Tarisznyában ​a tenger 9 csillagozás

– Biztosan az enyém? – kérdeztem, kicsit magamhoz térve, s szemem úgy meredt arra az ökölbeszorított-kezű, szájával-orrával furcsa grimaszokat mutogató emberkére, hogy a nővérke elnevette magát.
– Egészen biztos. Ő a legszebb az osztályon!
Istenem, gondoltam magamban, milyen lehet a többi?!
– Ugye hogy hasonlít az apukára?
Addigi életemben sem a szépségemre voltam a legbüszkébb, de abban a pillanatban határozottan úgy éreztem, csúnya vagyok, ha a gyerekemről rám ismertek.

10. oldal, Kiköpött apja (Móra, 1989)

– Balázs itthon van? – robbant be Eszter a lakásba, mind a kilenc évével, a „majdnem-fekete” hajával, mandulavágású szemével.

(első mondat)

– Feri bácsi most is hasonlít Balázsra – fürkészett végig Eszter –, igazán.
– Hát így is lehet mondani – törődtem bele, hogy a dobogó második fokára szorultam. – Nem esik messze apja a fiától.

11. oldal, Kiköpött apja (Móra, 1989)

Egy gyerek akkor lesz igazi, valóságos, amikor hazaviszik. Lakásunk – sikeresen csecsemőotthonná alakítva – készen állt a fogadására. Balázs megérkezett. Teljes három és fél kilójával, tiszta-apjaságával, hogy beragyogja, betöltse életünket, hangjával a lakást.
    Megkezdődött a Nagy Kaland. Örömmel, bánattal az élet.

11. oldal, Kiköpött apja (Móra, 1989)

Ba­lázs, ki a köny­vek­kel ad­dig is nagy ba­rát­ság­ban volt, öröm­mel bon­to­gat­ta a ka­rá­cso­nyi cso­ma­go­kat. Ke­zé­be ke­rült a vas­kos, nagy cso­mag, ben­ne Vad­ölő és Csingacsguk tör­té­ne­te.

És jönnek az indiánok

Tc. Birtalan Balázs (Til Lata)

Ezen a fán nem szól a pacsirta.
Ezt a levelet apacs írta.

Ölel: Szakállas Apacs
(Verbőczy Antal)

47. oldal, És jönnek az indiánok (Móra, 1989)

De Morzsinak csak a hangja nagy, különben kezes jószág. Ezt már próbáltam megmagyarázni a körzeti orvosnak és a postáskisasszonynak is, őszintén szólva nem nagy sikerrel, mert ők még megértették, hogy a kutya nem harap, de abban, hogy a kutya is értette-e, már nem voltak biztosak.

54. oldal, Igen kis cicák, társmamával (Móra, 1989)

Hosszas hercehurca után döntöttem: puli kell. Nem is olyan nagy, nem is olyan drága, és ha egyszer terelőre lenne szükségünk, már az sem lesz gond.
Aztán telefonáltam, mikor nézhetem meg a kiskutyát, s egy szép, se nem verőfényes, se nem meleg februári estén elmentem pulinézőbe. De kiderült, pulinézőbe se mentem, mert az a kis fekete gubanc csak hellyel-közzel hasonlított pulimamához. Szabadkoztak is, hogy valami tévedés történhetett, mert egyértelműnek látszott: sem a lábai, sem a mellénye nem a hótól fehéredett meg. És nem is fiú volt, ahogy én szerettem volna. Ilyenkor csak a határozottság számít. Határozottan megsajnáltam, ahogy árván, elesetten nézett fel rám (pedig guggoltam), majd belekapaszkodott a szakállamba. Úgy döntöttem: pont egy ilyen kiskutyát keresek.

37. oldal, Pont ilyen kiskutyát keresek (Móra, 1989)

Hát így macskásodtunk meg akaratunk ellenére. Kiválasztottak lettünk. A macska kiválasztott minket – vagy inkább Morzsit? –, és Cicka néven rajtaütésszerűen helyet szorított magának közöttünk.

52. oldal, Vendég, derékmagasság alatt (Móra, 1989)

A kislányok napi látogatásai ellenére a cicagyerekek szépen fejlődtek, s ahogy a szemük is kinyílt, kiköltözködtek a fürdőszobából. Persze a valóságban ez közel sem ment ilyen egyszerűen. Hosszas készülődés, viták, cicológiai tanulmányok előzték meg a költözést, amit – mondanom sem kell – Morzsi várt a legizgatottabban.

55-56. oldal - Igen kis cicák, társmamával (Móra, 1989)