A nyelvtudomány egyik legfontosabb alappillére minden időben az említett nyelv szókincsét számba vevő szótár. A dialektológia területén pedig általában az első helyen szerepelnek a szókincs gyűjtemények, hiszen egy-egy nyelvjárásnak a köznyelvtől eltérő voltára leginkább a szókincsbeli sajátosságok utalnak.
A magyar dialektológia történetében is első hely illeti meg a szójegyzékeket, tájszótárakat, melyek egy-egy nagytáj, régió vagy nyelvjárássziget, illetve egyetlen település lexikális anyagát tartalmazzák. Őket követték később a különböző nyelvjárási atlaszok, mint egy korszerűbb feldolgozási és prezentálási lehetőség.
Mindezek azonban csupán a nyelv vízszintes tagolódását vették figyelembe. A függőleges rétegeződés szempontjai itt figyelmen kívül maradtak. Azonban a rétegnyelvi, szaknyelvi realizációk sem kerülték, kerülik el nyelvészeink figyelmét, míg e kettőnek: a vízszintes tagolódó különböző nyelvjárásoknak és a függőleges nyelvrétegződésnek az eredményeként… (tovább)
A nyelvtudomány egyik legfontosabb alappillére minden időben az említett nyelv szókincsét számba vevő szótár. A dialektológia területén pedig általában az első helyen szerepelnek a szókincs gyűjtemények, hiszen egy-egy nyelvjárásnak a köznyelvtől eltérő voltára leginkább a szókincsbeli sajátosságok utalnak.
A magyar dialektológia történetében is első hely illeti meg a szójegyzékeket, tájszótárakat, melyek egy-egy nagytáj, régió vagy nyelvjárássziget, illetve egyetlen település lexikális anyagát tartalmazzák. Őket követték később a különböző nyelvjárási atlaszok, mint egy korszerűbb feldolgozási és prezentálási lehetőség.
Mindezek azonban csupán a nyelv vízszintes tagolódását vették figyelembe. A függőleges rétegeződés szempontjai itt figyelmen kívül maradtak. Azonban a rétegnyelvi, szaknyelvi realizációk sem kerülték, kerülik el nyelvészeink figyelmét, míg e kettőnek: a vízszintes tagolódó különböző nyelvjárásoknak és a függőleges nyelvrétegződésnek az eredményeként létrejövő szakszókincs közös vizsgálata nem annyira gyakori e tudományágban.
A vajdasági magyarok nyelvhasználatát feltáró publikációk sorában most egy olyan új kiadványt tart az olvasó a kezében, amely egy nem homogén kistáj népi építészetének szakszókincsét tartalmazza. E könyv összeállításánál szerencsésen találkozott a nyelvész figyelme és a néprajzkutató érdeklődése egy személyben. Beszédes Valéria magyartanár és etnológus vállalta az észak-vajdasági lakóház szókincsének összegyűjtését, hogy képet adjon a török uralom után e térségbe települt magyarok házzal kapcsolatos teljes fogalomkörének, ismeretanyagának bemutatására.
Szótárának elkészítéséhez nyolc vajdasági települést választott kutatópontul: Bezdánt, Kelebiát, Ludast, Martonost, Ómoravicát, Rábét, Topolyát, és Zentát. Olyan településeket, melyekbe nem egyazon vidékről érkeztek a telepesek valamikor a XVIII. század közepe táján. E falvak nyelvészeti és naprajzi vonatkozásait egyaránt figyelembe véve-amint azt gyűjteményének bevezetőjében mondja – arra volt kíváncsi, hogyan építkeztek ezen a vidéken a századfordulótól az ötvenes évekig, milyen építészeti technológiát használtak, hogyan változott a szobabelső és a konyha, hogy több mint kétszáz évvel a telepítések után milyen nyelvi jelenségek maradtak meg az anyanyelvjárásból, melyek azok a jellegzetes fonetikai és alaktani rendszerek, amelyek a mai nyelvet jellemzik, s hogy a lakóházban a mai napig megőriztek-e valamit egykori otthonaikból.
Olyan adatközlőkre kellett tehát támaszkodnia, akik ismerték, átélték a korábbi falusi életformát, akik még értenek a régi típusú falazáshoz, nádazáshoz, a hagyományos födémkészítéshez. Ezeket a hatvan-nyolcvan év körüli parasztkőművesek, egykori tetőfedők, az őstermelők és háziasszonyok körében találta meg, akik még emlékeztek arra, milyen volt a húszas-harmincas években szüleik, nagyszüleik otthona.
Beszédes Valéria a népi építészet szakszókincsét igen tágan értelmezte és szótárába felvett minden olyan, a házra vonatkozó, azzal kapcsolatos, vele valamilyen asszociációban levő fogalmat, amelyet egy nyelvész talán figyelmen kívül hagyott volna. Ezért is hosszabbak a szócikk jelentésmagyarázatát igazoló példamondatok, valamint gyakoriak a néprajzi vonatkozású feljegyzések. A néprajzkutató egyenrangú félként szerepelt a szótár megalkotásánál. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a könyvben hiedelmek, ráolvasások, archaikus népi imádságok, vagyis a folklór, a szellemi néprajz területéről származó népköltészeti alkotások is megtalálhatók.
Ami eddigi tájszótárainktól megkülönbözteti A házat, az a Néprajzi tanulságok című zárófejezet, amelyben arra kapunk választ, amit a könyv címétől s főleg alcímétől várunk, vagyis hogy Észak-Bácska és Bánát csücskének körzetében vannak-e eltérések az itt élők építészetében, vagy az egész táj egységesnek mondható. S ezzel válik gazdagabbá szerzőnk munkája, s egyebek között ez teszi nyelvjárásaink és hagyományos kultúránk újszerű és szinkrón vizsgálatának jelentős darabjává.