A ​börtön szaga 90% 63 csillagozás

Már egy ideje érzelmi analfabétának érzem magam, akinek az EQ-ja egy liter megfagyott, kemény zsíréval van azonos szinten. Engem ugyanis nem vonz a legkevésbé sem – B. Á. szavaival élve – "az ömlengés, a kitárulkozás, a pátosz"*, és jobb' szeretem, ha egy írás objektív.
Nem is igen szoktam interjúkat olvasni, épp azért, mert túl személyesek, és túl direkt módon akarnak könnyeket csalni az olvasó szeme sarkába. Bodor Ádám kivétel, vele szemben elfogult vagyok.
Fenemód szimpatikus a mentalitása, az, ahogy az életről és az irodalomról (no és persze a világmindenségről, meg mindenről) vélekedik. Szövegeiben mindig is kerülte a személyességet, sőt, lehetőleg igyekezett mellőzni minden létező személyt, jelenséget, helyet. Nincs nála szépség, finomság, pátosz. Van helyette testszag, nyomorultak, hegyivadászok, a társadalom perifériája, rezignáltság és mínuszok.

Van az az érzés, amikor egy szöveg rád mászik, otromba módon betolakszik a személyi teredbe. Csak jön és jön és mondja és mondja, és a hátad a falnak ütközik, tekinteted szorongva rebben ide-oda, keresvén, hogy hová is menekülhetnél. Halántékodon verítékcseppek gyöngyöznek, a szöveg langymeleg leheletét már az arcodon érzed, és nincs kiút, sarokba szorítottak…
Így érzem magam a személyes hangvételű, patetikus, kitárulkozó, érzelmekben tobzódó szövegektől. Fullasztón az arcomba másznak, hogy szaladnék már el legott. Mint amikor találkozol egy régi ismerőssel, és az illető mindjárt a hüvelygombájáról kezd el beszélni. De még arról is inkább mesélj nekem, mint a magánéletedről, lelki tusáidról és érzelmi hányattatásaidról, mert az ilyen írásoktól nekem klausztrofóbiám lesz.
Bodor Ádám épp az ellentéte ennek. Az ő művei tágas terek, sorai között kénes források szaga és a nyers, háborítatlan természet illata száll**. Zabolátlanul jár a szél a szövegeiben; havas, zord hegyek, medvék, a szó legpozitívabb értelmében vett igénytelenség és létminimum***. Nemesbítő magány, a puszta létért vívott mindennapos küzdelem pótolhatatlan élménye és ereje.
Senki másnak az írásaiban nem érzem annyira otthon magam, mint őnála. Az életrajzi részek is nagyszerűek és öt csillagosak, természetesen, de amikor önmagáról, az irodalomhoz és a világhoz való hozzáállásáról beszél, az konkrétan kihagyhatatlan, mindenkivel elolvastatnám, minden pénzt megér.

Aztán persze lehet, hogy mégis csak bennem van a hiba, és igazam volt azzal a vödör zsírral kapcsolatban. De ha így van, hát legalább nem vagyok egyedül. Mindig üdítő érzés rokonlélekre bukkanni, és amikor az a rokonlélek, akinek minden egyes szavára csak sűrűn bólogatsz, nem más, mint a kedvenc íród… nos, hát az valami csodás.

*https://moly.hu/idezetek/891748
**https://moly.hu/idezetek/891747
***https://moly.hu/idezetek/891745

Miért érzem, hogy Bodor Ádám történetei a valóság és a képzelet határán táncolnak? Talán a „börtönszag” miatt. Persze az életrajzából tudtam, tizenévesen megjárta a börtönt. Azért egészen más volt így olvasnom róla. Miért került börtönbe? Mert a hatalom lecsapott a röpcédulát gyártó tizenéves fiúkra. Veszélyesek voltak, az igazságérzetük úgyszintén.
Bodor Ádám nem vádol, inkább menteget. Nem kárhoztat senkit a csalódásokért. Azért mértéket állít: ki a gerinces, ki a becsületes ember, ki a példakép. /Mint ahogy neki a volt magyartanára./
Hosszú út vezetett az írásig. Furcsa szemlélet az övé, ami nekem kimondottan tetszik.

Bodor Ádámmal kétszer volt lehetőségem személyesen is találkozni. Két éve a könyvfesztiválon, mikor ezt a könyvet dedikáltattam vele, és idén a helyi könyvtárban egy irodalmi esten, mikor pont erről a könyvéről beszélgettek. Ez utóbbihoz hadd meséljem el, micsoda öröm volt számomra, mikor a könyvtárból kijőve megláttam, hogy Bodor Ádám és beszélgetőpartnere tanácstalanul téblábolnak az épület előtt, az olvasótermet keresve, ahova az eseményt meghirdették. Odasiettem, és mialatt megmutattam az utat nekik, egy hölgy lépett oda hozzánk, megkérdezve, milyen eseményre sietünk, ki lesz a könyvtárban? Nagy lelkesen rámutattam egyik kedvenc írómra, majd lazán közöltem, hogy Bodor Ádám. Ezen mindenki meglepődött, természetesen rajtam kívül. :D

Na de hogy az értékeléshez is írjak valamit: Én nem tudom, ki Balla Zsófia, de hogy idegesítettek a kérdései, az biztos. Főleg az elején. Ha megfigyeljük, minden válasz úgy kezdődik: Nem, vagy tévedés, vagy nem tudom megítélni, vagy már az előbb beszéltem róla, stb. Mintha Balla Zsófiát nem érdekelnék a válaszok, csak a saját téziseit erőltetné az íróra, aki persze – szerencsére – nem hagyja magát. A könyv közepén azért már kifejtősebb válaszok is születtek, így végre sikerült elmélyülnöm benne. Több erdélyi írótól is olvastam már ebből az időszakból, nem lehetett könnyű ezeket a dolgokat megélni. Sajnálom, hogy vele is megtörténtek, de valószínűleg ezért is vált ilyen remek íróvá, aki szerencsére ki is tudta írni magából a megpróbáltatásokat, nem is akárhogyan, és ez a lényeg. Továbbra is rajongok. :)

    A 2016. november 18-i esti Szkénébeli Bodor Ádám-est spoiler után szereztem be a könyvet spoiler, s másnap kezdtem olvasni. Nagyon különös hangulatú volt mindkettő.

    Noha azt a fajta reális-szürreális – végső soron egyre inkább nagyon is kézzelfoghatóan valóságos spoiler – világot, amely az általam eddig olvasott regényeiből felsejlett, úgy érzem: sokkal közelebbinek adatik meglátnom a némileg megsejtetett sajátos alkotói módszerének köszönhetően.

    Mind az este, mind ez a beszélgetős kötet szerethetővé tette számomra a szerzőt, s kíváncsivá engem.

    Minden bizonnyal lesz még itt ebből a közeljövőben író-olvasó-találkozó.

Fantasztikus élmény volt olvasni! Önéletrajzi témája ellenére mindenképp nagyívűnek, s tán mondhatni, bármily furán hangzik: grandiózusnak érzem. Legelőször a nyelvi igényesség ötlik az ember szemébe. Oly mértékig választékos a szöveg, s (más írók „jópofizós”, kreatívkodó, önjelölt nyelvújító hevületből fakadó erőltetettségével szemben) annyira természetes, simán hömpölygő, mégis sokatmondó és pontos a megfogalmazás, hogy már önmagában ezért érdemes lett volna kézbe venni a könyvet. Tartalmilag pedig váltakoznak a személyes életélményből fakadó egyedi, elmesélő, és a társadalmi közeg ismeretéből eredő általános, leíró-értékelő elemek. Zseniális. Mennyi humor, tartás, ötlet, és lendület kellhetett ahhoz, hogy adott viszonyok között teljes életet lehessen élni!

Két dolog viszont feltűnt. Egyrészt a kérdezővel mintha nem lett volna kibékülve Bodor; főleg a könyv elején éreztem úgy, hogy talán nem jó kérdés érkezik, vagy rossz ütemben, s ezt B.Á. szóvá is tette. Ahogy haladunk, idővel összecsiszolódtak, de az elején mintha lett volna súrlódás. A másik, hogy szinte semmit nem tudunk meg a magánéletéről, azon felül mondjuk, hogy többször nősült. Ki volt az első felesége, mi történt velük, ki a második, stb. Ilyen szempontból hiányérzetem van; az „én” szigorúan ént jelent a könyvben, soha nem „mi”, feleség(ek), gyerekek. Pedig kíváncsi lettem volna.

Helyenként idegesítően túlstilizált és modoros (Bodor élőbeszéd-hangnemétől, tehát a szépirodalmi műveit természetesen nem értve ide, egyébként sem idegen némi komótos mesterkéltség); mivel pedig ez egy rádióinterjú korábbi változata (kiigazított leirata), szerintem nem ártott volna az élőbeszéd hitelességét egyenletesen megőrizni (értsd: kerülve a túlszerkesztést) a könyvvé alakítás során.

Ettől függetlenül ez egy értékes beszélgetőkönyv, és ezt a jegyben is jelezném, ha nem szólna közbe, apropó, újfent a szerkesztés. A kolofonban látom, hogy ez papíron elvileg egy kulturális elitcsapat munkája (Morcsányi-korszak, felelős szerkesztő: Parti Nagy). Na most ehhez képest annak a kevéssé jelentős perui írónak sikerült úgy leírni a nevét, hogy Llossa (43.oldal, nem vicc), míg magának az interjúalanynak (!) korábbi rövidprózakötete címét úgy, hogy Plussz-mínusz egy nap (203. oldal).

Erre tényleg nehéz szavakat találni. Jár az olvasói pofon.

Nagyon szeretem Bodor Ádám írásait. Ehhez a kötethez azonban nem saját elhatározásomból jutottam, magamtól szerintem interjúkötetet soha nem kezdenék el, könyvklubra olvastam.
Szép volt ez a beszélgetés Balla Zsófia és BÁ között. A címből, a korszakból, korábbi BÁ-olvasmányaimból kiindulva valami sokkal durvábbra számítottam, félve is kezdtem neki, de a sepsiszentgyörgyi éjszaka (tyúk)véres kezdőjeleneténél szerencsére nincsenek sokkal brutálisabb helyzetek.

Személyes, nagyon személyes és elfogult elbeszélés a szerző életének néhány kulcseseményéről. A korai román kommunizmus brutalitásáról, de még inkább az emberi és írói hitelesség problematikájáról nyújt igényes, árnyalt belátásokat. Talán nem is a tényanyag a lényeg benne, hanem a tényanyag finom kezelése, az értelmezés árnyaltsága. Balla Zsófia kérdései pedig nem tolakodóak, hanem érzékeny lelkűek, az alannyal együtt gondolkodók.

Sokáig halasztgattam ennek a könyvnek az elolvasását. Bár sokszor olvastam, hogy olyan, mint egy hamisítatlan Bodor-regény, ezt nem akartam elhinni: egy igazi Bodor-regényt semmihez sem lehet hasonlítani. Ráadásul nem mindig szeretem, ha a szerző „lelepleződik”: a csalódás ilyenkor elég letaglózó lehet. Ezúttal minden aggályom alaptalan volt. Csak az jut eszembe, hogy nagyon bölcs könyv, ami elkerül minden olcsó pátoszt, és nagyon éles képekben és izgalmas sztorikban (közülük több tényleg mint egy Bodor-novella alaphelyzete), nem okoskodva, sértődöttségtől mentesen mesél egy régió mentalitásáról, keserűségéről, kilàtásairól. Rendkívüli és letehetetlen és bodorádámosan, szikáran és hűvösen szívfacsaró.

„Hosszú mese. Igazi kelet-európai történet.” (130. oldal)

Aki szerette a Sinistra körzetet, annak ez a könyv is tetszeni fog. Bodor Ádám élete legalább annyira izgalmas és érdekes, mint a regénye.