mert úgy akarom költő legyek
kőbánya nyugati csücskén
figyelem apró gyöngyszemek
gyúlnak az ég fekete tükrén
– idézi vissza sok évtized távlatából nyolcéves kori önmagát Birtalan Ferenc, aki 1945-ben, legkisebb fiúként született egy pesti házmesterlakásban, s – népmesei szerepével azonosulva – onnan indult neki a világnak, hogy bizonyítsa, elsősorban önmagának: igenis lehetséges „örömben, gyászban emberül” élni a XX. század második felében, Magyarországon. Kormos ablakú, zajos műhelyeken, át vezető, halottakkal szegélyezett útját a szó, a vers világítja be. Reményt lát bennük, „szinte az egyetlen lehetséges utat, amely abból az összekuszálódott, romlásnak indult világból kivezethetett”.
És a versek valóban kivezetni látszanak a romlásból: 1985-ben a negyvenedik évében járó „fiatal költőnek” megjelenik első verseskönyve, s ezt kilenc további kötet követi – nem számítva a verseit tartalmazó antológiák és irodalomtankönyvek sokaságát, amelyek mind azt… (tovább)
mert úgy akarom költő legyek
kőbánya nyugati csücskén
figyelem apró gyöngyszemek
gyúlnak az ég fekete tükrén
– idézi vissza sok évtized távlatából nyolcéves kori önmagát Birtalan Ferenc, aki 1945-ben, legkisebb fiúként született egy pesti házmesterlakásban, s – népmesei szerepével azonosulva – onnan indult neki a világnak, hogy bizonyítsa, elsősorban önmagának: igenis lehetséges „örömben, gyászban emberül” élni a XX. század második felében, Magyarországon. Kormos ablakú, zajos műhelyeken, át vezető, halottakkal szegélyezett útját a szó, a vers világítja be. Reményt lát bennük, „szinte az egyetlen lehetséges utat, amely abból az összekuszálódott, romlásnak indult világból kivezethetett”.
És a versek valóban kivezetni látszanak a romlásból: 1985-ben a negyvenedik évében járó „fiatal költőnek” megjelenik első verseskönyve, s ezt kilenc további kötet követi – nem számítva a verseit tartalmazó antológiák és irodalomtankönyvek sokaságát, amelyek mind azt tanúsítják: Birtalan Ferenc nem maradt adósa gyermekkori önmagának.
Vajon tényleg nem? A Versek regényében erre keresi a választ. A megtett útról mesél, hol anekdotázva, hol megrendítően, de minden szavában hitelesen, kíméletlen őszinteséggel. Önéletrajz volna hát ez a könyv? Kordokumentum? Lírai hangvételű prózabetétekkel meg-megszakított versválogatás? Ha műfajba akarjuk sorolni, nem adja magát könnyen. Ám ha átadjuk magunkat az olvasás élményének, a sorok ellenállhatatlanul ragadnak magukkal egy olyan mesevilágba, ahol bár „a koldusok koldusok, a békák békák maradnak”, a „jótett helyébe jó” hatalma minden kétséget kizáróan beigazolódik.
Birtalan Ferenc számadása túlmutat saját versein. Magának a költészetnek állít diadalívet.
– - – - –
Mindig mereven visszautasítottam, hogy verseimhez magyarázatot fűzzek, s ma is vallom, a verset nem érteni: érezni, szeretni kell. Szabadon idézve Fülig Jimmyt: nem lehet minden vers mellé forgalmi rendőrt állítani. Bizonygattam ezt sokaknak évtizedeken keresztül. Most itt ez a könyv, amit arra kárhoztattam, hogy magyarázkodjam benne, kapaszkodókat, jelzőcölöpöket szúrjak verseim köré, segítségül az idetévedőnek.
De azért nem ennyire egyértelmű a helyzet.
Egyre inkább fel kellet ismernem: nekem még nagyobb szükségem van a tisztázásra, hogy megértsem, lássam az összefüggéseket, magam is higgyem: nem a véletlenek sodortak-vittek; az életemnek célja, iránya kellett legyen.
Ezek a lapok nem a szépítészet reklámhelyei. Múltam nyomait vizsgálva nekiindultam, s abban reménykedem, igazolni fogják, miért lettem az, aki vagyok.
Hívő bigott, talán eretnek –
mindenképp egy balek csak.
Születek éppen vagy temetnek,
Isten, ki elsőként tagad:
Teremtő vagyok, én teremtek.
Te élsz, hát igazold magad.
(Alanyi költő)