Kurázsi ​mama és gyermekei 72% 570 csillagozás

Újraolvasás vége.
És most lopni fogok.
Mert ez történelmi dráma, ugye, 1939-ből, és a harmincéves háborúról szól, de értse már mindenki, ugye, hogy mit kell belőle érteni. És @eme értékelésénél jobban úgyse tudom megfogalmazni, hogy miből indul ki az olvasó: „Ma már picit mintha elegünk is lenne a pacifista írásokból, közhellyé és unalmassá váló moralizálásokból. Picit sok jutott belőlük az utóbbi időben (…). Nemcsak a mindenkori háborúval állítja szembe a nézőt/olvasót, hanem a kezdődő második világháborúval is (érdekes mazsolázgatni az utalások, jelzések után), meg persze önmagával.”

Nekem nem volt ez annak idején kötelező olvasmány (valamiért A kaukázusi krétakört kellett olvasnunk, és borzasztóan örülök neki, mert bár furcsa volt, nagyon tetszett), úgyhogy abban az időben olvastam először, amikor már méltányolni tudtam úgy is, hogy valóban nincs a szereplők között szinte senki, akivel azonosulni lehetne. Hogy nem is kell színpadra állítani, mert már olvasva is elidegenít magától a története. Hogy közömbös hangnemben, sőt akár némi fekete humorral ad elő egy olyan történetet, amellyel bárki más író inkább sokkolni, elkeseríteni, megijeszteni próbálná az olvasót.
És talán éppen ez az. Talán ebben különbözik más békepárti háborús írásoktól: hogy nem akar se sokkolni, se elkeseríteni, se ijesztgetni. Csak a józan eszére hat, és azt se érvekkel teszi, mert az unalmas lenne, hanem egy mesével. És könnyen lehet, hogy emiatt olvasható még mindig, emiatt lett klasszikus.
Hozzám legalábbis minden olvasással egyre közelebb jön. Amióta hideg fejű lettem és racionális. :)

Egy olvasója azt mondta nekem egyszer: ez igaziból nem is háborús történet, csak legfeljebb úgy, mint A zongorista, mert csak a hátteret írja le, egyszer se jelenik meg a színen a hadszíntér. Valószínűleg csatajeleneteket várt, jó sok akcióval. :) Csak hát ott a hiba, hogy 1. ez a darab nem szórakoztatni akar, 2. egy csatajelenet is csak addig móka és kaland, míg kívülről, a képernyő túloldaláról nézi az ember, szépen megkoreografálva, sok látványos robbanással meg végtaglevágással. Ha benne van a csatában, már nem móka és kaland a dolog. Nem mintha az adrenalinszintet nem emelné meg – még nem voltam hasonló helyzetben, de nem kétlem, hogy megemelné –, hanem mert a jámbor közvitéz egy percig nem látná, mi is történik voltaképpen. Füst lenne, por, sár meg lárma, még az ellenséget se láthatná (hiszen az összes fegyver távolra ható), és ha túléli, hát külön szólni kellene neki, hogy vége a csatának, öreg – mert magától még azt se venné észre.

Mint ahogy Kurázsi mama is későn tudja meg, hogy három hete véget ért a háború. És még inkább későn – minden értelemben túl későn – derül ki az is, hogy ja, bocs, mégse, mer' három napja megin' újrakezdődött. És amikor vége a darabnak, még mindig hátra van belőle több, mint tíz év, pedig élelem már régóta nincsen.
És még jó, hogy nincsen olyan szereplő se a történetben (talán egy kivétellel), akivel igazán azonosulni lehetne, hiszen szinte mindenki olyan átlagember, aki utálja a háborút, utálja a létbizonytalanságot, semmi mást nem akar, csak megélni, de – és itt a trükk – közben hihetetlenül nem érdekli, hogy mások hogyan és miből élnek.* A legkülönbözőbb változatokban bújik elő a legkülönbözőbb szereplőkből a vélemény, hogy mindenki más dögöljön meg, csak én, én, én éljem túl! Meg lehetőleg a családom. Meg azért megélhetésem is legyen. Elég jó megélhetésem. Mást nem is akarok. Mer' én szerény vagyok.
És az a durva, hogy a darab tele van okos, józan, sőt ravasz figurákkal, akik ezt elhiszik. Mindent tudnak az emberekről, mindent tudnak a háborúról, csak azt nem, hogy jééé, hát ki is nyírhatja őket. Á, de hát az nem lehet. Mindig másokat ölnek meg. És mindig másnak az apját, anyját, gyerekét. Meg a háború hasznos dolog. Nincs mindig csata, a csatákon kívül élni is lehet, szerelmesnek lenni, kereskedni, gyereket nevelni, a háborúnak meg majd vége lesz egyszer… mármint ha én megengedem, mert közben meg jó üzleteket lehet csinálni a háborúban… és nehogy már rögtön az elején arra számítsak, hogy majd az enyéimnek lesz baja. Ilyen hozzáállással nem lehet élni.

Csak az a baj, hogy másfélével se. :(

* Hős csak egy van, ugye, de egy azért van… Neki jut a megtiszteltetés, hogy a többiek között egyedüliként értelmes halála legyen. Ennél nagyobb igénnyel senki se léphet fel.

A cseppet sem könnyű háborús élet tökéletes bemutatását láthatjuk Brecht drámájában. Kurázsi Mama, minden gorombasága ellenére egy, a maga módján szimpatikus ember, aki csak próbál boldogulni a harmincéves háború ideje alatt. Számomra a legnagyobb tanulság, (ami egyébként ráhúzható a későbbi évszazadok háborúira is) az volt, hogy a háborún igazából senki sem nyer, se katona, se civil ember.

Háború – kisebb-nagyobb szüneteket tartó örök állapot. Mondhatnánk, az értékek visszájára fordulása, ha ez nem lenne ellentmondás ott, ahol a béke az abnormális helyzet. Ma már picit mintha elegünk is lenne a pacifista írásokból, közhellyé és unalmassá váló moralizálásokból. Picit sok jutott belőlük az utóbbi időben, „kötelező olvasmánnyá” váltak több szempontból is, amit ugye alapból utálni kell.
Brecht drámái meg… Moralizálók, újításaik egy része ma már közhellyé vált, másrészt meg még mindig jobban kedveljük azokat a szereplőket, akikkel együtt tudunk érezni, a darab végén várjuk a katarzist. Talán túl jól sikerült alkalmazni az elidegenítő effektusokat? Nem tudom. Pedig a Kurázsi mama aktuálisabb, mint valaha.
1939-ben, Lengyelország megszállása után keletkezett, emigrációban. Nemcsak a mindenkori háborúval állítja szembe a nézőt/olvasót, hanem a kezdődő második világháborúval is (érdekes mazsolázgatni az utalások, jelzések után), meg persze önmagával. A háborút alulról szemlélő egyszerű emberrel, akinek ellentmondásos alakja szívósan, elszántan, de változatlan nézőponttal vonul végig a hadszíntéren. Kurázsi mama egyszerre lelkiismeretlen kereskedő-kalmár, gyerekeiért közdő anya, hangzatos szavakat demitizáló, a felsőbbség demagógiáját leleplező, kritikai nézőpontot képviselő kisember. Kisember, aki már csak a háborúban gondolkodik, aki számára már nincs kilépés, aki túlél mindenkit, és konokul vonul tovább és tovább. Bátorságnak, becsületességnek, szeretet- és békevágynak – kereszt a sorsa. Az utóbbi, a némán áldozatot hozó az egyetlen, aki anélkül, hogy egyszer is szót kaphatna, mintha fénnyel világítaná be az egész történetet. Talán egyedül ő az, akivel azonosulni tudunk – a néma békevággyal. És elgondolkodhatunk azon, hogy lenne-e annyi kurázsink, mint Kattrinnak volt, hogy Kurázsi mamaként mi is tolnánk-e kocsinkat tovább, minden áron, hogy okosak és bátrak lennénk-e, mint Eilif, vagy netán becsületes jámborok, mint Stüsszi (apropó: l. Svájc és regimentpénztár), hogy engednénk-e magunkat meggyőzni a tábori pap – vagy más ideológiai vezér – lelkesítő szólamai által… és így tovább.
És nem csak „lenne” meg „volna” – van ma is helyzet, melyben választani és dönteni kell. Ma sincs a lengyeleknek beleszólásuk saját ügyeikbe, ma is vannak megszállott területek, ma is vannak semleges pénztárosok, kocsit s üzletet mentő Kurázsi mamák, és persze kisember áldozatok.
Nem is jó belegondolni, mi lesz, ha egyszer csak kitör a béke. Bár ez a veszély egyelőre nem nagyon fenyeget.

Ez pontosan, hűen és tökéletesen tükrözi, hogy miről is szól valójában egy háború…….

Régi adósságomat törlesztettem, nem csak azért, mert a Kurázsi mamát illik elolvasni, bűnöm szörnyűbb: 2008-ban tétel volt az emelt szintű irodalomérettségin, és én csak a kidolgozott tételt olvastam el.
Ez persze nehezíti a befogadást, ha tudod, hogy mit kell gondolnod, és próbálod buzgón azt gondolni, sebaj. Jellemzően a nőket zártam a szívembe, ez már csak így marad, kevés férfit tudott nekem alkotni a magyar- és világirodalom eddig, sebaj. Kurázsi mama és Kattrin egyaránt kedvesek lettek a szívemnek, így jár az ember, ha ambivalens. Sebaj.
(Gyorsan vettem a családnak színházjegyet karácsonyra, januárban nézzük.)

Volt kötelező olvasmány, aztán moziban láttam oroszul, német feliratozással. Most színházban szeretném megnézni, ezért aktuálissá vált a felelevenítése.
Elképesztő, amennyire aktuális az egész darab, minden mondata áttehető a mai valóságra is.
Remek a hangulata, a stílusa, a humora, olyan humoros megfogalmazások sora található benne, hogy szinte megkönnyíti a borzalmak elviselését.
Javaslom mindenkinek, csak kellően el kell gondolkodni rajta.
Érdekes, hogy mennyire más volt olvasni akkor, és mennyire más most, amikor az én gyerekeim is szinte felnőttek már, és elindultak a saját „háborújukba”.

Nagyon nehezen csúszott történelem órán a harmincéves háború megtanulása, mivel senki sem figyelt igazán. Ezt megelégelvén egy szép napon, úgy jött be a tanárom az osztályunkba, hogy kijelentette, Kurázsi mamát fog olvasni, mivel témába vág és látja, mennyire elegünk van a száraz tényekből, úgyhogy ma nem erőlteti a dolgot. Nagyjából 30 oldalt mesélt el nekünk a drámából, de nekem már ez is elég volt, hogy beszippantson és érdekeljen a folytatás. Hamar kivettem a könyvtárból és még hamarabb – jó molyként – átrágtam magam rajta.
Zseniálisnak tartom, csakúgy, mint a Kaukázusi krétakört, amit pár éve színházban láttam. Nem nagyon szokott velem ilyesmi előfordulni, de legszívesebben az egész darabot kiidéztem volna. A béke és a háború viszonyáról pedig rengeteg új kérdés merült fel bennem. Ezekkel aludtam és ezekkel keltem:
Vajon tényleg jobban félnek az emberek a békétől, mint a háborútól?
Létezik béke?
Mikor van értelme egy életnek vagy halálnak?
Létszükséglet az erőszakosság, agresszivitás?
Mi számít értéknek?
Mitől lesz család egy család?
…és még sokat írhatnék, de nem írok, mert ennyiből már érezhető, mennyire megmozgatott ez a mű.

Bertolt Brecht, azt hiszem, hamarosan mindent elolvasok tőled, amit csak írtál, mert szomorúan jó és még szomorúbban aktuális meglátásaid vannak. Örülök, hogy alkottál.

Nekünk nem volt kötelező Brecht Kurázsi mamája, aminek most szívből örülök is, mert hiába próbáltam szeretni, egyszerűen nem ment… Az oké, hogy felfedi egy háború következményeit és velejáróit, és biztos vagyok benne, hogy a II. világháború idején ez az írás időszerű is volt, de ma a 21. században már annyira nem találom a mondanivalóját. Talán egyedül Kattrin sorsa érdekelt, akiben végülis sokkal több kurázsi volt, mint az édesanyjában…

A történet elég nyomasztó, főleg ha bele gondolunk milyen kilátástalan a helyzet egy háborúban, és még ha beláthatatlan a vége…
Kurázsi mama ebben is a jó üzletet látja, reménykedik, hogy sokáig tart. A háború áldozatokat követel, aminek ő is meg kell fizesse az árát.
Elgondolkodtató és nagyon szomorú történet különös szereplőkkel.

Újraolvasás volt, mivel két éve már olvastam a Fizikusok kötetben.
meglepő, de most is tetszik a sokfélesége, a háborúban való Kurázsi mama, az életek feldolgozása.
Elgondolkodtattó dráma, érdemes elolvasni (de nem oly' vicces, mint a Koldusopera :D )