Kissé félve vettem meg ezt a képregényt, hogy vajon milyen hatást fog rám gyakorolni majd ennyi idő után (majd. 20 év) , hogy utoljára olvastam Kázmér és Huba történteit (még a Tiszta Dili képregények idején). Ráadásul nálam is előfordult már sokszor, hogy, amit siheder koromban olvastam és szerettem az egészen máshogy jelenik meg és vagy mostanra gyerekesnek vagy egészen gyengének érzek. Nos itt nem kellett csalódnom.
Értékeléseim megszokott ritmusát itt hátra kell, hogy hagyjam, hiszen a K&H (rossz vicc, de el kellett sütnöm valahol :D :P ) képregények alapvetően sem egy konkrét cselekményfolyamot inkább kisebb történetek tartalmaznak. Továbbra is tetszik a humoruk és azok a megközelítések, amiket Bill Waterson alkalmaz. Valahol olvastam, hogy a saját gyermeke és annak játékai adták az ihletést a képregényhez. Nos ezt maximálisan elképzelhetőnek tartom, mert a gyermeki képzeletet és a hiányos tudással kapcsolatos elképzeléseket remekül hozza.
A fentieken felül feledhetetlen erénye, hogy néha olyan erős gondolatokat közvetít a társadalomról és az ember kicsinyességéről vagy nagyságáról, amiket sokaknak érdemes lenne megfontolni. Emellett gyakran olyan kedves és szerethető tud lenni a barátsággal és társas kapcsolatokkal foglalkozó részeiben, hogy az rendesen szívmelengető. Ebben tekintetben a kötet eleji vers kifejezetten tetszetős és már az megalapozza az egész olvasmány hangulatát.
A rajzoknál a megszokottat kell várni, de az teljesen jó. Szeretem azokat a mimikákat, amiket Waterson alkalmaz és az elképzelt részeknél pedig még mindig vagányak (igen ez a legjobb szó rá szerintem) a különböző őslények, szörnyek, óriás bogarak és egyebek. Panelezésbe nem lehet belekötni, mert annyira egyszerű és egyértelmű.
Összességében tudom ajánlani bárkinek, aki rajong vagy rajongott Kázmér és Huba történeteiért. El is határoztam, hogy ha módomban és lehetőségemben áll, akkor fogok még beszerezni ebből a sorozatból.