Szétírt ​falak 84% 28 csillagozás

Gyerekként, később kamaszként, majd most, a középkorúság küszöbén (fúbazeg) ugyanúgy lenyűgözött a graffitizés, lehetett az karcolt vonatablak, pöcs, csöcs, az anarchia A-betűje, vagy akár olyan, egészen elképesztő, tűzfalakat elfedő rajzok, amiket jó tíz éve láttam a Katowice-i street art fesztiválon. (A horogkereszt nyilván nem pálya, bár azt is láttam eleget). Van is pár albumom, amiben graffitik vannak összegyűjtve, és otthon a padláson esélyes, hogy találnék még pár régi Harmless-t is.
Nekem ez sose tűnt rongálásnak, csak apró vagy nagyobb nyomoknak egy amúgy dögunalmas épületen, vagy annak a lépcsőházában, liftjében. Tetszettek a wholecar-ok az amúgy rémronda, lefingottkék MÁV-kocsikon. Bizonyítékai voltak annak, hogy valahol, valakik mindig, most is, igyekeznek borsot törni az ún. „normális” orra alá. És presztízsként éltem meg, ha nagynéha ilyen kocsiba szállhattam.
De művelni igazán sosem műveltem. Egyszer vagy kétszer, ha találtam filcet, felkapartam ide-oda, hogy rohadék rendőrök, szétfirkáltam a padot a suliban, persze, meg felírtam a klotyó fölé, hogy a Zsenya az egy köcsög, de hogy én ilyen veszett pénzeket verjek el csörgős festékre, az elképzelhetetlen volt. Nekem a lemezgyűjtés akadt be inkább, elég drága hobbi volt az önmagában. Meg különben se tudtam rajzolni. Most egy ideje gyakorolgatom az alapokat, mert mindig irigyeltem kicsit azokat, akik tudnak, de csak füzetekbe, nem illegálba.
Kicsit későn ért hozzám el ez a könyv, bár ez nem a kötet hibája, csak nekem lett nehezebb a húron pendülni. De attól még tök élveztem, felidéződött egy csomó kamaszkori hülyeség, a kényszeres lerészegedésektől a szerelmi csalódásokig mindenféle. A nyelvezet, amennyire lehet, hiteles, nekem ez a tiniszleng könyvben mindig kicsit sután hat, még akkor is, ha hibátlan. Tökjó, hogy volt egy rövidke fogalomtár, még ha nekem nem is voltak újak ezek a szavak. Tetszett, hogy a vájtfülű főhős izgalmasabb zenéket nyomat a társainál, és hogy becsempészi a The Horrors-t (mekkora zene a Sea within a sea!) a fospálésaborzok meg az igénytelen tucctuccták közé.
Sajnos(/szerencsére?) a rendőri igazoltatás, a piros-kék-piros-kék, a fogda, az elterelés sem ismeretlen. De hé, ezek is csak tapasztalatok, amiktől önazonosabb leszek (jó esetben), nem?
Mert lehettem volna ilyen kamasznak is besavanyult anyakedvence, aki aztán 32 éves szűzként jelenti fel a vonatrongálót, és ha választani kéne, akkor inkább fejembe a golyó, mint az.
Nyilván vannak szintek a két véglet közt, de érted, hova lyukadnék ki.
Örültem, hogy van ilyesmi, rendes regény „belülről”. Még ha nem is tökéletes. Meg marhajó volt a vége is. Ilyen filmbe való.
Remélem, hogy a két emberöltőre előre elszabott magyar jövőben pár reményteli „vandál” kezébe akad majd. Vagy ami még jobb, ellopják maguknak a fóliás polcról. És az elégedetlenséget ugyanúgy bombázzák fel majd a falakra a jövőben is. Hitlerbajuszt tesznek a viktorra, putyinpöcsöt a homlokára, hurkot a nyakába. Én meg majd nézem tovább idegenből.

(Juteszembe: https://youtu.be/R1OccCUCdJs… )

Egyáltalán nem igazságos és objektív az összehasonlítás, de innen a kanapémról szubjektívan: sokkal jobban tetszett, mint a Holtverseny. És nem is kapott akkora reklámot szerintem. Meglehet, kevésbé volt szépirodalmi, és meglehet az is, hogy ez előnyére vált. A Totth-könyv artisztikus szlengjét megszoktam a felénél, bár még mindig nem értem a döngettük a verdát (bocs ha pontatlan) 2014-ben, ennek a nem kitalált, sokszor angol szlengjét meg megszoktam az 5. oldalon és elfogadtam igaznak. Jaj hát sokszor nagyon döcögött amúgy a szöveg. Például falnak megyek az „emlékszem, talán éppen”-szerű mondatoktól. Kérem a szerzőt, a jövőben ezzel hagyjon fel. Máskülönben a Totth-könyv se volt rossz, és én magam is elég borúsnak látom a jelenlegi ifjúságképet, nem kecsegtet sok jóval sajnos a saját túlélésükre nézve sem, de azért spoiler, a teljesen szocio- és pszichopata generációkép (talán még) túlzás. Ez viszont valós. És én jobban szerettem. Szív volt benne, egyfajta szeretet a művészetek iránt, vágy is, nem volt a végletekig nihilista, meg volt a könyvnek egy soundtrackje, amire én ugyan lehet, hogy nem fogok bepörögni, de már önmagában az, hogy van zene, zenekar, kedvenc számok, van egy tudás a zene világáról, egy törődés ezzel kapcsolatban, az egy normálisságra vall :). Egy vészkijárat, hogy hátha mégse menthetetlenek, ahogy az a Holtversenyből látszott. Máskülönben én bírom a garffitit, sokkal jobban, mint a T***o és egyéb plakátokat a falakon (is) meg már mindenhol, az aluljáróban a járdán is az van, hogy VEGYÉL VALAMIT, hát hányok, persze, ők fizetnek egy raklap pénzt, hogy ott legyen a sokkal rondább plakátjuk, mert ronda. Jó, oké nem ilyen egyszerű, tudom, csak azt akartam érzékeltetni, hogy én nem vagyok ezzel ellenséges, és nem tartom egy mekkora nagy bűncselekménynek se.

Ha elkezded olvasni, alig lehet letenni könyv. Sajna nekem közbeszólt az elalvás:)
Maga a sztori közel áll hozzám, mikor a könyvvel végeztem akkor fedeztem fel a fogalomtárat is :D

Nagyon nehezen, de becsuktam a könyvet és eltettem. A héten könyvtárba jártam, és épp fordultam volna ki a polcok közül, mikor ez a vörös könyv olyan gyorsan odavonzotta a tekintetemet, hogy ez mégsem sikerült. Általában cím alapján választok könyvet, de ez a cím nem fogott meg annyira, hogy fogjam és vigyem. A hátulja igen. Én is Piarista Iskolába járok és hirtelen rokonszenvet éreztem az író iránt, így már el volt döntve, hogy kiolvasom. Fingom sem volt a graffitizésról, arról, hogy a srácok csapatokba verődve pingálnak és szinte semmiről, ami ezzel kapcsolatos. Nagyon sajnáltam, hogy a szereplőkről minimáis leírást kaptunk/kaptam, néhányan nem is álltak össze a fejemben. Debod Dani kinézete és személyisége volt meg nekem teljesen, csak ő és senki más. Ő volt a történet mesélője, vele találkoztam a legtöbbet, és miközben olvastam, volt kire asszociálnom, ez is egy kapaszkodó volt, hogy elképzelhessem. Az eleje nagyon gyors volt nekem, napok teltek el azzal, hogy 'festettünk, ittunk, szívtunk, néha jött egy lány'. Fejezetek egymás után, és csak ezek, semmi olyan, ami kizökkentett volna a monoton olvasásból, minden eseménytelen volt. Egyre több szereplő csatlakozott, és sajnos mind ugyan azzal a stílussal, így keveredtek páran a fejembe, tehát nem sok megkülönböztetés volt. Untam, hogy mindenhol a graffitiről van szó, de ugyan úgy, mint az előtte lévő részben. Ismét a változatosság hiányzott. Talán ez, és az, hogy Dani személyisége nem forrt ki annyira, pedig már csak egy kis lendület kellett volna, és megvan. Beleszerettem nagyon. A felfogása, ami a drog, pia, graffiti mellett előjött, hát azt imádtam! Erős túlzást éreztem a fiatalság bemutatását illetően, óriási a kontraszt a valósággal szerintem, de ez teljesen egyedi vélemény. A vége felé nagyon ott volt minden, faltam az oldalakat. Talán mert lány vagyok, de ebbe a graffitis regénybe az érzelmeket vártam, az érzelmeket, amiket nem csak a rajzok iránt éreznek. A könyv oltári vicces volt, nem tudom, annak szántad- e, Peti, vagy csak a laza hozzáállás miatt lett ilyen, de rengeteg helyen nevettem. Viszont ez a sok trágár szó, jaj jaj jaj. Ezeket egybe vetve, imádtam nagyon. A 180. oldalon már éreztem azt a rossz érzést, mikor befejezek egy jó könyvet és kezdek szomorú lenni, mert tudom, hogy el kell hagynom az újonnan szerzett barátokat. Dani Piaristába járt, ugye? Remélem igen!:) És nem tudom, hogy a Gérecz Attila idézet, ami a Szegedi Piaristák idézete, úgymond az övék, az szándékos – e vagy csak összefutottak a szálak, mindenesetre passzolt. Imádtam, és ezerrel ajánlom mindenkinek, fantörpikus könyv!!

Részemről izgalmas volt maga a graffes kultúrának a bemutatása is, de ha valaki esetleg azért nem veszi a kezébe a könyvet, mert túl távolinak érzi a feldolgozott témát, akkor most azonnal dobja el ezt a teóriát és olvasásra fel!
A mai középiskolás korosztály mindennapjainak leírása a könyv, kissé „ki a francot érdekel bármi is” felfogásban, de mindenképp átélhetően.
Sokszínű szereplőgárda van felvonultatva a műben, nincs olyan ember aki ne tudna hasonulni valakivel, vagy ne lenne a legjobb barátja valamely szereplőnek.

Mióta kerestem már ilyen könyvet…Ami csak a mindennapokat írja le, ami annyira hétköznapi, hogy már-már unalmasnak is lehetne mondani, de mégse az, mert egy ember történetét megismerni sosem unalmas. Ráadásul nagyon érint a téma, szóval a könyvben gyakran találtam olyan részeket, amiket már én is átéltem. Jó érzés volt elolvasni úgy, mintha én lennék a főszereplő. Mert valahol én is ilyen vagyok…
Tetszettek azok a komoly gondolatok is, nagyon elgondolkoztattak. És tudjátok, hogy mi a meglepő? Hogy valószínűleg nem a teljes igazságot írta az író, mégis annyira igazi. Mert ez megy sok fiatal életében, még ha nem is veszik észre mások.

Könnyű ezt a könyvet külföldi rokonokhoz hasonlítani, de az igazán érdekes az, hogy ez a vonal nálunk egyszerűen nem létezik. Van benne beat nemzedék, Bukowski, Hunter Thompson, stb, de nem ragad bele ebbe a közegbe, mert egy teljesen új szubkultúrát tár fel. Új hangnem a hazai irodalomban!

Ja, és nekem lányként az volt benne a legjobb, hogy az ilyesmi könyvekben a lányokat/nőket mindig semmibe veszik, megalázzák… de ez a könyv tisztelettel bánik a lányokkal. A főszereplő nem az a „folyton kefélek típus”, inkább a „keresem a lányt típus”, és ez önmagában értékes, végre valaki áthágja azt a szabályt a youngadult kategóriában, hogy a főszereplő fiú csak akkor lehet menő, ha folyton kefél és megalázza a nőket.

Vedd alapul a Futball Faktort, fiatalabb kiadásban, így persze kevésbé szociotrip, kicsit van belőle a Zabhegyezőből, kicsit a Ken Park/Kölykök vonalból, de amennyire graffitiskönyvként van beharangozva, annyira kevés van benne róla, az sem túl érdekes/mély. Közepes, könnyen olvasható, könnyen felejthető könyv.

Elég egyszerűcske. Végig az az érzésem volt, hogy egy húsz körüli graffitis srác könyvet írt az életéről, amiben nincs semmi pláne. Firkálgatás, pia, fű, csajok. Persze lehet, hogy pont a pláne hiánya miatt lehet ez érdekes olyanoknak, akiket tényleg érdekel, hogy hogyan élnek azok a mai tízenévesek, akik nem otthonülősök. Rendkívűl hiteles.

ez az egyik könyv amit csak becsületből olvastam ki. engem nem fogott meg a grafittis kultúra (ha egyáltalán ez annak a leírása, bemutatása). a főszereplő számomra egy műmájer figura. ha tényleg ilyenek a grafittisek, akkor nagyon sajnálom őket. remélem nem így van. engem kimondottan idegesített az örökös menjünk írni, tagelni, stb szövegek. azt gondolnám, hogy az élet nem ilyen, de ha igen, akkor ismét csak sajnálni tudom ezt a kultúrát. szóval egynek elment, de a szerző másik könyve, az Engedetlenek után ez kimondottan csalódás volt számomra.