Across ​the Universe – Túl a végtelenen (Túl a végtelenen 1.) 83% 421 csillagozás

Először is… Ez a borító egyszerűen gyönyörű. Tulajdonképpen ezért figyeltem fel a könyvre.
A történet meglepően jó volt. Van benne fantázia.:D
A hajó világáról, társadalmáról érdekes volt olvasni. Ősfő mindent az uralma alatt tartott, mindenről hazudott. Imádtam, ahogy ezekről a hazugságokról lehullott a lepel. És persze utáltam Ősfőt, a könyv egyik legjobb része spoiler
Nehéz, megrázó témákat is boncolgat.. Például az erőszakot. Számomra elborzasztó volt amikor spoiler A hajó legénységének ugyanis kb. a 90%-a úgy be volt spoiler
A lényeg, hogy baromira tetszett!:D Sok csavar volt benne, fenntartotta az érdeklődésem. Azt gondolom, ilyen egy jó sci-fi, bár én ezért a műfajért nem vagyok igazán oda. Talán most ez változik, úgy gondolom adok még pár esélyt ezeknek a könyveknek.
Kíváncsian várom, hogy a következő részt olvashassam.

És ismét egy regény, ami körül óriási volt a felhajtás. Először nem is értettem, hogy sokan, az általam ismert bloggerek közül miért járnak majdhogynem örömtáncot, amikor kiderült, hogy a regény itthon is megjelenik. Aztán persze magával ragadott engem is a lelkesedésük és alig vártam, hogy végre én is olvashassam.

Aki a borító alapján egy cukormázas szerelmi történetet vár, az csalódni fog. Aki viszont elolvassa a fülszöveget, az nagyjából képet kap arról, hogy mi is várható a regényben. Már az első fejezet is annyira sokkolóan dermesztő (szó szerint is, mivel Amy eléggé részletesen adja át, hogy mennyire fájdalmas egy hibernálás), hogy szinte előrevetíti, hogy ez nem egy könnyed nyári olvasmány lesz. Az írónő engem már ezzel az első fejezettel levett teljesen a lábamról és már ott tudtam, hogy ezt a könyvet imádni fogom.
A történetet két szemszögből ismerhetjük meg, Amyéből és Koroséból (igen, ez a fiú neve, nem én írtam félre:-). Koros szemszöge eleinte nem is annyira kötött le, hisz persze, ő vezet be minket az űrhajó életébe, de annyi információt zúdít ránk egyszerre, hogy őszinte leszek, én teljesen elvesztem a részletekben. Ellenben Amyé végig lekötött, hiszen őt egyrészt közelebbinek éreztem magamhoz – lévén, hogy a Földön élt, másrészt pedig az ő szemén keresztül, kívülállóként belecsöppenni ebbe az űrutazásba – nagyon izgalmas volt. Ő úgy áll ehhez az egészhez, mint ahogy Te vagy akár én is tenném, hiszen ő, az eddig életét nem rideg fémfalak, szabályok, utasítások között töltötte, így neki is minden teljesen új.
Koros más tészta. Ő a „rangja” miatt sokkal szabadabban él, mint a legénység többi tagja és talán emiatt? jóval szabadabb gondolkodású is, mint a többiek. De akkor is. Ő a hajón született, ott nőtt fel, számára minden olyan dolog hétköznapi, amin mi (és Amy is) teljesen kiakad. Ezért vele valahogy eleinte nem is tudtam annyira szimpatizálni. Persze ez csak ideig-óráig volt így, hiszen Korost is hamar meg lehet kedvelni, főleg, miután találkozik Amyvel. Nincs vele egykorú a hajón, így nem kétséges, hogy azonnal szimpátiát, majd egyre mélyebb érzelmeket kezd táplálni a lány iránt. Ami számára azért furcsa, hisz eddig nem érzett ilyet senki iránt, a hajón nincsenek túlzott érzelmek, irányított szaporodás van – még az emberek számára is. Neki eddig feladatai voltak, amire fel kellett készülnie. Van néhány barátja, de vele egykorú lánnyal még sosem találkozott. De épp itt az ideje!:)
Amy nehezebb helyzetben van, hiszen ő a Földről jött, ahol az emberek érzelmek között élik le az életüket. Volt barátja, akit szeretett és akit ott kellett hagynia az űrutazás miatt. És bár eltelt jó pár száz év (ezt még leírni is borzasztó), de mivel ő ezt átaludta, így neki minden emléke élénken él a szeretteiről, a barátairól.
Tudom, hogy őt sokan hisztisnek fogjátok tartani, mert elég sokat sír és eleinte mindenen kiborul. Ez tényleg így van. De ne feledjük, hogy az egész élete tovatűnt, a szülei lefagyasztva, az összes többi szerette már réges régen meghalt, egyedül van teljesen. És egy úgy, számára ismeretlen világban kell élnie még 50!!! évet, mire találkozhat a szüleivel. Ráadásul a hajó vezetője, az Ősfő – és akkor még a legénység többi részéről nem is beszéltem – abszolút nem örül a jelenlétének.
Koros és Amy kapcsolata pedig nagyon aranyos, én imádtam minden percét azoknak a jeleneteknek, ahol együtt voltak. Érdekes volt látni, hogy eleinte Koros kisfiúnak tűnik, egy tanulónak, aki most ismerkedik a leendő Ősfő feladatával. Aztán megjelenik Amy, hirtelen Koros lesz a „felnőttebb” kettőjük közül, hiszen ő ismer mindent a hajón, még a gépek is neki engedelmeskednek. De ahogy a lány „életre kel”, úgy veszi át kettőjük közül az irányítást, végül persze, ahogy kiismerik egymást, egyenrangú felekké válnak. Nagyon tetszett, ahogy ezt az írónő így megírta!

És persze ott van még a rejtély. Ki az a titokzatos személy, aki Amyt is felébresztette és aki megpróbálja megölni a lefagyasztott személyek egy részét? Amy, Koros és pár barátjuk megpróbál versenyt futni az elkövetővel, ami nem is olyan egyszerű. Az ilyen típusú nyomozós regényeknél sok esetben elég hamar rájövök, hogy ki az elkövető. Itt is volt sejtésem, de végül én lepődtem meg a legjobban, amikor kiderült a kiléte. Vagy nagyon ügyes volt az írónő, vagy én öregszem (vagy simán butulok:).

Amiről még nem beszéltem, az az Isten áldása, a helyszín, ahol az egész történet játszódik. Ez az űrhajó hatalmas, óriási, egyszerűen emberi ésszel elképzelhetetlenül nagy. Az extrámat is úgy sikerült megtalálni ehhez a poszthoz, hogy próbáltam utánanézni, hogy az írónő esetleg valahol grafikusan is elképzelte-e ezt a járművet, mert Koros jóvoltából szinte minden négyzetcentiméterét ismerjük, de mégis kíváncsi voltam arra, hogy vajon ténylegesen hogy nézhet ki. És ekkor találtam meg azt a weboldalt , ami alapján végül sikerült bejárnom az egész hajót virtuálisan is.
A hajón lévő életre pedig szinte szavaim sincsenek. Disztópia. Csak ennyit tudok mondani rá. De a rosszabbik fajtából. Valahol megértem, hogy így egyszerűbb ennyi embert kordában tartani, főleg ilyen hosszú ideig, de akkor is. Remélem, hogy sose kell ilyet átélnem.

A történet vége pedig.. egy könyv lezárásának jó volt, de mégis annyi kérdésem lenne, annyira kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni még velük, vajon hogyan változik az életük, elérik-e a Centauri-Földet, hogy…. azonnal kérem a második részt!
Összességében imádtam ezt a regényt, jó volt picit a Földről elszabadulni és az űrben kalandozni. A történet izgalmas volt, minden percet élveztem, amit az olvasásával töltöttem. Fiúknak és lányoknak egyaránt ajánlom; a fiúknak az űrbéli kalandok, a nyomozás, a különleges világa miatt, a lányoknak ugyanezért, plusz a szerelmi szál sem elhanyagolható:).

Egy kis extrával tarkítva – hogyan is néz ki az Isten áldása – a blogunkon:
http://www.kellylupiolvas.com/2014/04/beth-revis-across…

Néha nehezen vettem rá mindig magam, hogy olvassak, pedig nagyon izgalmas. Mikor már egyre többet és többet olvastam akkor nagyon belelendültem az olvasásba.
Egyedi világról olvastam az biztos. Sokszor elgondolkodtam, hogy vajon én mint tennék hasonló helyzetben.
Voltak benne fantasztikus részek, amelyekre nem is számítottam. Sokszor izgultam, hogy jaj mi lesz már.
Várom a folytatást.

Disztópia. Mi más is lenne? Van egy űrhajó, ahol összezárva él egy rakás ember, és van egy diktatórikus hajlammal megáldott vezetőjük, aki azt hiszi, hogy a tökéletes társadalmat hozta létre. De ez a társadalom éppen összedőlni készül, látjuk a kezdeti jeleket, amit külső szemlélőként könnyen felismerünk. De honnan jön a széthúzó erő? Az éppen akkor kifagyasztott Amy személyéből, vagy sokkal mélyebben gyökerezik a probléma és belül kell keresni a bomlasztót? De az is lehet, ha valamit nem jó alapokra építünk, magától összeomlik. A szokásos kérdések, melyeket boncolgatni szeret minden disztópia-rajongó, és mindez csak a kezdet.

Nem fogok mesélni a hajón létrehozott társadalomról, annyit viszont megjegyzek, hogy nagyon érdekes, nagyon összetett és átgondolt. Olvasni kell, megismerni, felfedezni. A felfedezés örömét viszont senkitől sem szeretném elvenni. Egy jól megálmodott és még jobban megvalósított, megírt világ. Ismét átélheted azt az érzést, mintha te magad is jelen lennél és fedeznéd fel a tökéletesnek vélt, utópisztikus környezet apró építőköveit, amiket egytől egyig megkérdőjelezhetsz, elgondolkodhatsz rajta, megcáfolhatsz és akár még túl is agyalhatod: végül is hogyan lehetne ez mégis tökéletes és működőképes?
Tovább: http://konyvvadaszok.blogspot.hu/2016/04/beth-revis-tul…

Kellemes csalódtam a könyvben. Bevallom a pöttyössége és a szépséges borító alapján arra gondoltam, hogy olyan kis rózsaszínes-nyálas sci-fi YA romantikus izé-bizé lesz, amiből már egy kicsit kinőttem. DE szerencsére nem! :)
Adott egy lány, akit már az elején arra „kényszerítenek”, hogy hagyja ott a világát, és utazzon lefagyasztva pár száz évet és éljen egy idegen, ismeretlen bolygón. Na erre én biztos nem vállalkoznék! :D Mert biztos ilyen szituba keverednék: a, felébredek a hajón, amit alienek kerítettek a hatalmukba, és harcolhatok az életemért VAGY b, az új bolygóról kiderül, hogy nem lakatlan és alienek társasága fogad minket… Na jó eltértem a tárgytól.
Az elején már kellemesen borzongtam, amikor szemléltette a fagyasztás szörnyűséges módját Amyn és a szülein. Brr… spoiler
Végül a történet magán az űrhajón folytatódik, ami sok lehetőséggel kecsegtet, és az írónő egész jól ki is használta ezeket. Megteremtett egy kívülről kegyetlennek tűnő disztópikus világot, ahol az átlag emberek „boldog tudatlanságban” végzik napi kiszabott teendőiket. El sem tudok ennél rosszabbat képzelni, …a szabad akarat, a saját egyéniség hiánya. Az emberek, mint a gépek, élnek napról napra, spoiler . Érdekes tanulmány lehetne a hogyan biztosítsuk hosszú távon egy űrhajó társadalmát, hogy az zökkenőmentesen működjön.
Közben főszereplőink nyomoznak, bár nem az űrhajó titkai után ( amibe ennek ellenére felfedeznek), hanem egy különös „gyilkos” megtalálása a cél. Itt azért járna egy kis fekete pont, mert eléggé egyértelmű volt számomra, hogy ki is volt az a bizonyos, stb. stb. Szóval ez a rész nem ért meglepetésként.
Nem úgy a vége, amikor kiderült, hogy spoiler
Nagyon szeretem az űrutazós történeteket, viszont jobban belegondolva, szerintem nem az embereknek való a világűr. A Föld egy csodálatos hely lenne az emberiség nélkül . Felettünk a csillagok, a Nap melege, a szél hűvös érintése. Ez mind hiányozna egy bádogdobozban, ahol csak a hideg és könyörtelen űr vesz körül.
Kíváncsi vagyok a folytatásra, mert tovább folytathatjuk a tanulmányt, hogy mit tesz egy zárt közösség, ha megtudja, hogy eddig hazudtak nekik…

Teljes értékelés: https://hogyacsudaba.blogspot.com/2018/10/beth-revis-ac…

„Méltatlanul elhanyagoltnak érzem ezt a sorozatot, kedveskéim! Tisztázzuk: ez volt az első sci-fis VP könyvem, még a könyvtárból vettem ki, és a borító fogott meg először. Annyira gyönyörű ez a lilás csillagos, hogy csak pislogtam és azonnal kihoztam, fülszöveg elolvasása nélkül. Most pedig végre megjelent a folytatás és ennek örömére úgy döntöttem, hogy újraolvasom és be is szerzem az első részt. Csuda szép, csuda jó; csak megint lassan olvastam. De azért mégis csak több mint 500 oldalnyi. ”

Huh, hát kellett egyet aludnom, hogy nagyjából rendezni tudjam a gondolataimat…
A legnagyobb vagy igazából az egyetlen bajom az volt a könyvvel, hogy eszméletlenül sok leírás volt benne. Az első 100 oldal jóformán csak abból állt, nehezen jutottam át rajta. Túl sokáig tartott megismerni, bemutatni az Isten Áldását. Sajnos később se tűntek el teljesen ezek, csak ott már egyre több izgalom is belevegyült a sorokba. Megörültem, amikor láttam, hogy ilyen vastag a könyv, gondoltam jó kis eseménydús, kapkodom a fejem típusú történet lesz, de ilyen téren csalódnom kellett, ezért nem volt szükség több, mint 500 oldalra. :(
Ha ezt sikerül félretennem, akkor ez egy fantasztikus történet volt. :) Ritkán olvasok sci-fi/disztópiákat, ezért számomra nem volt elcsépelt. Durva belegondolni, hogy akár még juthat is odáig a világ, hogy tényleg egy űrhajóban kell folytatni az életet, még ha egy új Föld felé is tartunk. Amy helyében dönteni se tudtam volna, vagy legalább is nem hinném, hogy lenne bátorságom ilyen nagy utazásba belevágni.
A nyomozást nagyon élveztem. Igaz, sikerült hamar kitalálnom, hogy ki lehet a tettes, szerintem kaptunk elég sok utalást, amiből sejthettük, de a sok sok miért kérdésre választ vártam, és emiatt jól tudtam haladni az olvasással. Örülni is tudtam, mert nem minden a végén derült ki, szép sorban kaptuk az újabb meglepő információkat. :)
Nehéz élethelyzetet vázol fel a könyv. Sokan elítélhetik Ősfőt illetve a vezetőséget, hogy az adott helyzeteket, hogyan oldják meg, de mindenkiben felmerülhet, hogy valamilyen szinten nincs e tényleg igazuk. Amy jelenléte, ezért mégis jót tett, legalábbis remélem, hogy jót tett, a hajónak, hogy felrázta az ottani életet.
Amy és Koros gondolataiból is sokat kaptunk, mégis kicsit többet szerettem volna megtudni róluk. Ezért örültem, hogy láttam, lesz még folytatás, hiszen kettőjük kapcsolatából még sok mindent ki lehet hozni. :) És sok problémát kell megoldani az űrhajón is, így nagyon jó is lehet a folytatás. Izgatottan várom. :))

Hol van már a folytatás??? Fantasztikus disztópia. Az egyik legjobb a maga nemében, még ha eléggé a sablonra épült is.
Adott egy hatalmas űrhajó, ami bennem ezernyi kérdést vet fel, ahol emberek tömkelege él és dolgozik, hogy majdan a sokadik generációjuk elérje a végcélt, az új élhető bolygót. És ezzel vége is a sablonnak. Innentől minden más, minden eredeti.
Ősfő zsarnoki gonoszsága, a Doki bugyuta belegyező ostobasága. Ám ott van Koros, akinek kinyílik a szeme és rájön mi is folyik a hajón tulajdonképpen. Igaz segítségére lesz Amy, a felébresztett Földi lány, aki új színt visz a régi szokásaival, tudásával az égiek közé. Kialakuló félben közöttük a szerelemmel. S, hogy a könyv végére véletlenül se maradjunk izgalmak nélkül, még kanyarít egyet az írónő a következő könyv beharangozójával a cselekményeken. Iszonyatos függővéget okozva ezzel.
Jöjjön már a következő!!

A Túl a végtelenen mesteri trükkösséggel tévesztett meg a kiváltott elő-és utóbenyomások kontrasztjával már csak a borítójával is. Én egy aranyos, világűrben játszódó, dominánsan YA-s kis szerelmes sztorira készültem fel a lila-rózsaszín csillagözönt és az egymáshoz hajoló párt látva, erre megkaptam az év egyik legfélelmetesebb könyvét társadalmi szinten.
Háborgok-e emiatt a váratlan fordulat miatt? Már, hogy a manóba is tenném?! Nem szívlelem a meglepetéseket tény és való, viszont az ehhez hasonlóan kellemes meglepetésekkel szemben már úgyszólván megengedőbb vagyok. Kicsit furdal is a lelkiismeret, tudom-tudom, nekem is szokni kell még a gondolatot, hogy van ilyen alkatrészem amiért szegény regényt valamelyest lebecsültem, noha az általam várt változatot is nagy lelkesedéssel kutattam a boltokban, míg nem ahelyett, hogy még határozatlan ideig az ő készletükre hagyatkoztam volna még, hozzácsaptam tavaly októberben egy előrendelésemhez. Viszont talán a lenyűgözöttségem intenzitásához az is hozzájárult némileg, hogy a főszereplő lányhoz, Amy-hez hasonlóan másra számítottam, amikor belevágtam a kalandba, így azért annyira mégse bánom, hogy nem disztópiára rendezkedtem be. Már az első fejezet is sokkolóan megdermesztett a létező legjobb értelemben, még megkockáztattam, hogy néhány nanoszekundumra az ütő is megállt bennem, annyira… ütős, bizarr és szokatlan nyitójelenetnek lehettem a szemtanúja; annak, ahogy az Isten Áldása űrhajó új lakható bolygót megcélzó útjára jelentkező utasokat a nem éppen leghumánusabb, legfájdalommentesebb módszerekkel lefagyasszák indulás előtt, miközben Amy-t erős kétségek gyötrik, valóban fel akarj-e adni a Földön az életét azért, hogy a szüleivel 300 éven keresztül mirelit áruként éljen egy tartályban. Valami pazar módon sűrítette bele már ebbe a néhány oldalba is a fejbevágóan erős érzelmeket az írónő, a fájdalmat, a félelmet, a vívódást… mégse keltette azt a hatást, mintha egy pánikrohamos ember a nyakamba öntötte volna minden nyűgét, ez a remek érzés-megfogás pedig a teljes történetet elkísérte, nem tudtam közömbös lenni semmivel szemben se. Meglehetősen szoba-központú életforma vagyok, ezáltal nem zavar, ha a négy fal között kell lennem, de szűk helyeket rühellem, Beth Revis ezt meg sikeresen csillagászati magasságokra emelte a bennem. Éreztem, ahogy az űrhajó falai körbezárnak, és egyre jobban rám ereszkednek… miközben nincs kitörési lehetőség sehol… Nem mondtam még ilyet eddig, de ez a könyv maga a húsvér klausztrofóbia megtestesülése. Meghintve egy olyan módszeresen, piszkos, emberi jogokat sárba tipró eszközök között nem válogatva utópiának hazudott diktatúrával, ami miden ízében iszonyatot vált ki az olvasóból. Frenetikus volt az egymásba fonódó, minden sarkon ott leselkedő, felháborító disznóságok leleplezésének a beadagolása, néha az is felmerült bennem, hogy az írónő szándékoson gúnyolódik velem, hogy mennyit bír még az Isten Áldása fertőjéből az ingerküszöböm, mielőtt teljesen eldurran az agyam. Egy idő után már nem csak oldalanként, hanem pár bekezdésenként asztalt borítottam gondolatban az űrhajó tökéletes társadalmát megbénító rendszer vezetőjére és az ő engedelmesen bégető népére. Azt hihetnétek, hogy a Túl a végtelenen is csak egy a milliónyi tini-disztópia közül, de ez legalább akkora téveszme, minthogy Ősfő megteremtette a hibátlan társadalmat, mert ettől a sztoritól az ember szíve a torkába kúszik, és elakad a lélegzete. Nem egy rohanó, űrcsatás akcióbomba, ahol úgy rohangálnak a fénykardokkal, mint az ősemberek a bunkós bottal, a lefolyása kényelmesebb, hiszen az elborzadás is cseppenként van adagolva, a nagy odacsapást pedig a leírtak gondolata adja. Hogy mennyire értelmes mentalitású egyének számára felfoghatatlan dolgokat tehettek meg itt büntetlenül. Hogy mi lenne velünk… ha mi is ennek a társadalomnak a foglyai lennénk, bezárva egy fémdobozba a világűrben. Ahol az Áldás elérése olyan távoli… akár a csillagok.
Teljes értékelés a blogomon:
https://goodbye-agony.blogspot.com/2018/05/beth-revis-a…

Kezdetnek a borító simán megkaphatná azt az 5 csillagot, de a maxi 5 szóval nem adhatok a könyvre 10-et. :P
Maga a történet csak egy hajszáll választotta el attól, hogy kedvenc legyen, mégis valami nem vitt arra, hogy annak mondanám. Hogy őszinték legyünk nekem nem nagyon jött be a nyelvezete, nem volt az az igazi. De kicsit átgondolva pár nem oda illő mondatot beszélgetést angolul, egy tök jó könyv lett… :/ Utána néztem a fordítónak és már jó pár könyvet olvastam, nem éreztem ilyesmit, de itt lehúzta. Úgy érzem, hogy ezt valamikor anolul újraolvasom és angolul folytatom…
A történet… A LÉLEGZETEM ELAKADT! *o* Hihetetlenül ötletes, hihetetlenül érdeks, akció akció hátán, szálak, rejtélyek, a szereplőknek meg olyan jellem amit egyből megszerttem. :)
Az egész rejtélyesen kezdődik, talán kicsit lassan, de eléggé felgyorsulnak utána a dolgok. Tetszett, hogy maga az Írónő őszinte volt, hogy egy helyen se volt köntörfalazás, vagy színezés. Tetszett, hogy a szálak ahogy folytak… minden okkal történt, egy kis részt próbált kiadni a végső igazságből, mégis az olvasó nem kapott annyit, hogy egyből leesen neki. Pedig, hogy őszinte legyek, a legnagyobb dolgokat komolyan titok alatt meg is mondta, épp, hogy nem rágta a számba. Mégis kellett az a nagy bejelentés, hogy megértsem. :)
Ami kicsit zavar az Orion sorsa… Pedig annnyiiiiraaaa bírtam! :/ Egyik kedvenc, inteligens és racionális szereplő volt. Na de mindegy. :) Aki még fura volt az Doki, az elején ki nem állhattam a csávót, de utána megkedveltem.
És a végén az a kijelentés. O!M!G!! O.o Ezt, nagyon nem vártam volna Korostól. Kis huncut a kölyök! :))) kis önző szemét :P És ami nagyon felkeltette a figyelmemet az maga az üzenete. Vagyis nem olyan amit kiír vagy nagyon észrevehető, de ha benne vagy és tudod mi az akkor 100%, hogy észreveszed.Tele volt kis szelet igazi és izig vérig valósággal, álcázva,kicsit elnagyítva olykor, de ott volt. Megmutatta milyen is a mai világ a mai szemmel. De ha érted a többit annál jobb. ;) Csak ki kell nyitni a szemed.