: Albert, Etel, Birike….. mintha valami hülyenevű szereplők versenyén akarna indulni a könyv.

    

Update 2018:
Bővebben: http://www.cinegore.net/2018/06/25/bogati-peter-az-utol…

1 hozzászólás
verkat>!
Bogáti Péter: Az utolsó ember

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Ezt a könyvet méltatlanul felejtették el. Nagyon nagyon jó volt. Igazi képzeletjáték, amit mindannyian játszunk nap, mint nap. Hogy egyszer csak egyedül maradunk. De teljesen. Hogy akkor mihez kezdünk. És ezt a szerző tökéletesen kibontja, végigviszi. Persze annyi szerencséje van ennek a modern Robinsonnak, hogy kizárólag az élővilág pusztult el, a növények és a tárgyak megmaradtak. És mellette még egész jól filozofál. Olvassátok

Xinti>!
Bogáti Péter: Az utolsó ember

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Miközben olvastam a könyvet mindenféle szörnyű kritikát akartam írni, hiszen biológusként majdnem minden tudománytalan baromságnál szíven akartam szúrni magam. Hiszen ne legyünk már ennyire amatőrök kedves Bogáti Péter, kinyitunk egy középiskolai biológia tankönyvet és megnézzük a megfelelő fejezetben, hogy a gomba az nem növény, a baktériumok azok a baktériumokhoz tartoznak, tehát se nem állatok se nem növények, attól, hogy a növényke fényben felesleges O2-t gyárt, attól még neki is ugyanúgy vannak oxidációs folyamatai, nem minden állatnak van hemoglobinja (durva lenne, lecsapom a pókot meg a legyet és minden tiszta piros lesz). Ha megnézek egy halott papucsállatkát egy mikroszkóp alatt, akkor annak nincsen maradó csontváza, amiből én megállapítom, hogy igen ez a papucsállatka halott, hiszen csak a váza úszkál itt. A filozófiai elmélkedésekben, az egyedülléttel vívott harcban néha elveszítettem a fonalat. A történet végére éreztem már valami tisztaságot a gondolatokban, de pl (SPOILER!!!) amikor eljöttek a földönkívüliek olyan sok végtelenül logikátlan gondolatmenetet olvastam… A legnagyobb gond, hogy az író megpróbált tudós fejjel gondolkodni, de ez nagyon nem megy neki. Amikor a földönkívülivel beszél, megítélésem szerint a rossz kérdéseket teszi fel és azokra még rosszabb válaszokat ír. Kallódtam, szenvedtem a történetben, ami számomra egyáltalán nem sci-fi. Aztán elérkezett az Utószó a Selkirk tekercsek történetével. És ez teljesen megzavart. Azóta sem tudom hova rakni az Utószót, mert nagyon gonosz és nem illik a történetbe. Egyszerűen nem hiszem el, hogy valami időutazó tekercseket rejtett el, vagy egy korábbi emberi civilizációból ennyi maradt, és egy több ezer éves magnetofonszalagon még a földönkívüliek eljövetele is hallható. És tényleg csak ennyi maradt egy civilizációból, semmi más nyom, és természetesen az evolúció mindent ugyanolyan formában újra elkészített. (Höhö, persze) Csak az eredeti Alexander Selkirk-ről találok bármit, aki skót tengerész volt, a Robinson Crusoe történet eredeti hőse.


Népszerű idézetek

t_ildiko P>!

Meghalni viszonylag könnyű. Haldokolni nehéz. Sokáig és egyedül.

81. oldal (Kossuth, 1982)

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

mcgregor P>!

Három éve ismertem Etelt. Társaságban mutatták be, és hamarosan megkedveltük egymást. Azon kevés nők közé tartozott, akikkel szívesen jártam színházba, étterembe, társaságba is, mivel Etel mutatós megjelenésű volt. Magas, arányos termet, rövid, szőke hajjal és szabályos arcéllel. Külső eleganciáját – kicsit sportosan öltözött – nem hangsúlyozta, de nem is leplezte nőiességét. Etel úgynevezett önálló nő volt, a garzonférfi megfelelője, de a szerencsésebb változatból, amely függetlenségében is megőrizte szexualitását. Talán azért, mert csinos volt, míg a legtöbb független nő magányos, vagy azért, mert csúnya, vagy azért mert elhagyták. Etel alighanem azért volt oly önálló, mert bármely percben elkelhetett volna. Nem akarta lekötni magát, szerette a változatosságot, amiben egyébként része is lehetett, mivel egy nagyvállalat jónevű üzletkötőjeként bejárta a világot. Sosem kérdeztem meg, hogy ilyenkor mivel tölti az estéit, igaz viszont, hogy Etel sem rendült meg, ha azt hallotta, hogy másokkal is előfordulok. Nem akartunk egyebet, mint csupán annyit, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában. Szabad társulás volt ez, távolról sem mértékletes, de feltétlenül előzékeny és tapintatos. Ami tény, az tény: alkalmasabb partnert keresve sem találhattam volna, s ezt méltányoltam annyira, hogy ne rontsam el fölös érzelmességgel.

35. oldal

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Galambdúc>!

A szenvedély az ember értékes energiái közé tartozik, csak az ostoba pazarolja el feleslegesen.

11. oldal

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

Galambdúc>!

Az ember ugyanis társas lény. Erről sosem szabadna megfeledkezni. A tömeget együtt nem szeretem, mert mozgásának iránya és ereje nehezen kiszámítható, s gyakran a józan megfontolást is nélkülözi. De a magány, a bezárkózás eredendően idegen az ember természetétől. A tartós magány feltétlenül konfliktusokhoz vezet – önmagunkkal. Márpedig az élet akkor is szolgál elegendő konfliktussal, ha az előre várhatóakat megkíséreljük kiiktatni közülük.

13. oldal

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

FeketeAlex I>!

A nukleonnak nincs lelke – szerencsére, de ugyanez a férj esetében már problematikusabb.

10. oldal

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

FeketeAlex I>!

A tartós magány feltétlenül konfliktusokhoz vezet – önmagunkkal.

13. oldal

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

1 hozzászólás
t_ildiko P>!

Valamikor a halottakat mondták a legengedelmesebb alattvalóknak. Tévedés volt. A halottnál nincs engedetlenebb. Bármit megtehetünk vele, de ő semmit nem tesz meg nekünk. A halottal szemben még az erőszak is hiábavaló. Engedelmességre csak az élő bírható. Félelemmel – erre jók a fegyverek. Mígnem bekövetkezik egy pillanat, amely már nyomósabb eszközöket kíván a fegyvereknél is.

162. oldal (Kossuth, 1982)

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

bubeszq>!

Egy bordéyház akkor is csak kupleráj, ha a lányok zongoráznak vagy integrált számítást végeznek két ölelés között.

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

FeketeAlex I>!

Én mindig a rosszabbik lehetőségre számítok, s akkor nem érhet meglepetés, legfeljebb kellemes. Az egész csak beállítódás kérdése.

7. oldal

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története

psych P>!

Van, aki nem kedveli a kalandokat. Aki többre becsüli, hogy a tankönyvben leírt képletek alapján dolgozhat és nem kívánják tőle, hogy ő találjon ki képleteket. Aki már reggel szereti tudni, kivel fekszik le este, és nyugodtan alszik el este, mert tudja, mire ébred reggel. Aki elengedi a kellemes meglepetéseket annak fejében, hogy nem érik kellemetlenek sem.

138-139. oldal

Bogáti Péter: Az utolsó ember avagy C. Robinson különös története


Hasonló könyvek címkék alapján

Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem
Andy Weir: A marsi
Stephen King: Végítélet
William R. Forstchen: Egy másodperccel később
Dmitry Glukhovsky: Metró 2033
H. G. Wells: Az időgép
Szöllösi Kristóf: Acélszentek
J. Goldenlane: Holdnak árnyéka
Justin Cronin: A szabadulás
John Wyndham: A triffidek napja