Valami perverz okból kifolyólag nagyon szeretem az amerikai kisvárosos történeteket, mindenféle médiumban. Az első irodalmi példa a The Lottery volt Shirley Jacksontól, amivel találkoztam (olvasd el, rövid és jó, és többek közt olyasmik is kinőttek belőle, mint Az éhezők viadala: https://sites.middlebury.edu/individualandthesociety/fi… ), amit követett hamar a Lovecrafti munkásság (vö. Árnyék Innsmouth fölött), innen meg már nyilván nem lehetett megállni, Hawthorne, Stephen King, volt itt minden. És akkor még az Alan Wake ráerősített game szinten, most jött a Life is Strange…
Meg a Wayward Pines.
Éreztem én, hogy nekem ez kell. Tulajdonképpen lényegileg két és fél napba telt az elolvasása, atomfáradtan a Könyvfeszttől, és ritka kellemes volt. Azok a rövid tőmondatok, amik a magyar nyelvnek annyira nem állnak jól ilyen mennyiségben, mint az angolnak, nos, itt még ők se zavartak annyira.
Maga a sztori, spoilermentesen szólva, thrillernek indul: adott egy szövetségi ügynök, aki masszívan hiányos emlékezettel ébred fel egy folyóparton, sérülten, a legideálisabb kis városkában a világon, ahol mindenki pszichopata módon bánik vele – vagy ő érzi csak így? A regény közepe táján kiderül, hogy most akkor ki is a hülye, néhány nagyon ügyesen elhelyezett kis jelenet nem Ethan szemszögéből mindent más megvilágításba helyez, de csak a legvégén áll össze a mozaik. Nagyon ki van találva, és annyi kis jel utal előre a végkifejletre, hogy az nem igaz, de azok alapján nem lehet kisakkozni, mi lesz, a végén csap az ember a homlokára, hogy baaaaaakker, már értem!
És nekem elhihetitek, a vége az én kis sci-fis lelkemet is megfogta, leültette egy fotelbe, a kezébe nyomott egy sört, és még meg is masszírozta finom olajjal a lábát. Az Idlewild óta nem tetszett még így sf világ, mint itt. Egy amerikai kisvárosban. YAY!
Kérem szépen a második könyvet.
Még szépen, de ha nem jutok hozzá hamar, elkezd tikkelni a szemem, sajogni a fejem, és mindenki nekiáll hülyén viselkedni körülöttem…