Menekülés ​a 14-es táborból 87% 211 csillagozás

Gondban vagyok. Nem alakult ki bennem túl nagy szimpátia a fiatalember iránt, eléggé önzőnek és lustának tartom, ugyanakkor nem róható fel neki, hogy olyan körülmények közé született, amelyek nem tették lehetővé azt, hogy ilyen apró-cseprő dolgokkal törődjön, mint a rokonszenv. Ha lopni, árulkodni, verekedni kell a kajáért/életben maradásért, akkor az ember megteszi, és hát… spoiler. Értem is, meg nem is, meg is értem, és nem is. Nagyon ellentmondásos figura.
Jellemén nem sokat csiszol az sem, hogy eljutva a Szabadságba, melyre saját állítása szerint nem is vágyott igazán, hiszen a fő cél inkább az volt, hogy sült húsokkal tömhesse meg magát, nos eljutva a Szabadságba, szintén nem erőlteti meg magát túlzottan azért, hogy igyekezzen minél jobban átadni a világnak azokat a borzalamakat, amelyeket a hazája elkövetett ellene, és amelyekért még mindig nem vállalja a felelősséget senki. Hiszen a hivatalos álláspont szerint munkatáborok nem is léteznek. De a fiatalember nem igazán törekszik rá, hogy legalább a hallgatóságának kitálaljon, inkább ellóg az angol órákról, nem teszi le a jogsit, felhalmozza a lakbértartozást, kerüli az embereket. A két eddigi könyv, amit szökevények tollából olvastam spoiler más oldalát mutatja be annak a számtalan szenvedésnek, amely az észak-koreai népet sújtja, és igazán nem akarok nemi alapon megkülönböztetni senkit, de mintha a lányok jobban viselték volna mind érzelmileg, mind szellemileg a déli társadalomba való beilleszkedést, a nemzetközi szereplést, edukációs előadásokat, tévés fellépéseket. Ehhez képest itt van nekünk Szin, aki még a saját könyvét sem írta meg, hanem tolmács útján és interjúk során osztotta meg egy újságíróval, aki aztán összeállította belőle ezt a kötetet. Ami nem vált kifejezetten az előnyére, hiszen mégiscsak érződik rajta, hogy nem közvetlenül, hanem másodkézből értesülünk egy fogolytáborba született fiú élettörténetének főbb eseményeiről. Nem Szin beszél, hanem egy harmadik személy tologatja őt a történetben oda-vissza, néha kifejezetten rendszertelenül, arról nem is szólva, hogy időnként csapongásba megy át, és a személyes történet egyik lapról a másikra átvált vagy társadalmi-, és szociális kérdések feszegetésébe, vagy anekdotázásba arról, ki hogyan és mikor találkozott kivel az interjúk során. Már az első lapokon elmondja a könyv első harmadát, zanzásítva. Olyan furcsán lett szerkesztve ez a kötet (a szerző részéről), csapong, töredezett, tárgyiasan elbeszél.
Egy személyes face to face beszámoló hitelesebb és talán érthetőbb, átérezhetőbb lett volna. Így meg csak azt a hatást kelti, hogy Szin lusta volt megírni a saját könyvét, megúszásra játszott, ahogy eddig minden másban is. Mintha egy olyan túlélő lenne, aki nem akar igazán élni azzal az értékes dologgal, ami más foglyoknak sose fog megadatni: a véletlenül jött Szabadsággal.

Kivételesen most volt értelme a nyaralásra több könyvet is magammal vinnem, mert úgy adódott, elég sokat forgattam őket vonaton, repülőn vagy egyikre-másikra várva. Tulajdonképpen még Németországban fejeztem be Yalom-tól a magyar macska átka című könyvet és ezt itt is, és most jutottam el oda, hogy értékelést is írjak róluk. Prioritások, na. Hűtőmágneseket kiraktam a helyükre, egy adag szennyest kimostam, molyos értékelések folyamatban, de a bőrönd a többi cuccal még mindig a kanapé közepén, pakolásra várva…

Sokáig gondolkoztam rajta, csillagozzam -e egyáltalán ezt a könyvet, és ha igen, hogyan, mert nincs most könnyű dolgom. Rég volt ennyire nehéz dolgom, mondhatni.

Mert egyrészt fontos lenne, hogy a világ jobban megismerje az észak-koreai rezsimben mindennapos retteneteket, az átnevelő táborokat, a leírhatatlan borzalmakat. Nagyon keveset tudunk ezekről, ezért minden beszámoló fontos.

Másrészt csapnivaló könyv ez itt. Mármint ami az írói stílust illeti. Mert az olyan amerikai. Olyan igazi amerikai bestselleres. Annak minden előnyével és hátrányával. Előnyével, hogy az ember tényleg azt veszi észre, hopp, hova tűnt hirtelen 60 oldal, mert csak lapoz és olvas és lapoz és olvas, a külvilágot teljesen kizárva. Aztán meg hát annyi felesleges nagyotmondás van benne, mint mikor azt írja, a mai napig is ez az egyetlen dal, amelyet Szin ismer (124. oldal), ami teljesen magától értetődően, egészen egyértelműen hazugság. Minek mégis ilyenekkel teletűzdelni a könyvet? Ja, mert az úgy nagyot szól.

Aztán van bennem valami különös érzés, hogy valami itt nem teljesen kerek. Szin elmondása szerint a táborban született, apját gyakorlatilag nem ismerte, anyjával semmi érzelmi kötődést kialakítani nem tudott, az folyton verte, legkorábbi emlékei foglyok kivégzéséhez, kínzásokhoz, elképzelhetetlen gyötrelmekhez kapcsolódnak. Szociális- emocionális kötődések nem alakulhattak ki, nem volt óvoda, iskolai barátságok, kényszermunka volt meg verés, kínzás. Nem volt szeretet. Nem volt kötődés. Nem volt semmiféle pozitív megerősítés. Pozitív visszajelzés. Semmi. És ezért itt kicsit a nevemhez híven tamáskodom, mert amennyiben ez valóban így zajlott le minden elemében, az a személyiség olyan súlyos sérüléséhez vezet, ami szinte beláthatatlan. Kezelték pszichológusok és pszichiáterek egy ideig a szökés után, és olvasunk persze a poszttraumás stresszről, a szorongásokról, a beilleszkedési problémákról, amelyeket mára legyőzött, de valahogy nekem ez így mégsem kerek. Mert ha minden elemében így történt ez az egész, annak olyan súlyos hatásai vannak, amiket nem lehet hipp-hopp letudni néhány havi pszichoterápiával. Aztán persze simán tévedhetek.

„A kegyetlenség mértéke olykor eltompítja az erkölcsi felháborodást."

Lényegében 2 szálon fut a történet. Megismerhetjük Sin Donghjok életét, aki Észak-Koreában, a 14-es táborban született. A munkatáborban jó magaviseletükért az embereket azzal is jutalmazták, hogy „házasságot” köthettek. A házastársak évente 5 éjszakár tölthettek együtt. Így született Szin, aki nem tudta, mi van a táboron kívűl, nem tudta milyen egy normális szülő-gyerek, vagy épp baráti, embertári kapcsolat. A másik oldalról bepillanthatunk Észak-Korea gazdasági, politikai helyzetébe is árhuzamosan a munkatáborban zajló eseményekkel.
Szin az egyetlen olyan, aki a táborban született és sikerült megszökni. Újra meg kellett tanulnia élni. Óriási nehézségek árán, sok szerencsével sikerült megmenekülnie, így mondhatta el történetét.

Nagyon nehéz olvasmány. Mert oldalról oldalra fejbevág, hogy ez nem Orwell, nem is Huxley, hanem valami sokkal rosszabb – a valóság. Mert 2005-ben, mikor mi már mobiltelefont nyomogattunk és sokan túlsúlyosak voltak, ugyanennek a földnek egy másik pontján Sin megszökött egy minden képzeletet felülmúló kényszermunkatáborból. Ahová még csak nem is rendszer ellenes megmozdulások miatt került, hanem ott született. Mert a nagybátyjai közül néhányan átszöktek Dél-Koreába, és a kollektív bűnösség értelmében ezért harmadíziglen minden rokonuknak bűnhődnie kellett. Sin nem ismeri a család, a szeretet fogalmát. Csak az éhséget ismeri, a fizikai és pszihikai terrort. Számára ez a világ. Fogalma sincs róla, hogy mi van a drótkerítésen túl. A szökést is azért kíséreli meg, mert az embertelenség világában mégis sikerül egy emberi kapcsolatot kialakítson egy rabtársával, aki már járt a drótkerítésen túl, és elmesélte Sinnek, hogy van egy Kína nevű hely, ahol annyi sült húst ehetnek, amennyi beléjük fér. A sült hús pedig a legjobb dolog, ami létezik – legalábbis a 14.-es tábor lakóinak, akik kását, kukoricát, néhanapján egy kis rizset ehetnek, és gyerekkoruktól természetesnek veszik, hogy a földre hullott magot, héjakat vagy bármi egyebet összeszedjék és megegyék. Mindezt szigorú tiltás alatt, hiszen akár halálra is verhetnek egy hatéves gyereket az osztálytársai szeme láttára, azért, mert néhány szem kukoricát rejtegetett a zsebében.
Rengeteg kérdés felmerült bennem, de főképpen az, hogy miközben tudjuk, hogy több, mint húszmillió ember él ebben az országnyi lágerben, amit Észak-Koreának neveznek, a műholdfelvételeken tökéletesen látszanak a munkatáborok, ahol naponta kínoznak, éheztetnek gyerekeket és felnőtteket, a „civilizál” nagyhatalmak miért nem lépnek közbe?

Nehéz szembesülni vele, hogy a XXI. sz-ban még létezhetnek sok évtizede fennálló munkatáborok – nem beszélve az egész észak-koreai maffiaállam létjogosultságáról…
Szin táborbeli életéről, a túlélésért vívott örökös harcról, a sikeres szökését követő beilleszkedési nehézségekről, és a mindezt átszövő és mélyen rögzült propagandáról és elnyomásról olvashatunk ebben a részletgazdag dokumentumregényben.
Nincsenek szavak…

Hümmögünk, csóváljuk a fejünket, ejnye-bejnyézünk. Ez minden, amit Észak-Koreával kapcsolatban a világ tesz, vagy még ennyi se. Persze, most már érinthetetlenek, hiszen van atomjuk! De azt vajon hogyan hozták össze, hogy engedhette a világ? Ezek a kérdések merültek fel bennem, mire a végére értem ennek a könyvnek. Nem gondolom azt, hogy ilyen (vagy ehez hasonló) körülmények között nem tartanak (tartottak) máshol embereket, ez viszont még mindig történik, napi szinten. Mellettünk. Amíg nekünk az (volt) a bajunk, hogy vasárnaponként zárva lesznek a hipermarketek, addig ott a táborlakók (nem ritkán a gyerekek), a tehénszarból piszkálják ki az emésztetlen kukoricaszemeket ebédre. És mindezt tűrjük. Mert az velük történik, ott messze.
Azoknak ajánlom, akik szeretnék az ideológiák árnyoldalait is megvizsgálni.
Érzékeny lelkűeknek nem javaslom!

A könyv stílusa nem annyira tetszett, de amiről ír, az felkavaró, megdöbbentő és millió kérdést vet fel az emberben. Elképzelhetetlen, még akkor is, ha részletesen olvasol róla, mi történik Észak-Koreában egy országnyi emberrel.
A legelgondolkoztatóbb pedig az volt számomra, hogy a sikeres meneküléssel még egyáltalán nincs vége a nehéz életnek. Utána annyival jobb, hogy van mit enni, nem bántanak és civilizált környezetben élsz. De amit a lelkedben, testedben, csontjaidban, mentalitásodban és egészségedben magaddal viszel, az megakadályozza a boldogulásodat, a beilleszkedésedet, az emberi kapcsolataidat, hogy akár csak egyszerű hétköznapi boldogságról már ne is beszéljünk…

Flow élmény ("nembíromletenni" érzés): 5
Stílus (írói): 4
Ötlet (eredetiség): 5
Tartalom (mondanivaló): 5
Hitelesség (könyv világának átélhetősége): 3
Érzelmek (ábrázolása): 2
Izgalom: 4

Észak-Korea a világ egyik legrejtelmesebb országa. Ide nyerhetünk izgalmas bepillantást Blaine Harden segítségével. A könyv nagyon érdekes, kalandokkal teli történet, sodró lendületű olvasmány. Egyetlen hibája van: az, hogy nem igazán hiteles… Bár lehet, hogy én tévedek. A főszereplő nagyon furcsa személyiség; nem bír igazán emberi érzelmekkel, ami végülis nem meglepő: munkatáborban született és nevelkedett egészen 23 éves koráig, szökéséig. Megmenekülését követően azonban nem tud beilleszkedni egyetlen más felépítésű társadalomba sem, így valódi sikertörténetről nem beszélhetünk esetében. Persze… A pokolból megmenekülni önmagában is páratlan teljesítmény.

Nem szeretnék Észak -Koreában lakni…

Elgondolkodtató. Borzalmas. Felháborító. És még sokáig sorolhatnám a szavakat, amelyek Szin sorsáról olvasottak után felfakadtak bennem. A könyv csak egy kis szelete, egy ember élete az, amin keresztül bepillantást nyertünk az Észak-Koreába folyó történéseknek, miközben az emberek tömege él így, vagy nagyon hasonlóan e térségben. Hogy lehet, hogy a mai világban emberek sokaságának öröm és jutalom, ha alkalomadtán ehet pár szem rizst, s alhat pár órát, mielőtt megkezdi emberőrlő napi munkaadagjának teljesítését. Milyen hatást érnek el a napi szinten záporozó ütések és megaláztatások? A táborból menekülő ember lehet-e igazából és valójában szabad?
Szinnek és táborbeli társai nagyon nehéz, emberetelen élet jutott. Azt gondolnám, hogy amkor sikerült megszöknie a hírhedt táborból, akkor már sokkal könnyebb lesz, de valójában a kinti létnek is meg vannak a maga buktatói. S bár szeretném olvasni, hogy a főszereplő túl van mindenen, és sikerrel vette az akadályokat, a leírtak után tudom, hogy Szin Donghjok élete az elektromos árammal körülvett tábor nélkül sem lesz habos, könnyed élet. Mindennap meg kell küzdenie múltja démonaival.
Nem könnyű olvasmány.