Elfelejtett ​emberek 4 csillagozás

Birkás Endre: Elfelejtett emberek Birkás Endre: Elfelejtett emberek

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„- ​Holnap visszautazom a frontra…
– Nem igaz! … Nem lehet igaz! Olyan szörnyű, amit mondasz. Hisz úgysem segíthetsz rajtuk… Se azokon a tolvajokon, se a másik kettőn. Nem tehetsz róla, téged nem terhel felelősség.
– Mindnyájunkat terhel! – felelte halkan Bándy.”
A második hadsereg egyik gépkocsizó alakulatának története ez a regény. 1942 tavaszától 1943 január közepéig, a bevonulástól a doni pusztulásig. A mű legfőbb erényei: hitelessége, mértéktartása, indulatmentes, higgadt hangvétele, ami minden vezércikknél meggyőzőbben tanúsítja Horthyék háborús kalandjának esztelenségét. Szereplőiben sokszínűen mutatja be a kort és típusait, s a több szálból szövődő, lüktetően mozgalmas cselekmény kitűnően érzékelteti nők és férfiak, anyák és fiúk, szerelmesek és házaspárok szétzilált sorsát, a háború embertelen, fojtogató légkörét. Hőse – egy azokból a százezrekből, akiket a háború kiszakított megszokott életéből – a harctéri számkivetettség tehetetlenségében, és győzni… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magvető Zsebkönyvtár Magvető

>!
Magvető, Budapest, 1975
230 oldal · ISBN: 9632704495
>!
Magvető, Budapest, 1960
232 oldal · ISBN: 9632700163

Kedvencelte 1

Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

Ezüst P>!
Birkás Endre: Elfelejtett emberek

Mivel ki tudja, mikor prezentál valaki egy igazán maradandó, irodalmilag ütős, ítélkezésében elfogulatlan regényt a második világháborús magyar részvételről (nehezen hiszem, hogy manapság, de nagyon szeretném, ha megcáfolnának), a valószínűleg hosszúra nyúló várakozás ideje alatt, lévén más nem nagyon áll rendelkezésre, régebbi darabokkal szórakoztatom magam.

Az Elfelejtett emberek egy gépkocsizó alakulat történetét beszéli el, és kifejezetten ügyes húzással indít: a srácokat nem a háború kellős közepén, hanem bevonulásuk előtt, civil életük utolsó napjaiban ismerjük meg. Látjuk, honnan érkeznek, mit hagynak kényszerből maguk mögött, és kik voltak, mielőtt „jól-rosszul kiképzett s pocsékul fizetett bérgyilkosok” lettek volna. (Az idézet az egyik katona, az amúgy végtelenül hallgatag Haller egyetlen hosszabb megnyilvánulásából kiragadott részlet, és megkockáztatom, amit akkor Haller mond, a regény egyik kulcsszövege, kár, hogy aztán az általa felvetett gondolatot nem sikerül tisztességesen körüljárni, illetve kibontani, a mondanivalót rá felépíteni.) Múltat adni a szereplőknek – ez mindig előnyére válik egy sztorinak, hiszen ha jól sikerül, magától értetődően kíváncsiak leszünk a jövőjükre is. Sajnos nem mindenki bemutatása és karaktere egyformán erős; a legjobban kidolgozott, leginkább részletgazdag előtörténettel rendelkező szereplő – valószínűleg nem véletlenül – Bándy, a csapat fiatal parancsnoka. (Az övén kívül nálam még Kormos figurája tudott igazán működni.) Egy köztiszteletnek örvendő írónő hiányt semmibe nem szenvedő fia, aki elég kényelmesen él, és elég értelmes is ahhoz, hogy szkeptikusan hallgassa a háborúval kapcsolatos hangzatos szólamokat. Épp ezért fogadja jócskán félreálló szájjal a behívót, és húzza fel minden lelkesedés nélkül a mundért, majd lélegzik fel boldogan, amikor anyja és annak újdonsült férje pár hónap alatt kijárják neki, hogy felmentsék a szolgálat alól, így legutolsó eltávozásáról többé nem kell visszatérnie a frontra. Bándy nem is akar úgy tenni, mintha bánná a dolgot: végre maga mögött hagyhatja a katonásdit, illetve az embereit is, akiknek többségével sosem sikerült igazán megtalálnia a hangot, talán azért sem, mert java részük az általuk szállított kincstári holmi megdézsmálását tekinti elsődleges háborús küldetésének, ez pedig mérhetetlenül taszítja Bándyt, aki ugyanakkor nem sok mindent tesz azért, hogy alárendeltjeit gatyába rázza. Inkább tüntető passzivitással és lemondó legyintéssel reagál a dologra, mintha csak azt mondaná: „Tegyetek, amit akartok, hülyék, engem sem ti, sem ez a háború nem érdekel.” Akkor is így gondolkodik, amikor eltávozása előtt nem sokkal, néhány emberét – miután megcsípték őket egy ellenőrzés során – hadbíróság elé idézik: amikor Budapestre érve megtudja, hogy számára véget ért a háború, egyúttal a kellemetlen ügyet is igyekszik elfelejteni. Már a leszerelését intézné, amikor a laktanyában megtudja, két katonájáról (egyikük azon kevesek közé tartozik, akiket Bándy kezdettől fogva kedvel) kiderítették, hogy zsidó származásúak, és a munkásszázadba helyezésükről szóló parancsot már el is indították a frontra. (Jegyzem meg, ez a „csak most derült ki” számomra kicsit meseszerűnek tűnik, de drámai fordulatnak kiváló.) Ekkor billen át valami Bándy lelkében, és a zászlós, akit eddig egészséges önzés hajtott, a csapatával pedig sosem kívánt közösséget vállalni, azt érzi, jóvátehetetlen hibát követ el, ha hátat fordít a katonáinak. A parancsot tartalmazó levelet már útnak indították, ez ellen nem tehet semmit, de ha idejében visszaindul a frontra, talán még megelőzheti a küldeményt, amit, terve szerint, így neki fognak kézbesíteni, ő pedig, hogy nyerjenek némi időt, egyszerűen majd elfelejti végrehajtani a benne foglaltakat. És ha visszatér, legalább a hadbíróság elé álló jómadarak sem tehetik a megjegyzést, miszerint a zászlós úr, amint szorult a hurok, kifarolt mögülük…

Ahogy így leírom a történet velejét, egész izgalmasan hangzik, és egyébként azon a ponton, ahol Bándy tudomást szerez a már említett parancsról, tényleg az. Viszont Bándy mintegy fordulópontnak tekinthető eltávozásáig a regény meglehetősen unalmas és lapos, beleértve a lopássorozat taglalását is, melynek súlyát sehogy sem sikerül érzékeltetni. Pedig – ha már Birkás nem a harcmező kellős közepén, puskával a kézben akarja emberileg megmérettetni hőseit – azt, hogy egy csapat, egyébként minden (ideértve az emberélet elvételét is) iránt közömbös katonát csak egyetlen dolog késztessen cselekvésre a háborúban, mégpedig az, hogy gyakorlatilag sportot űzzenek abból, hogy a rájuk bízott szállítmányok bizonyos részét lenyúlják, erre pedig nem a sanyarú körülmények viszik rá őket, hanem a kisstílű haszonlesés (hadd csurranjon egy plusz ez meg az, hadd legyen mit elcserélni az orosz civilekkel, hadd legyen mit hazaküldeni az asszonynak), úgy kéne ábrázolni, hogy attól minimum felszisszenjünk, ne pedig üvegesedő szemmel lapozgassunk hátra, hogy meglássuk, hány oldal van még a regény végéig. De a sztori csak Bándy frontra való visszatérése után kezd istenigazából felpörögni, amikor a szemléletében, gondolkodásában rövid idő alatt sokat változott fiatalember előtt, aki immáron rádöbbent, hogy maga is vétkes volt, amikor elfordította a fejét, lassacskán feltárul a háború kegyetlensége. Innentől, főként, hogy ekkor már a doni összeomlás küszöbénél járunk, valami egészen erős és emlékezetes is kisülhetne a sztoriból, de a végére tartogatott fordulat (a végzetes utolsó út és következményei) fájón váratlan és dühítően összecsapott – hatalmas űrt és hiányérzetet hagy maga után, ahogy a záró epizód sem az igazi: minden igyekezet ellenére inkább csak szirupos, mint valóban megrendítő. Kár érte, könnyedén lehetett volna ez a regény jóval több, a lehetőség ott bujkál benne, már csak azért is, mert (a fülszöveg igazat szól) valóban indulatmentes, higgadt hangvétel jellemzi, ami nagy erény.

>!
Magvető, Budapest, 1960
232 oldal · ISBN: 9632700163

Népszerű idézetek

Ezüst P>!

– Mi az, hogy Leningrádban? – kérdezte Antal fagyosan. A többiek megdöbbenve néztek rá, nem tudták, mire akar kilyukadni, miért nem tartja be a játékszabályokat? De Kormos hamarosan rájött. Nem volt nehéz.
– Bocsánat, gárdakapitány uram – mondta, s bocsánatkérően széttárta karját. – Persze, Szentpétervárt akartam mondani, Isten engem úgy segéljen – folytatta, és az égre emelte tekintetét. – Atyuskám, cárom, remélem, nem hallottad szörnyű nyelvbotlásomat. Ebből is látszik, hová süllyed az ember ebben a vörös pokolban.

56. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Ruby Saw: Lucy
Tomcsik Nóra: Tél Berlinben
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét
Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg
Bauer Barbara: A fekete rózsa
Lontai Léna: Könnyező liliomok
Bauer Barbara: Még látlak odafenn
Vida Gábor: Senkiháza
Agota Kristof: Trilógia
Závada Pál: Természetes fény