Sinistra ​körzet 87% 597 csillagozás

Arctalan hatalom esztelen parancsainak engedelmeskedve éldegél szárított gombán és ízesített denaturált szeszen tengődve Sinistra körzet népe. Ráadásul időnként még a vészesen fertőző tunguz nátha is felüti itt a fejét.
Nincs barátságtalanabb és kiszámíthatatlanabb vidék Sinistra körzetnél, az éghajlat zord, a várható élettartam nem túl magas, így aki csak teheti, felkéredzkedik Mustafa Mukkerman csütörtökönként érkező fagyasztott húst szállító kamionjára, hogy az álom úticél, az ígéretes Balkán felé vegye az irányt.
Van azonban egyetlen szereplő, aki makacsul mégis Sinistra körzetbe vágyik, ő a mi főhősünk, az életművész, a kívülálló, aki Andrej Bodor álnéven, a fogadott fiát keresve a helyi karrierlehetőségek minden szédítő lépcsőfokát bejárja, úgy mint az erdeigyümölcs-betakarító központ diszpécsere, a halottkém helyettese, és végül mint tisztes útkaparó.
Andrej Bodor beszámolójából ismerjük meg ezt a különös, titokzatos helyet, szélsőséges természeti adottságait és elképesztő lakóit, akikkel hihetetlen, groteszk kalandokat él át, és akikről egy kis sötét mágiába mártott fekete humorral és kimeríthetetlen mesélőkedvvel beszél.
Jól tudom, hogy minden Bodor Ádám által teremtett világ életveszélyes, de mégis szívesen időzök bármelyikben, mert senki nem ért nála jobban ahhoz, hogy a dolgok torz, visszataszító és kiszámíthatatlan oldalát valódi szépséggel párosítsa össze.
Ez az erdőillatú, kóbor ködfoszlányokkal és búvópatakokkal játszó, estére minden tócsát finom jéghártyával beborító próza gyilkos kedve és abszurd ízei ellenére is gyönyörű.

Egyre mélyül abbéli meggyőződésem, hogy Bodor Ádámot olvasni nemcsak felemelő érzés, hanem egyenesen megtiszteltetés.

Még 1992-ben, a Sinistra körzet eredeti megjelenésének évében, a valamikori Holmi folyóiratban megjelent „Adam Bodor leinti Mustafa Maupassant kamionját” című esszéjében, Orbán Ottó fogalmazta meg számomra a bodorádámság mélyvalóját, amikor néhány mondatban Kafkától Márquezen át, egészen Ceauşescuig :) vezeti az abszurd, mint világdivat irodalmi sommázatát:
Kafka a rádöbbenés világirodalmi lángelméje, egy emberiségpillanaté, mely önnön természeténél fogva mulandó, ezért van az, hogy elemi döbbenetének a Kafkát követő utódok kezén hideg stílussá, az abszurd világdivatjává kell silányodnia. Kafkánál még testmeleg a döbbenet, az ő napja még kel és nyugszik, és noha fekete fénnyel von be mindent, belülről, a szívtájék felől süt.
A le nem nyugvó nap már García Márquez korának totemábrázolata. Korunké, melyben már senki nem képes megdöbbenni semmin, miközben a hallgatag többség sósmogyorót ropogtatva nézi a képernyőn nagytotálban égő műemlék városokat, és ahol a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozik az, hogy az ember az életét egy börtöncellában élje le, és a cellában egy örökké égő villanykörte éles fénye hasogassa a szemét. Mondhatnánk, mi ehhez vagyunk szokva.
Bodor Adám ennek a kornak az írója. És úgy erdélyi magyar, ahogy García Márquez kolumbiai.
Egy mély értelmű viccel jellemezve őt: latin-európai, annak minden nyomorúságával és távlatával. Magyarsága persze meghatározó, ahogy a helyszín is azonosítható és fölcserélhetetlen. Mindazonáltal megkockáztatjuk azt az állítást, hogy Bodor Ádám a maga magyarságát mindenekelőtt emberi állapotként, a megalázottak és megszomorítottak dosztojevszkiji léthelyzeteként éli át, ahogy írói működésének célja sem egy suszterdiktátor fényességes-urunknak-kivan-a-valaga-a-nadrágból országlásán gúnyolódni; nagyobbakra lát: az az ország, amelyben ő él, minden hiteles részlet ellenére, sőt minél több a hiteles részlet, annál inkább, nem a világtérkép fűtetlen, sorban álló emberektől tarkálló, valóságos országa, hanem a képzeleté, a művészi sűrítésé. A pokol és egyben a pokol paródiája, a napi működéssé szervezett abszurditás, a kafkai fekete-fehér, ahogy a Balkán élénk színeivel kendőzi magát. Ebben az országban csakugyan sohasem áldozik le a nap. Merev aranymaszkkal az arcán áll az irdatlan magasban, valami agyondekorált emelvényen, és huszonnégy órán át szónokol, vagy alszik, vagy nagyokat fingik, vagy talán nem is él, nem is áll már ott, mert a nagy fényességétől őt magát nem látni, csak szófukar és minden helyzetet egyből átlátó ezredeseit, századosait, hadnagyait.
A szerkezetet. A francia forradalom vérmosta álmát az igazságról, mire idáig ér. A nyikorgó, recsegő, madzaggal megerősített kivégzőgépet, melyet Törökországból csempészett rozsdamentes késpengékből és helyben lopott faáruból eszkábált össze egy hazafiatlanságért börtönbüntetését töltő ácsmester, akit elsőnek végzett ki vele a gépezetet azóta is rendben üzemeltető, titkos állományú, rangjelzést nem viselő törpe, hogy Bodor Ádám stílusában írjuk le Ceauşescu Napállamát. link

Szerencsés az az irodalmi közösség, amelynek Bodor Ádáma van.
Meg olyan klasszikusai, mint a Sinistra körzet.

Ehhez a könyvhöz nem kell értékelés, klasszikus, még a Wikipédia is alapos elemzést ír róla. Aztán ott van a rengeteg irodalomtörténészi-kritikai elemzés is – Bodor Ádám megkerülhetetlen. Itt a molyon is 135-en értékelték (2018. november 20.). Mindenki megtalálhatja a maga kedvencét. A fanyalgók is, a rajongók is.
Szerintem remekmű, hibátlan remekmű, a hangulata, a táj és a nevek és a hol szürreális, hol pedig groteszk cselekményfordulatok mágiája engem mindig elvarázsol, akárhányszor olvasom újra.

Idő van, téliesítettük a kertet. Elpakoltuk a bútorokat, kiástam a megmentendőket, betakarítottam a betakarítanivalókat, kipakoltam az üvegházat. Ötkor sötétedik, sokat esik, hétvégére havat mondanak, ha egyszer rákezd, meg sem áll április-májusig. A következő fél évre semmi dolgom nincs kint az elkerülhetetlen szociális interakciókon és a hólapátoláson kívül, bent pedig meleg van, nyugi, ropog a tűz a kandallóban, én meg olyasmi olvasmányra vágytam, ami téli. Téli, de nem csillivilli diznikarácsonyos, hanem sötét, véges térben játszódik, havas és amolyan gothic. Freud tapsikolna örömében.

Aztán @Zero virtuálisan a kezembe nyomta a Sinistra körzetet, én meg hittem neki, mert az összes molyfigyeltem szerette, arról nem is beszélve, hogy az elborult irodalmi vonal keleti blokkját kedvelő férjem polcán amúgy is ott figyelt már a kötet. @Izolda (mint később kiderült, pontos) „érvagdosós” műfajmegjelölése további bizonyítéka volt annak, hogy jófelé keresgélem azt, amit meg akarok találni. Aztán annak dacára, hogy az első 10-20 oldal még halmozottan miafranc érzést váltott ki bennem, amikor elindultunk lefelé a Baba Rotunda lejtőjén, átadtam magam a máramarosi gothic-nak denaturált szeszestül, bányavágatokban tartott medvéstül, tunguz náthástul és levágott fülestül. Tekintve, hogy sem képes, sem hajlandó nem vagyok olyasfajta zengzeteket kiötölni Bodor Ádám írói stílusáról, amiben a ”hiányokkal jelzett teljesség oszthatatlanságának egymásba érő, egymásba játszó felületei” vagy hasonló szókapcsolatok szerepelnek – wtf, de most komolyan, ki írta ezt a fülszöveget?! –, csak annyit suttogok elismerően az erre vágtató télbe, hogy bravó, Bodor Ádám, bravó.

Mérhetetlenül sokat kaptam ettől a könyvtől. Senki soha ilyen szépen meg nem írta, hogy milyen a diktatúra bőrünkre tapadó szaga, hogyan épül be az elnyomás és a kiszolgáltatottság minden korty italba amit csak legurítunk a torkunkon, de még a nézésünkbe és a fejtartásunkba is.
Fejezetenként jelent meg a Holmiban, gimnazista voltam akkor, minden hónapban nagyon vártam a friss számokat. A könyv épp az érettségim évének könyvhetén jelent meg, ezt kaptam búcsújádéként a magyartanárnőmtől.

„Szobám ablakából addig tekintettem kifele, a szürkületben távolodó dölyfös hegyormokra, amíg végképp elmerültek a kelet felől közeledő lila sötétségben. De a Dobrin mögött a hold is készülődött, rezes fénnyel árasztotta el közelében az eget. Az egyik hegyházra bundásan, pihésen kicsi felhő domborodott. Színe pont olyan volt, mint azé a kicsi állaté, amelyik egyszer megette a Géza Hutira fülét.”

Én is efféleképp merültem bele ebbe a történetbe, olyan volt olvasni, mint egy szép nyári napon szénaboglyán heverészve elnézve a bárányfelhők ünnepélyes vonulását a szikrázó égen, melyek hol bársonyfenekű Elvira Spiridon, hol lepkeszemű Coca Mavrodin vagy épp szürke gúnárok jellegtelen alakját öltik magukra, miközben eltaposott bogarak szaga leng halványan a légben, néhol egy kis szomorkás egérszaggal keveredve.
Különleges hangulatkönyv a javából, csodás leírásokkal és mágikus életekkel tompítva a valóság kemény éleit, amik sebeznek, ha nem mozog köztük roppant óvatosan az ember.

A Sinistra-körzet az én olvasatomban egy szimbolikus alkotás. Megélt, kikristályosodott tapasztalatok formába öntése és nevesítése egy seholsemvolt, de sok helyre hasonló vidéken, az érintetlen természet ölelte távoli periférián, ahol mégis a hatalom az úr, amelyet a helyi vezető pozíció birtokosa gyakorol. S akik itt élnek, tudják, nincs mit tenni, a hatalom mindig eléri célját. Ezért érzelemmentes, beletörődő, rezignált a magatartásuk, mert úgy érzik, nem nyílik lehetőség ez ellen tenni, lehetetlen ellenszegülni. A személyazonosság elvesztése, az alibi munkakörök, a lakóhelyek kijelölése, bolondok házába záratás – s még sorolhatnám – mind-mind a hatalom „jogában” álló eszközök, amelyekkel kiteljesedik a nem sötét – de„sajátos fényviszonyokkal bíró”- diktatúra.
Zseniális mű, érzékletes nyelvezet, mély természetismeret és ábrázolás. Ma került a kezembe, de letenni nem tudtam. Mindenkinek el kellene gondolkodnia, vajon végleg eloszlottak fejünk felől a setét felhők, vagy lenne mit szóvá tenni, vagy tenni…

Valahol a határ közelében található a félelmetes Sinistra körzet, ahova a vándor főhősünk is betéved valamiért. Itt mindenkinek megvan a neve és a foglalkozása, főhősünk hirtelen egyikkel sem rendelkezik, mivel eltűntek az iratai. Megkapja az Andrej Bodor (minő véletlen, a szerzőt is hasonlóképpen hívják), és gyümölcstermesztő lesz, de hamarosan el kell hagynia a környéket, de a körzet új vezetője megkegyelmez neki és mindig új feladatot kap a hölgytől. Lesz ő még hullavigyázó is és mint kiderül, a fogadott fiát keresi ezen a nem mindennapi tájon….
Bodor Ádám rövid regénye egy kilátástalan élethelyzetben levő települést mutat be, ahova akár egy eltévedt vándor is könnyen beilleszkedhet, ha elvállal mindent amit felkínálnak neki. Amolyan ezermester a hősünk, mert több foglalkozást is kipróbál a regény során. A keserédes sorokat könnyen követhetjük, sokszor kisebb tájleírás is belevegyül a cselekménybe, miközben mi azon gondolkodunk, ki ez az Andrej Bodor és mit akarhat egyáltalán? Ha nem is kapjuk meg a választ a sorok között, egy érdekes, modern regényt olvashatunk a kortárs magyar irodalom egyik oszlopos tagjától, ami első regényei közé tartozik. Magyar szépprózát kedvelőknek mindenképpen kötelező olvasmány!

Jobb későn, mint soha. Ezt a 31 évvel ezelőtt írt 158 oldalt most kellett elolvasnom, nem volt késői időpont, ugyanis a kiváló kortárs írások örökérvényűek.

Dobrin Cityben és a sejtelmes Sinistra körzetben hűvös, borongós az időjárás és a hangulat. Ahogyan Nikifor Tescovina, az olajos hangján tájékoztatta főhősünket, (később felvett néven) Andrej Bodort: ”Itt minden a hegyivadászoké” –, abból szinte máris sejthető volt, hogy bizony ez nem lesz egy romantikus new adults regény. A kakukkfüves és szeder illatú, de nehézségekkel teli hétköznapok kissé megváltoznak gyümölcsbegyűjtő hősünk számára, (aki nevelt fiát jött keresni erre a területre) amikor meglátogatja őt a vörös kakasnak nevezett idegen…

Fagyos téli estéken az erjedt gyümölccsel ízesített vizes denaturált szesz kortyolgatása közben azt sem tudja az ember milyen nap van. Bár a csütörtökre különösen figyelt Andrej, mert a török kamionos akkor repesztett végig a poros országúton, fagyos bárányhús szállítmányával. Andrej a körzetben kipróbálta magát néhány szakmai területen, úgymint gyümölcs gyűjtögető, fotós, útkaparó, helyettes halottkém. Az mondjuk kellett is, mert elég sűrűn haltak arra az emberek.

Sűrű, tömény írás, amire nagyon kell figyelni. Minden egyes szónak erős jelentése van a mondatban, ezért nincs is benne semmi fölösleg. A direkt ambivalens írásmód ezt még fokozza is. A környezet csodás képszerű, szinte illatos leírása és a diktatúra egykedvű hétköznapjai, cselekményei egymást taszító jelenség is lehetne, de mégis egy furcsa egységet ad. A groteszk humor, a vicces fantázianevek szétcsapják kicsit a durva, diktatórikus eseményeket.
Mintha Örkény dialógusai belecsöppentek volna a Waterworldbe.

Bodor írásmódja nagyon erős, határozott, nagyon átgondolt. Szinte mindegy miről ír. Mindenesetre a Sinistra körzet és furcsa lakói néhány napig még itt fognak keringeni az agyamban.

    A Sinistra körzettől nem lehet elszakadni. Sem az ott élőknek, sem pedig az olvasóknak. Belénk ivódik, átjár bennünket.
    Furcsa kettősség uralja az egész könyvet. Kitalált hely, mégis pontosan lokalizálható. Novellákból épül fel, melyek egy regény fejezetei. A fejezetcímek birtokos szerkezetek, miközben az itt élők semmit nem birtokolnak, még nevüket is elveszik tőlük. Mindenkinek van munkája, de senki nem dolgozik. Emberek az állati lét szintjére süllyednek, egyiken-másikon állatokra jellemző tulajdonságok jelennek meg (világító szemű kislány, kiszőrösödő asszony, az őrszemélyzet tagjai egyenruhájukban úgy festenek, mint a „szürke gúnárok”, az „elitet” képviselő hegyi vadászok pedig „hiú szarvasok” stb.)
    A regény rendkívül erősen hat az érzékekre. A körzetben szinte mindig tél van, a hideg a csontunkig hatol, tekintetünket elhomályosítja a szürkeség, orrunkat kellemtelen szagok irritálják, íztelen ételek pedig a száj nyálkahártyáját. Az itt élőknek szinte egyetlen célja, hogy az érzékeik megkapják a mindennapi minimumot: ne fagyjanak meg, kerüljön valami a gyomrukba, idegeiket rossz szesszel tompíthassák és nyerjenek szexuális kielégülést – szinte mindegy kivel. Feltámadó vágyak vannak – az érzelmek, a szerelem csakúgy, mint a szülői szeretet vagy a barátság, ismeretlenek.
    A totalitárius rendszerek mibenlétét talán még senkinek nem sikerült ilyen pontosan felvázolni. A közönyt, az elidegenedést, a nemtörődömséget, a megfélemlítést, a gátlástalanságot, a töredezettséget. spoiler
    Ez a rövidke könyv rendkívül sokrétegű, gazdag. Egyetlen olvasás során földolgozhatatlan.