Meg ​se kínáltak 85% 563 csillagozás

Azt hiszem, Bödőcs könyvét mindenki úgy kezdi el olvasni, hogy valamiféle elvárásai vannak. Nem csoda, Bödőcs ma a legnépszerűbb humoristánk, megérdemelten, ráadásul megmondóembernek számít, aki látja a problémákat, és kérlelhetetlenül rámutat a fájó pontokra, valamint kegyetlenül gúnyt űz a hatalom kisstílű kisajátítóiból. Továbbá, úgy tűnik, megpróbál túllépni a Youtube biztosította ingatag népszerűségen, és kezdi magát átpozícionálni íróvá. A paródiakötete nem is lett rossz, ha nem is kiemelkedő munka, és most itt az első regénye is.
A Meg se kínáltak nem esik messze Bödőcs eredeti szakmájától, itt is végig egy hangot hallunk, Magyar Oszkár festő és mázoló löki a szöveget a kocsmapultnál, nincs közbeszólás, nincs reakció, csak folyik a szó. Egyrészt ez megkönnyíti az író dolgát, hisz egy regény szerkesztési nehézségeiből mindjárt kipipál egy jó csomót, másrészt meg meg is nehezíti, mert kevés eszközzel kell létrehoznia egy kerek egészet. Mintha egy szál baltával kellene kivitelezned egy Makovecz tervrajzot, állni biztos állni fog, de lehet, hogy a turul ferde lesz a tetején.
A szóözön a késő Kádár kortól napjainkig fest tablót az országról, zömében találó módon, de azért jócskán akad közhelyes átismétlése az anyagnak, mint pl. az aranycsapat, meg a seftelő Puskásék, vagy amikor a rendszerváltástól gyorstalpaló módban átveszi a kormányokat, vannak dolgok, amik már az emberek könyökén jönnek ki. Jobban tetszettek a mikrosztorik, a zalai belügyek, amik kicsiben mutatják meg a nagyot, és még szórakoztatók is.
Mint regény még bőven csiszolható lett volna, de tele van jó poénokkal és sztorikkal, amik elnézésre hajlamosítják az olvasót. Főleg, ha valaki nyíltan és írásban küldi el a csába azokat, akiket oda kíván az ország értelmesebbik fele. Igaz, közben erős konkurenciája támadt Hadházy Ákosban, aki ráadásul sokkal jobban is tömörít.

Köszi, Baldacci… utánad kellett ez! Kezembe sem akartam venni, de vétek lett volna kihagyni BT írását. Hangulatosan fájdalmas látlelet, polemizálás az élet dolgairól. Viccesen, véresen komoly, sírva vigadós, jellegzetesen abszolute magyar. A Nagy Magyar Valóság, és ami mögötte van. Ajánlatos nagyon. Jó stílusban megírt, olvasmányos próza, amit kár lett volna kihagynom. Meglepően jól ír, összeszedett, alapos és jellemző látlelet. humorral, amitől néha olyan, mintha ecetbe szagolnék… Találó és szórakoztató is. Ott fent is el kéne olvassák, ha már tükörbe nem néznek… Az ábrázolt társadalomkép, semmiképpen nem hízelgő, ám legyünk már kicsit bátrak, őszinték: hihetetlenül reális.
https://gaboolvas.blogspot.com/2020/01/meg-se-kinaltak.html

”Az élet értelmetlen úgy, ahogy van, de épp ez az értelme, hogy nincs neki értelme, mert olyan az élet, mint amikor a gyerekek az új cipőjükben a térdig érő pocsolyában ugrálnak, észszerűtlen, de jó buli, kár lenne kihagyni.”

Bödőcs Tibor első regényében egyáltalán nem kockáztat, teljesen biztonságos terepen marad. Főhőse, Oszi monológja ugyanis a stand-up műfajt idézi, egyedül a nyomtatott forma hoz némi újdonságot. Azonban, ami Bödőcs szájából egy előadáson humorosnak és szórakoztatónak hat, az a kocsma pultját támasztó, nárcisztikus, alkoholista festőtől inkább dühítő okoskodásnak. Gyöngyinek címzett előadása jóval kevésbé szól életéről, mint kőkemény politizálásról és társadalomkritikáról. Kritikával lehet élni, sőt vannak helyzetek, amikor kell is, azonban az már korántsem mindegy, hogy milyen stílusban. A „buzizás” és a „Kisgecizés” számomra a teljes tiszteletlenség megnyilvánulásai, amelyek inkább a beszélőt jellemzik, mint azt, akiről nyilatkozik. Az erősen kiélezett felütések nyomorúságos képet festenek a magyar társadalomról, így olvasás közben azt vettem észre, hogy egyre inkább húz le az egész, és már a viccesebb, találóbb mondatokon sincs kedvem nemhogy nevetni, de még mosolyogni sem. Amit még mindenképp érdemes kiemelni, mert nem hagyható szó nélkül, az az írás nőképe, amely egyszerre siralmas és bicskanyitogató. A nőnek, aki csak a fajfenntartást szolgálja, mindenképp legyen világszínvonalú segge, másszon be minél több férfi ágyába, és tudjon dödöllét készíteni, azonban otthon jó mélyen hallgasson. Szerencsére voltak könnyebben befogadható részek is, tipikus vidéki életérzések elevenednek meg a lapok közül, miközben olyan kifejezések születnek, mint a zalabuddhizmus vagy épp a parasztaerobik. Aki szereti a stand-up comedy műfaját, annak biztosan élvezetes lesz olvasni ezt a regényt, én azonban véglegesen megállapítottam, hogy a nagy magyar valóságot erősen torzítva és erőszakosan az arcunkba nyomó írások nem nekem szólnak.

„Csak mondták és mondták. Azóta abból élek, azokból a történetekből.”

A kötet közel sem felhőtlenül vidám, inkább infúziós csőben lassan csordogáló világfájdalomként lehetne jellemezni. Ez ne rettentsen el senkit, én sem erre számítottam. Az élet ilyen, ezt tudjuk jól, vannak jobb periódusok, de mégis poroszkál az ember, ráadásul egy idő után kifelé araszolgatva. Jobb esetben. Lehetne mondani (duplán) rosszmájúan, hogy Bödőcs Tibor felült a kortárs magyar irodalom vonatára. Ez baj lenne? Egyáltalán nem. Szinte merész húzás egy nevettetőtől, akinek az előző könyvének befogadásához meg széleskörű irodalmi ismeretre van szükség. A szerző a komikus stand-up stílusában ad elő egy többlépcsős tragédiát. A főhős, Magyar Oszkár szobafestő, mázoló a humorista előadásaiból már ismert búcsúszentlászlói festő, Ferus, és maga Bödőcs fúziója, belőlük lett gyúrva. Valószínűleg előbbi adta a fizikai megtestesülést, utóbbi a lelket kölcsönözte. Azonban sem Ferus imitált, sem Bödőcs alaporgánumát nem tudtam hozzárendelni, egy új, harmadik, eddig ismeretlen hangot kapott. Mindazonáltal felismerhető, sőt, tagadhatatlan a kötet önéletrajzi jellege. Eszem ágában sincs analizálni, de a tehetséges, egy baleset miatt a művészet számára elvesző festőművész könnyen kapcsolható Bödőcshöz, aki színésznek készült. Talán nem volt meg az énekhangja, vagy valami más buktató akadt, ki tudja, és Oszihoz hasonlóan egy vonallal hátrébb, talán némi csalódottsággal, de megelégedéssel (a közönség részéről mindenképp) végzi a dolgát. (Ehhez még hozzátehetném, hogy Oszi később a kétajtós nagyszekrény mögé, ilyen-olyan helyekre megfesti vágyott freskóit, ahogy nemrég Bödőcs is szerepet kapott egy mozifilmben.) Van egy nagyon erős rész a kötetben, a zalaegerszegi színház Bereményi Gézás nagy időszaka elevenedik meg. Ez szintén Bödőcs a nagyközönség számára talán benntartott, a könyv lapjain előtörő vágyálmait elevenítheti meg. Hiszen egy ifjúnak, aki fogékony a színművészetre, ideális inspiratív lökettel bírhatott ez az időszak. Tehát ez egy valóságos történet. A szó szoros értelmében azzá lesz, hiszen végigzongorázzuk a huszadik század második felétől a jelenkorig a legfontosabb a közéleti jeleneteket, mondhatnánk szokásosnak is, emellett azonban reflektál a saját, zalai mikrokörnyezetére is valós történések megjelenítésével (jelige: *zalai megváltó). A szerző és a mikrokörnyezet viszonya felismerhetően hrabali hatású, köztudottan kedvenc írója a derék cseh. Bohókás, mókás eszközökkel hígítja a sivár valóságot, keserédes. Ezzel együtt nagyon magyar, sírva vigadós. Mindemellett a rá jellemző frappáns asszociációkkal színesíti a szomorkás hangulatot. „Az arisztokrácia vékony réteg volt a társadalomban, mint a napközis gyerekeknek vágott parizerszelet.”

A regény struktúrájában nem vállalt nagy kockázatot, egész pontosan maradt a munkájában bevált receptnél: ő mondja, valaki meg hallgatja. A hallgatóság az olvasókon kívül Gyöngyi, a pultoslány, a másik állandó szereplő, aki kiváló hallgatóság, hiszen nem nagyon szól közbe. Láttunk már ilyet, monotonná tud válni a szöveg, a látod, Gyöngyi betoldások pedig esetleg kellemetlenné, de nem röpke 200 oldalban. Gyöngyinek tehát más funkciója nincsen, de ez annál fontosabb, hiszen az ő fiatalságából származó tudatlansága ad absztrakt indokot a regényre, ez az elem tapasztja össze a szöveget. A kocsmapulton kiöntött szív önmagában is kulturális utalás. spoiler
A fejezetek tagolása hányavetinek tűnhet, de szerintem tudatosan az. Vagyis hogy, milyen sorrendben jutnak a főhős eszébe az említésre méltó emlékek egy-egy kocsmai betérés alkalmával. Az emlékezet ilyen, néha kihagy, olykor megcsal, pláne ha van már az ember fejében.

Ennyit a tárgyilagosságról. Nem tagadhatom, hogy elfogult vagyok, mert bár Búcsúszentlászlóhoz csak annyi közöm van, hogy voltak onnan osztálytársaim meg édesapám szállít oda kenyeret, én is az egerszegi járásban nőttem fel, csak a másik végén, és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer olyan falvak nevét olvashatom egy könyvben – kivonva Göcseji Múzeum Évkönyve – amit kettővel arrébb esz a fene.

Átgondolt, folyamatosan alakulgató szöveg szerintem, és noha túlnyomó többségben nem az író Bödőcs miatt veszik meg, én nem bánom, hogy az idei év egyik könyvsikere.

„Árnyalatdiplomata vagyok, nem turista.”

Nem igazán kedvelem a műfajt, amit művel, habár elismerem, hogy nem csinálja rosszul. Ez a kötet egy monológ, egy szobafestő végtelenített dumája, a kocsmában adja elő, nagy lendülettel. Vannak benne jó mondatot és egy társadalomkép, ami semmiképpen nem hízelgő, de szépirodalomnak ez nekem kevés, bár lehet belőle majd egyszer valami.

Ismét csak megörültem, amikor megtudtam, hogy új könyvvel rukkolt elő ez a zseniális komikus. És azt kell, hogy mondjam, féltem, hogy az az agyzsibbasztás, a harsányan túlzó stílus megint megosztja a közönséget, de végre a statisztika is oda emeli ezt, ahova kell. Bödőcs leírta a XX. századi életérzést, az esszenciákat egy monológ formájában, avagy Óda Gyöngyihez a krimó szépségéhez. Nem is kell részletezni, talán csak a változásokat. Valahogy az egész letisztult a 2. könyvre. Összeszedett, jól átgondolt koncepciókkal, mégis lazán folyva halad az élet, a mesélés folyama. Sok mindent elemez, politizál burkoltan vagy nem, magyar narancsosan savanykásan. Ennyi, ezt kell szeretni, na meg a könyvet olvasni.

A szakirodalom által már csak sztendápirodalomként emlegetett könyvek olyanok, mint egy igazán trendi menőzős hamburger: sose lehetnek jobbak közepesnél. Mártogassuk bár pacalban.

Bödőcs is ezt teszi, elolvas pár könyvet és most nem paródiát ír belőlük, hanem megpróbál mártogatni, leutánozni azokat. Simán felismerhető mondjuk Grecsó Pletykaanyuja vagy Parti Nagy tetszőleges könyve a háttérben. A különböző szintű kocsma- és monológirodalommal búcsúszentlászlói tanuszodát és tehénfodrászatot lehet rekeszteni. Bödőcs mondjuk olyan, mint egy Ázsia Diszkontban vett PNL.

Bár olvasom, hogy sokaknak most esett rá a Libri könyvesboltban a könyvhöz adott tehénszaros machete a lelkükre, hogy ilyen világok léteznek, én könyvszerető focikommentátorként mondom meg az őszintét: a könyvbeli figurák a rendszerváltás utáni szépirodalom sztárjai. De mondjuk elég csak tetszőleges honlapot felütni és belebámulni a hírekbe. Szemünk elkopott az ezredszerre megírt kisfaluizmusista húdemagyarvalóságtól.

Bödőcs amúgy korrektül viszi véghez a tervet, legyártja a könyvet, ami jól hoz majd neki és a kiadójának egyaránt.

Mondjuk esetleg aztán majd azt is szeretnénk látni, hogy van-e valami a kocsmán kívül.

UPDATE [10.28] kb ilyesmikkel értek egyet, amik ebben a kritikában vannak:
https://index.hu/kultur/2019/10/28/bodocs_tibor_meg_se_…
tehát azért az a szövegre felpattintott zseniálmaszk is erősen ázsiadiszkontos.

UPDATE[11.09.] A számomra nem túl vállalható mandineren az egyik vállalható szerző Győrffy Ákos, a kritikája: https://mandiner.hu/cikk/20191031_nem_birja_szusszal_bo…
Erre a Bödőcs kiteszi az oldalára kis lájksimiért, ahol persze a bödőcstálibok elkezdik szidni Győrffyt kommentben… Köszönjük Tibor, hogy ehhez a nagyszerű népi szokáshoz te is hozzáteszel. És akkor kérdezik, hogy miért nincsenek kritikusok. :-))

Most, hogy elolvastam mindhárom könyvét Tibikének, megállapítottam, hogy ez tetszett a legjobban. A stílus az változatlan, valamilyen szinten a téma is, ez leginkább az alkoholizmusra kihegyezve, emiatt pedig már csak a Nyuszimotort tekintve is felkeltette az érdeklődésemet. Persze a politika nem maradt ki, olyan nincs, Kicsizés az mindig kell. Nem panaszképpen. Jó volt benne az, hogy Oszkár nem simán leírja az élettörténetét, hanem elmeséli a kocsmában a pultos lánynak. Láttam már ilyen jelenetet, amikor a régi szembeszomszéd kipucolkodva megindult a presszóba (presszó, mert még nappal volt) egy szál rózsával udvarolni. Mókás volt. Oszkárt pont olyan figurának képzeltem el, mint azt a hetvennek kinéző pasast, aki reggel tízkor ült a kocsma előtt, amikor arra jártunk, köszönt apának, ő meg visszafelé menet megjegyezte, hogy ez a tag osztálytársa volt a szakközépben (apukám ötvenöt éves). Pedig ez az Oszkár értelmes figura is lehetne, ha nem inna annyit. De hát akkor nem lenne ez a könyv. Most pedig, Gyöngyi, passzolj ide egy kajszibarackos kézműves búzasört vagy egy hosszúlépést, tudod mit, inkább mindkettőt.

Számomra egészen döbbenetes talán az volt ebben, hogy ennek a regénynek a szókészlete, az anekdotái milyen régóta foglalhatják Bödőcs agyának tárhelyét, micsoda megkönnyebbülés lehetett az elmének kitenni kb. 200 oldalt ebből a terhes végtelenből.

Féltem, hogy idegtépően vicces lesz, de nálam eltalálta a pont befogadható arányt. Persze, nem mondom, baromi sűrű szöveg, nagy szüneteket kellett benne tartanom. És az obszcenitásán is meg-megütköztem, de hát bssza meg a ló, milyen legyen egy szobafestő…?

Igazából csak a darab kedvéért olvastam el, amit nagyon várok. (Mondjuk ha Thuróczy nem zalai tájszólásban nyomja végig az egészet, akkor eléggé csalódott leszek.)
Nem tökéletes, de zseniális.

Bödőcs Tibort nagyon kedvelem, mint humoristát és igazán kíváncsi voltam rá, mit tud íróként. Azt kell mondjam, nem okozott csalódást.
Oszkár, a (szoba)festő monológját olvashatjuk Gyöngyihez, a csapos lányhoz. Oszkár tipikus példája a nagyreményű vidéki fiatalnak, akinek aztán valahogy mégsem jött be az élet, így belefagyott a falusi létbe. Kitartóan próbálja elinni az agyát, de eddig még nem sikerült neki. Elmeséli az életét és közben csak úgy mellesleg kitér a legkülönfélébb témákra, amik hol viccesek, hol elgondolkoztatóak. Mindemellett pedig kapunk egy művészettörténeti gyorstalpalót is.
Azt hiszem, Bödőcs beleírt ebbe mindent, amit Magyarország iránt érez. Ír a mai magyarokról, a külföldi munkavállalásról, a politikáról, de a magyar táj szeretetéről és a régi idők dolgos magyar emberének tiszteletéről is. Humoros és kritikus. Keserédes.