Menekülés ​a 14-es táborból 87% 165 csillagozás

Kivételesen most volt értelme a nyaralásra több könyvet is magammal vinnem, mert úgy adódott, elég sokat forgattam őket vonaton, repülőn vagy egyikre-másikra várva. Tulajdonképpen még Németországban fejeztem be Yalom-tól a magyar macska átka című könyvet és ezt itt is, és most jutottam el oda, hogy értékelést is írjak róluk. Prioritások, na. Hűtőmágneseket kiraktam a helyükre, egy adag szennyest kimostam, molyos értékelések folyamatban, de a bőrönd a többi cuccal még mindig a kanapé közepén, pakolásra várva…

Sokáig gondolkoztam rajta, csillagozzam -e egyáltalán ezt a könyvet, és ha igen, hogyan, mert nincs most könnyű dolgom. Rég volt ennyire nehéz dolgom, mondhatni.

Mert egyrészt fontos lenne, hogy a világ jobban megismerje az észak-koreai rezsimben mindennapos retteneteket, az átnevelő táborokat, a leírhatatlan borzalmakat. Nagyon keveset tudunk ezekről, ezért minden beszámoló fontos.

Másrészt csapnivaló könyv ez itt. Mármint ami az írói stílust illeti. Mert az olyan amerikai. Olyan igazi amerikai bestselleres. Annak minden előnyével és hátrányával. Előnyével, hogy az ember tényleg azt veszi észre, hopp, hova tűnt hirtelen 60 oldal, mert csak lapoz és olvas és lapoz és olvas, a külvilágot teljesen kizárva. Aztán meg hát annyi felesleges nagyotmondás van benne, mint mikor azt írja, a mai napig is ez az egyetlen dal, amelyet Szin ismer (124. oldal), ami teljesen magától értetődően, egészen egyértelműen hazugság. Minek mégis ilyenekkel teletűzdelni a könyvet? Ja, mert az úgy nagyot szól.

Aztán van bennem valami különös érzés, hogy valami itt nem teljesen kerek. Szin elmondása szerint a táborban született, apját gyakorlatilag nem ismerte, anyjával semmi érzelmi kötődést kialakítani nem tudott, az folyton verte, legkorábbi emlékei foglyok kivégzéséhez, kínzásokhoz, elképzelhetetlen gyötrelmekhez kapcsolódnak. Szociális- emocionális kötődések nem alakulhattak ki, nem volt óvoda, iskolai barátságok, kényszermunka volt meg verés, kínzás. Nem volt szeretet. Nem volt kötődés. Nem volt semmiféle pozitív megerősítés. Pozitív visszajelzés. Semmi. És ezért itt kicsit a nevemhez híven tamáskodom, mert amennyiben ez valóban így zajlott le minden elemében, az a személyiség olyan súlyos sérüléséhez vezet, ami szinte beláthatatlan. Kezelték pszichológusok és pszichiáterek egy ideig a szökés után, és olvasunk persze a poszttraumás stresszről, a szorongásokról, a beilleszkedési problémákról, amelyeket mára legyőzött, de valahogy nekem ez így mégsem kerek. Mert ha minden elemében így történt ez az egész, annak olyan súlyos hatásai vannak, amiket nem lehet hipp-hopp letudni néhány havi pszichoterápiával. Aztán persze simán tévedhetek.

Nagyon nehéz olvasmány. Mert oldalról oldalra fejbevág, hogy ez nem Orwell, nem is Huxley, hanem valami sokkal rosszabb – a valóság. Mert 2005-ben, mikor mi már mobiltelefont nyomogattunk és sokan túlsúlyosak voltak, ugyanennek a földnek egy másik pontján Sin megszökött egy minden képzeletet felülmúló kényszermunkatáborból. Ahová még csak nem is rendszer ellenes megmozdulások miatt került, hanem ott született. Mert a nagybátyjai közül néhányan átszöktek Dél-Koreába, és a kollektív bűnösség értelmében ezért harmadíziglen minden rokonuknak bűnhődnie kellett. Sin nem ismeri a család, a szeretet fogalmát. Csak az éhséget ismeri, a fizikai és pszihikai terrort. Számára ez a világ. Fogalma sincs róla, hogy mi van a drótkerítésen túl. A szökést is azért kíséreli meg, mert az embertelenség világában mégis sikerül egy emberi kapcsolatot kialakítson egy rabtársával, aki már járt a drótkerítésen túl, és elmesélte Sinnek, hogy van egy Kína nevű hely, ahol annyi sült húst ehetnek, amennyi beléjük fér. A sült hús pedig a legjobb dolog, ami létezik – legalábbis a 14.-es tábor lakóinak, akik kását, kukoricát, néhanapján egy kis rizset ehetnek, és gyerekkoruktól természetesnek veszik, hogy a földre hullott magot, héjakat vagy bármi egyebet összeszedjék és megegyék. Mindezt szigorú tiltás alatt, hiszen akár halálra is verhetnek egy hatéves gyereket az osztálytársai szeme láttára, azért, mert néhány szem kukoricát rejtegetett a zsebében.
Rengeteg kérdés felmerült bennem, de főképpen az, hogy miközben tudjuk, hogy több, mint húszmillió ember él ebben az országnyi lágerben, amit Észak-Koreának neveznek, a műholdfelvételeken tökéletesen látszanak a munkatáborok, ahol naponta kínoznak, éheztetnek gyerekeket és felnőtteket, a „civilizál” nagyhatalmak miért nem lépnek közbe?

Hümmögünk, csóváljuk a fejünket, ejnye-bejnyézünk. Ez minden, amit Észak-Koreával kapcsolatban a világ tesz, vagy még ennyi se. Persze, most már érinthetetlenek, hiszen van atomjuk! De azt vajon hogyan hozták össze, hogy engedhette a világ? Ezek a kérdések merültek fel bennem, mire a végére értem ennek a könyvnek. Nem gondolom azt, hogy ilyen (vagy ehez hasonló) körülmények között nem tartanak (tartottak) máshol embereket, ez viszont még mindig történik, napi szinten. Mellettünk. Amíg nekünk az (volt) a bajunk, hogy vasárnaponként zárva lesznek a hipermarketek, addig ott a táborlakók (nem ritkán a gyerekek), a tehénszarból piszkálják ki az emésztetlen kukoricaszemeket ebédre. És mindezt tűrjük. Mert az velük történik, ott messze.
Azoknak ajánlom, akik szeretnék az ideológiák árnyoldalait is megvizsgálni.
Érzékeny lelkűeknek nem javaslom!

A könyv stílusa nem annyira tetszett, de amiről ír, az felkavaró, megdöbbentő és millió kérdést vet fel az emberben. Elképzelhetetlen, még akkor is, ha részletesen olvasol róla, mi történik Észak-Koreában egy országnyi emberrel.
A legelgondolkoztatóbb pedig az volt számomra, hogy a sikeres meneküléssel még egyáltalán nincs vége a nehéz életnek. Utána annyival jobb, hogy van mit enni, nem bántanak és civilizált környezetben élsz. De amit a lelkedben, testedben, csontjaidban, mentalitásodban és egészségedben magaddal viszel, az megakadályozza a boldogulásodat, a beilleszkedésedet, az emberi kapcsolataidat, hogy akár csak egyszerű hétköznapi boldogságról már ne is beszéljünk…

Egy nem különösebben jól megírt történet a létező földi pokolról. Lehet, hogy Blaine Harden jó újságírónak számít hazájában, ezt a könyvet azonban nem neki kellett volna megírnia. Lélektelen, szürke, lapos. Szin Donghjok ennél sokkal többet érdemelt volna, de talán a könyvet övező felhajtásnak köszönhetően azért még sokakhoz el fog jutni életének elképesztő története.

Mert ezt viszont jobb, ha minél többen megismerik, mert általa arra is nagyon hamar fény derül, milyen ócska, hazug, álszent mocsok egy világban élünk. Miközben nem létező tömegpusztító fegyverek miatt lángba és vérbe lehet borítani egy országot (Irak) addig a koreai vérgőzös diktatúra évtizedek óta zavartalanul mészárolhatja le saját népét, taszíthatja az állatinál is nyomorultabb sorba. A világ szeme előtt zajlik élőben, valós időben egy komplett népirtás és senki a füle botját se mozdítja. Na persze a világnak azon a táján ugye egészen más a geopolitikai helyzet…

Lehetetlen volt olvasás közben nem arra gondolni, hogy valami hasonlót magyar is képes volt megcsinálni a magyarral. Például Recsken, amely tábort épp hatvan évvel ezelőtt zárták be. És nem tudtam nem arra gondolni, hogy egy régi iskolatársam, aki akkor épp meggyőződéses sztálinista volt, egy alkalommal üdvözlőlapot küldött Phenjanba a Kedves Vezető születésnapjára. És kapott egy, a Vezetőhöz hasonlóan kedves egyenválaszt, amire igen büszke volt. Így megy ez…

Megdöbbentő, sokkoló könyv Észak-Korea legsötétebb bugyrából. Shin Donghyeok a 14-es táborban születik, ahol ismeretlenek a színek, a családi szeretet, a dal vagy a sült hús, a gyerekeket egészen kis koruktól nehéz, lélekölő fizikai munkára fogják (normára), és naponta (ön)kritikát kell gyakorolniuk az esti átnevelő órákon. Szinte elviselhetetlenül záporoznak az olvasóra a rémesebbnél rémesebb történetek, amiket Shin felidéz, míg végül sikerül megszöknie. A könyv részletesen leírja Shin beilleszkedési gondjait is, Harden kiválóan elemzi a két Korea ellentmondásoktól terhes viszonyát, melyek nem teszik könnyűvé az északi menekültek önmagukra találását. (Már ha képesek feldolgozni az önmagaságot mint olyat.) Fájdalmas, szívszaggató és mélységesen felháborító is ez a könyv, hisz az észak-koreai táborok embertelen gyakorlata már évtizedek óta darálja be az emberi életeket és mégis nagy a közöny, kevés a megmozdulás ez ügyben. Remélem, Harden könyve sokak figyelmét ráirányítja a világ egyik legelnyomóbb államának rettenetes tetteire.

Nem szeretnék Észak -Koreában lakni…

Az egész könyv megdöbbentő tényekkel van tele, aminek olvasása közben azért elgondolkodunk azon, hogy a mi apró problémáink mégsem annyira komolyak vagy fontosak ahhoz képest, hogy Észak-Koreában mi zajlik. A könyv másik erőssége szerintem az, hogy ténylegesen bepillantást enged Szin szabad mindennapjaiba, és a küzdelmeibe, hogy hogyan hagyja hátra a múltját, ami egyáltalán nem könnyű.

Bővebben: http://teklakonyvei.blogspot.hu/2018/01/blaine-harden-m…

Nagyon sokat olvastam már Koreáról, a történelmükről, kultúrájukról, az észak-déli konfliktusról. De a hozzáférhető anyagok zömében objektívebb, szárazabb tényeken alapuló dokumentumok, hírek, politikai elemzések. Személyes beszámoló csak néhány érhető el, és azok sem ilyen részletességgel. Bár önmagukban azok is megrázók. A könyv célja egyértelműen a figyelemfelhívás. Ennek eleget is tesz. Ha a könyvnek csak a fele, de akár csak néhány oldala igaz, már akkor is horror, amiről ír, ha pedig az egész úgy történt, ahogy elmondta Szin, a főhős, akkor egyértelműen a világ tudtára kell hozni, hogy a történelem eddigi legnagyobb és leghosszabb ideje tartó, sőt, méreteiben egyre csak bővülő gulágvilága, haláltábor rendszere még teljes mértékben a jelen, és egyáltalán nem a múlt.

Egy napos könyv, mert egyszerűen letehetetlen; olyannyira, hogy a munkahelyemen olvasva szabályosan dühös voltam egy-egy vevőre, amikor bejöttek, mert a kiszolgálásuk idejére félre kellett tennem a könyvet.
És ez az a típusú olvasmány, amiről nem tudok véleményt írni. Rémisztő, borzongató, elgondolkodtató és felháborító. Értem én, hogy könnyebb félrenézni és úgy tenni, mintha nem is létezne a probléma, de igenis létezik. Valaki csináljon végre valamit! Kína, Dél-Korea, az Egyesült Államok, nekem mindegy, de ez így nem maradhat!
Nagyon szerettem viszont, hogy úgy kaptunk Észak-Koreáról háttér-információkat olvasás közben, hogy attól nem lett száraz, vontatott vagy szájbarágós a dolog. A vége nekem valahogy furcsa volt, de talán csak túlságosan hozzá vagyok szokva a tökéletes happy endekhez.
Kívánom, hogy minél több emberhez jusson el vagy a könyv, vagy az észak-koreai kényszermunkatáborok híre és története valamilyen egyéb formában, mert e fölött nem lehet egyszerűen szemet hunyni. Ez borzalmas, és nem mehet így tovább!
A világon létező összes kitartást és szerencsét kívánom azoknak az ártatlan embereknek, akik ezekben a táborokban vannak. Kívánom, hogy a világ végre felébredjen, és véget vessen ennek a pokolnak, kívánom, hogy kijussanak, és jobb életük lehessen; olyan, amilyet megérdemelnek. Mert ezt a borzalmat senki nem érdemli meg – bár azért azt megnézném, hogy a drágalátos észak-koreai vezetés meddig bírná ki hasonló körülmények között.